2008.02.22., 2008. évfolyam, 08. szám
szerző: Buják Attila forrás: 168 Óra
„A hazáért haltak vértanúhalált.” Ez a felirat fogadja a látogatót a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában, öt méterre a szakrális 301-estől, egy székely kapu mögött. És a másik márványvéset: „Ismeretlen helyen nyugszanak.” Vagyis itt. 1945-től 1952 januárjáig temették ide azokat – vegyes összeállításban -, akiket a rendszer (és a korabeli büntetés-végrehajtás) nem kívánt megjelölt sírba hantoltatni. Politikaiak, köztörvényesek és ismeretlenek. S hogy kik még? „Sokan mások.” Mert a felkutatható neveket (százvalahányat négyszázból) – a tábla állítói – a Szabadságharcosokért Közalapítvány és a néhai Bosnyák Imre által jegyzett Mártírok Igazságtévő Bizottsága márványtáblán is közszemlére tette. Az avatás – 1992 elején – ünnepi körülmények között zajlott. Az operaház énekkara zengte a Szózatot. Ez volt Nidosi (a táblán rontva Nidasi) testvér, a neves tyúkszemvágó és tömeggyilkos apoteózisa. De nem maradt le a tábláról Lukács Ferenc sem. Sokak szerint ez Szálasi temetői álneve. A fejfán koszorú hirdeti: „Nemzetvezető testvérünk emlékére.” Kiket rejt a 298-as?
Fotók: Nehéz-Posony Kata A hírportálok nemrég tényként közölték: „Minden kétséget kizáróan megvan Szálasi fejfája.” Lukács Ferenc álnéven a 298-as parcellában áll, ahol elaggott hungaristák látogatnak egy titokzatos nyughelyet, s ide járt „koszorúzni” az újabb kori rajongó, Bácsfi Diána is. Az állítás egy fiatal kutatótól, Kovács Tamástól származik, aki a cáfolattal kezdi.
– Ilyet nem mondtam. Soha nem állítottam, hogy írásos forrásaim lennének. A mondat így kezdődött: „A nyilas mozgalomban elterjedt elmélet szerint.” S az elmélet a negyvenes évek végére nyúlik vissza.
Hősök sírja
A történész feltételes állításában azért lehet valami. A máig virágzó ausztráliai „nyilas szakirodalom” (Hídfő, Új Hídfő, Hídverők) évtizedek óta hajtogatja ezt. A rendszerváltás után pedig Bosnyák Imre (a „zsidószakértő” Bosnyák Zoltán unokaöccse) a Szentkorona című orgánumban tette közzé, hogy „keresi a hősök sírját”, kutatja „utolsó törvényes kormányunk vértanúságot szenvedett nagyjainak” porhüvelyét.
A legenda gyökere a kivégzés napjáig nyúlik. Szálasit az amerikaiak 1945. október 3-án adták ki Magyarországnak. 1946. február 5-én indult ellene a népbírósági eljárás, s március 1-jén ítélték halálra. Március 12-én 15.24-kor akasztották fel a Markó udvarán, kormányának olyan sztárjai körében, mint Vajna Gábor belügy-, Beregfy Károly hadügy-, Rajniss Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszter, dr. Gera János propagandista. A jegyzőkönyv szerint az orvos húsz perc múlva konstatálta a halál beálltát, a papírokat szignálták, a közönség szerteoszlott, a tetem pedig eltűnt.
Hacsak… Hacsak nem igaz az ausztráliai és kanadai nyilas sajtó több évtizedes állítása, hogy „a hősöket” teherautóra tették, s az akkoriban rabtemetőnek használt 298-as parcellába szállították, ahova hívek elszánt kis csoportja követte a szállítmányt. Kilesték, hányadik sorba helyezik a testeket, s később a „helyre utaztak”. Ezen a ponton azonban ma a márványtábla mártírjainak sorában is feltűnő Lukács Ferenc fejfája áll. Szálasi temetkezési adatait, a jegyzőkönyvet, az anyakönyvi kivonatot (állítólag) meghamisították, s a huszonhárom éves fiatalemberére cserélték, megelőzvén, hogy a sírhant „hungarista kegyhellyé” avanzsáljon. Kovács Tamás keserűen teszi hozzá:
– Aki 1945 nyarán végigment a rommá lőtt városon, soha nem gondolta volna, hogy ilyesmire valaha is esély legyen.
Mit mondjunk? Ma már van esély.
Mások szerint a történet prózaibb. Az alulfizetett bv-s őröket rummal, pénzzel vesztegették meg a rajongók, hogy láthassák a sírt. Mindenesetre gyanús – és „módszertani problémákat vet fel” -, hogy a 298-as „szereplőit” nagyon nehéz kutatni.
– Kétfelől is indulhatsz – mondja Kovács Tamás a kutatási irányról. – Vagy kimész a temetőbe, elkéred a nyilvántartást, és megnézed, ki fekszik ott, s így haladsz a bírósági akták felé. Vagy a népbírósági iratanyaggal kezded. Eljutsz az ítélet-végrehajtásig. De a két szál ritkán találkozik.
Szálasi esetében annyira nem, hogy ausztralonyilas mítoszokkal kell összecsomózni. A dolgot bonyolítja, hogy a fejfán szereplő Lukács Ferenc nem fiktív személy. Sorsa a Történeti Hivatal dossziéja szerint nyomon követhető. 1944 januárjában Budapesten jelentkezik a Waffen SS-be. (Akkor már olyan idők járnak, amikor az SS-ben nem ragaszkodnak a párttagsághoz, de még a kezdetben követelt önkéntességhez sem. A megritkított hadosztályokat sorozással s hősünkhöz hasonló kalandvágyó „külsősökkel” is feltöltötték.) Lukács előbb kelet-Poroszországban szolgál, ahol – Varga László történész szerint – „megöl három francia hadifoglyot”.
1945 márciusában alakulatával Székesfehérvárról kell zsidókat kísérnie Bécsújhelyre. Sárvár környékén – a kísérésre ráunva – foglyaikat (37 embert) az árokba lövik. Emberünk 16 főt „vállal”. Százhatvan pengő, két gyűrű a jutalma. A háború után még elkövet egy „civil” gyilkosságot is: megöli egyik oldalági rokonát. Elfogják, elkezdődik a pere (egyelőre a köztörvényes), de a fogdából „45 júliusában megszökik. Úgy kapják el 1946 őszén, hogy rossz villamosra ugrik fel, s a kalauz – korábban megvert sógora – fölismeri. A tumultusban menekül, de pechjére az épp felszálló rendőr karjaiba fut.
A második Lukács-perben „minden” kiderül róla: halálra ítélik, és hat nap múlva ki is végzik. Csakhogy már november 8-át írunk. Miként „hamisíthatná át” a bv. a márciusban felakasztott Szálasi adatait a huszonhárom éves Lukács Ferencéire?
Kínos mondat
Ám a dolog – a kor fogolytemetési viszonyait és slamposan vezetett jegyzőkönyveit ismerve – mégsem lehetetlen. Az „56 utáni kutatási anyagban valóságos tömegsírok szerepelnek. (Miért ne alkalmazták volna a módszert korábban, az 1952-ig használt 298-asban is?) Télvíz idején, január-februárban beledobtak a sírba egy kivégzettet, és hoztak háromládányi „más” emberi „maradványt” a kórházakból is. „Amputációs mellékterméket”, boncolási anyagot, halva született csecsemőt. Ha aznap elhunyt a börtönben valaki (akit a korabeli jogszabály szerint nem adhattak ki a családnak), ő is idekerült. És mindezt elföldelték.
– Itt következik a kínos mondat – állítja Zinner Tibor történész, a népbírósági akták avatott ismerője -: „Nem tudjuk, hányan fekszenek a sírban.” A gyakorlatot akkor ismertük meg, amikor Nagy Imréék földi maradványait kerestük.
Korántsem lehetetlen, hogy a „hívek” jó helyen kapiskáltak: Szálasiékat, Vajnáékat valóban oda temették, hogy pár hónap múlva „föléjük kerüljön” Lukács, immár rendesen könyvelve.
Erőltetett menet
De fekszenek itt mások is. 2007 őszén kiderült, hogy a 298-as „hősparcella” kísérteties hely. Tavaly novemberben Csapody Tamás (a politikus fivére) a Népszabadságban közölte Felmagasztosult keretlegények című írását. Csapody a bori munkaszolgálatosok nyomát kutatva jutott el a gyilkosokhoz, legalábbis azokhoz, akik a népbíróság előtt végezték. A Lager Voralberg, a Lager Berlin és a „Lager Haidenau, agubica fölött a hegyekben” szörnyei – Asztalos Ferenc tartalékos szakaszvezető, MÁV-altiszt; Szokolits Ferenc honvéd, napszámos; Tálas András hadapród őrmester, magántisztviselő; Juhász Pál főhadnagy, tisztviselő és Sisák György tizedes, földműves – hatezer magyar munkaszolgálatos („musz”) fölött kaptak teljhatalmat. (Közülük alig háromezren érik meg a „leszerelést”.)
S amíg a táborokban még csak a kiköttetés, csuklóztatás és a csomagdézsmálás, a rugdosás vadállati bajnokai, az „erőltetett menet” elején maradék gátlásaik is felszakadnak. „Szórakozásból” húszasával „lövik ki a sorból” az elcsigázott foglyokat. S habár a kor viszonyait ismerve néhány idézett akta „gyanúsan őszinte”, egypár vallomás mintha gumibottal lenne „kisimogatva” („ekkor már puskám is volt, és ezzel lövöldöztem őket, körülbelül másfél óráig csak lövöldöztem rájuk” – ki beszél így saját akaratából?), a muszosok drámai vallomásai hitelesítik az anyagot. És a történet is ismerős. Az „erőltetett menet” Mohácson elakad egy időre, a bori noteszt Radnóti megőrzésre állítólag átadja Erdős Péternek (később a politikában és a Neoton Famíliában jártas zenei menedzsernek), ám később visszakéri.
Egyetlen mozzanat hiányzik a peranyagból, azt a szerző az irodalomtörténeti kutatásokból kombinálja hozzá. Az „aranykedvelő” Tálas hadapród őrmester története, aki ötfős csapatának parancsnokaként Abda határában parancsot ad 22 mozgásképtelen munkaszolgálatos (köztük Radnóti Miklós) tömegsírba lövetésére. Ezt már nem varrta rá a népbíróság. Bájos részlet, hogy lebukása előtt Tálas még belép az MKP-ba, ahol ígéretes karrierbe kezd.
Ma már ő is a „Nemzeti Panteon” hőse. Asztalos, Juhász és Tálas neve a mártírok táblájára is fölkerült.
Boross Péter volt miniszterelnök, a kilencvenes évek elején létrehozott Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke nyilatkozta: nem érti, miért „épp most” kerül elő mindez. Történészbizottságot kért fel, amely a leggyorsabban „megtisztítja a táblát” a „nem odavaló nevektől”. Nem lesz könnyű. Kovács Tamás szerint lehetséges, hogy a táblán szereplő „névanyag” inkább a „rivális bizottság” vezetőjének ízlését tükrözi. A „Mártírok Igazságtevő Bizottsága” az azóta elhunyt Bosnyák Imre egyszemélyes politikai vállalkozása volt. A „Kis Bosnyák” – az 1952-ben kivégzett Bosnyák Zoltán unokaöccse – magáévá tette nagybátyja nézeteit. (B. Z. az úgynevezett Magyar Zsidókutató Intézet igazgatója volt. Rákosi azért hozatta haza a romániai bujkálásból, hogy a „zsidókérdés megoldásáról” tanulmányt írasson „a szakértővel” a Moszkvából megneszelt – de Sztálin halálával befulladt – antiszemita kampánytól szorongva. Bosnyák a tanulmányt megírta, mégis végrehajtották rajta az ítéletet. A titkos történetet még a Kádár-kor alkonyán Kutrucz Gizella tárta fel.)
Tízévnyi orosz hadifogságból hazatérve ifjabb Bosnyák visszavonultan élt. A rendszerváltás után kapcsolódott be a közéletbe. Az FKGP tagja lett.
– „Bizottságként”, jogi személyként – véli Kovács Tamás – Bosnyák sikeresen egyezkedhetett a Boross-féle „szabadságharcosokkal” a dicsőségtábla ügyében.
1992-ben még a 168 Órának is nyilatkozott. Büszke hungaristának, jó kisgazdának, Prohászka Ottokár „szellemi leszármazottjának” vallotta magát, védelmébe vette Szálasit is, aki – mint mondta – „nem hozott zsidótörvényeket”. Ez akkoriban történt, amikor a 298-asban dúlt a „székelykapu-háború”. A kapu a Bosnyák-bizottság akciója volt, amely meg akarta akadályozni a „liberális” és „hazug” Jovánovics-emlékmű avatását. A két „testvérparcella”, a 301-es és a 298-as közé székely kaput emeltek, jelezvén: 1956 és a 298-as „mártírjai” között „van” átjárás.
Ez a csontváz (és ma már nem is egy, valóságos csontgörgeteg) látványosan dől ki a parcellából. A megkérdezett történészek szerint ugyanis a „Nemzeti Panteonba” „mindenféle embert temettek”. Minél tovább nézzük a márványtáblát, annál több az üszkös név. Lukács (alias Szálasi?) csak a kezdet. Nidosi Imre testvér nevét amatőrök is ismerik. (A tájékozott Boross Péter nem ismerte?) A két polgárit végzett fürdőmester a terror legborzongatóbb figurája volt. Pápa Nándor honvéd alezredes huszáros partizánrazziák hőse, amelyekben néha eltűnt egy falu. Láday István csendőr ezredes a nyilaskormány belügyi államtitkára, rendelkezése alá tartozott a Nemzeti Számonkérő Szervezet hálózata. Trutzka András atyai figurája a mozgalomnak. Ő volt a Hűség (ma Terror) Háza portása.
A rokonok
De nyugszanak itt „csöndes köztörvényesek” vagy a két szféra találkozási pontjára sodródott „félpolitikai” elítéltek is. Ide, a nyilasok közé temették Tildy Zoltán vejét, a kémkedéssel vádolt Csornoky Viktor kairói nagykövetet, közismert kisgazdát és playboyt, akinek koncepciós perével az elnök lemondását kényszerítették ki Rákosiék. Ő legalább valóban áldozat volt.
A döbbenet utáni első ötlet az, hogy a titokzatos Szálasi-tetemet a történészbizottságnak azonosítania kéne. Kovács csak mosolyog. A dokumentáció erre már nem alkalmas. Szálasi „adminisztratív útja” a Markó utcában véget ér. Persze volt három testvére. És a hiteles DNS-vizsgálathoz rokonokat kéne találni. Fizikaiakat.
Szellemiek már vannak…
Szálasi, Vajna és Beregfy a népbíróság előtt (Fotó: MTI)
A népbírósági törvény alapján 59 429 fő került a népbíróság elé, 55 322 ügyet be is fejeztek. 26 997 főt elítéltek. A népbíróságok összesen 477 halálos ítéletet hoztak, ebből 181-et hajtottak végre. Másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) – ahol képzettebb jogászok működtek – többnyire enyhített a büntetésen. (Innen a népi szójáték: „NOT – Nem is Olyan Tragikus.”) Az 1946-os VII. tc. alapján (a köztársaság és a demokrácia védelme) tíz-egynéhány embert végeztek ki. De 1948-49 után már a katonai bíróságok is hamarosan 150 „halálos” körül jártak. 1956-ban 371 halálos ítélet született, 231-et végre is hajtottak. Az amnesztia után enyhült az ítélkezés, politikai természetű ügyben halálos ítélet 1961 után nem született.
A kivégzések száma 1945 és 1989 között nem haladta meg az ezret. Az adat mégis csalóka. 1946 telén a Buda-Dél internálótáborban (ma Petőfi laktanya) fennmaradt Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitánynak a statisztikája. A joviális férfiú parancsnoksága alatt 922 internált halálozott el azon az egyetlen télen.
Zinner Tibor jogtörténész úgy látja: a „temetői rendetlenség” oka nem annyira a jelenben, inkább a múltban keresendő. És ennek máig ható következménye van. Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti szerződés alapján a háborús bűnök megtorlására alkotott népbírósági törvény ugyanis legföljebb 1946 márciusáig követte az eredeti célokat. 1946-tól „a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről” szóló VII. tc. nyomán a népbíróság a politikai leszámolás eszköze is lett, hogy végül durva koncepciós pereket támasszon alá. (Magyar Közösség, MAORT-per, Mindszenty-per, Rajk-per.)
„Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak háborús bűnösök. Nagyon is voltak – mondja Zinner. – Rosszabbat jelent. Azt, hogy a kihallgató az ellenzéki, a »kvázi reakciós« és a véreskezű háborús bűnös között már nem tett különbséget. Ugyanúgy verte az egyiket, mint a másikat. Ami teljesen erodálta a társadalom igazságérzetét. Még ma is érezni ezt, mélyen a családi mitológiákba ágyazva. Ebből fakad a népbíráskodás jobb- és baloldali kritikája. A bal máig enyhének, részrehajlónak érzi a korabeli ítéleteket. Úgy hiszi, hogy az állam menlevelet adott a bűnösöknek. A jobb viszont kényszerűen viseli a Káin-bélyeget, és minden törekvését a legsötétebb bűnökkel rokonítják. A csontokat azonban már nem lehet »szín szerint« szétválasztani. Tetszik, nem tetszik, egymás mellett porlad a forradalmár, a pártszolgálatos és a feleséggyilkos.”
