2008.02.22., 2008. évfolyam, 08. szám
szerző: Tamás Pál forrás: 168 Óra
A szociológus visszatérő vendége a berlini nemzetközi filmfesztiválnak. Hagyományossá vált az is, hogy ilyenkor szubjektív naplót készít a 168 Órának. Az idén is.
A Berlinalén, mint mindig, most is rengeteget lehetett megtudni a világról. Például hogy még a legzordabb harcos is kint hagyja lábbelijével együtt a fegyverét, ha a mecsetben imádkozik. Megtudhattuk, hol kapható Kairóban tevemáj. Milyen szerelésben focizhatnak a lányok Teheránban. Miről gondolkozik Tajvanon a Buddha-szobrot fuvarozó. A kukkolást a berlini kulcslyukon át Európában kötelező tanulmányi kirándulásként írnám elő mindenkinek, aki ma sokszínűségről beszél.
Filmjük bemutatójára érkezik a Rolling Stones. A sajtóértekezleten a kameráktól be sem férnek a kérdezők. Tévedésből beengednek a terembe, pedig ide nem érvényes a belépőm. Egyszerűen kíváncsi vagyok. Jaggeréket live még sohasem láttam.
Most sem sikerült. Minden csúszik, csak nem jönnek. Borul a délután. Megyek, mert nem akarok lemaradni egy vetítésről.
Kényszer-transzszexuálisok. Ilyenek is vannak, Iránban. Egy New York-i perzsa-zsidó nő forgatott róluk. A miliő vele láthatóan nem ellenséges. Akiket a nők elkülönülő világában meg tud szólítani, mind magát nőnek érző, nőként viselkedő férfi. Akiket elég keservesen, de az otthonok, nyilvános terek női felein befogadnak. Akik már tulajdonképpen nőként, vagyis nem a férfiak között élnek. A papírforma szerint elvben férfimunkahelyeken kellett volna dolgozniuk, férfiterekben élniük, de ott kollégáik, ismerőseik gyakran zaklatták őket szexuálisan.
A keresztbe öltözést az iszlám tiltja. Tehát – akár akarták, akár nem – át kellett magukat operáltatniuk, hiszen másként nők között nem maradhatnak. Az orvosi beavatkozást szabályozzák, állami bizottságtól kell papírokat szerezni. De az nem szupernehéz. A műtét 4500 dollár. A pénzt, igaz, nem könnyen, de falusi családok is előteremtik.
Egy az operációkat támogató konferencián teológus nyugtatja az érintetteket. A Koránban, ugye, nincs szó ilyen beavatkozásokról, tehát azokat nem is tiltja, nem büntetik. Nem úgy, mint a homoszexualitást. Amiért elvben még ma is halálbüntetés járna. A filmben nekem legjobban az a mama tetszett, aki elmondja: húszéves fiával az operáció után rendes anya-lánya kapcsolata lett. Azon háborog, hogy férjhez adná a lányát, de nem akarnak érte menyasszonypénzt fizetni.
Két erős nő. Már a tavalyi Berlinalén is feltűnt: ahogy távolodunk a hagyományos mozitól a szerzői filmek felé, az erősek, az igazi hősök a nők lesznek. Ők tudják, mit akarnak. Bennük több az egészséges megszállottság. Jobban bíznak magukban. S itt nem egyszerűen a „nyugati feminizmus” automatizmusai működnek. Persze lehet, hogy azok. Hiszen a filmek válogatóinak is voltak szempontjaik.
Két céltudatos nő az idei „termésből”: egy palesztin és egy kínai. A palesztint megtalálja a politika. Korai negyvenes özvegyasszony. Gyerekei már nincsenek körülötte. Nehezen, de megél azokból a citromfákból, amelyek még apjától maradtak rá. Csakhogy a fák közvetlenül a Zöld Vonal, az 1967-es izraeli határ mellett vannak – a palesztin oldalon. De a határ a legutolsó időkig nem is igazán létezett itt. Az izraeli szomszéddal házaikból átlátnak egymáshoz. De ő a frissen kinevezett hadügyminiszter, és a teraszától tíz méterre kezdődő arab citruskertet ki akarják vágatni a biztonsági emberei – igaz, kártérítést kínálva.
A hősnő nem enged, nem kell a pénz. A citromfák kötik őt ehhez a világhoz. Pert indít, amelyet arab ügyvédje az első körben elveszít. Az ügyvéd nem is akarja folytatni az ügyet, úgysem nyerhet az izraeli hadsereggel szemben. De az asszony nem hagyja, feljebb kerül az ügy. Ráharapnak az izraeli lapok. Híres lesz. A döntő pillanatban mellé áll a miniszter felesége is.
Az ítélet felemás. A fák egy részét ki kell vágni, de a kert megmaradhat. Világos üzenet. A férfiak kakaskodnak. Bízzák az izraeli-arab konfliktust a nőkre. Ők majd megoldják. Szép. Kár, hogy nem igaz.
A kínai nőnek másképp nehéz a dolguk. Nagyváros, modernitás, már rendes lakások és kocsik. Az új kínai középosztály. A nő egyetlen kislányával – akit még előző házasságából hozott magával – és az új partnerrel boldogan él. De a gyermek leukémiás lesz. A csontvelő-átültetéshez donor kellene. A biológiai szülők nem alkalmasak. Leginkább egy testvér felelne meg, de hát a városi kínai családokban a gyerekeknek nincsenek testvéreik. Most persze megengednék. Csinálhatnának még egyet, de a donorként „használható” öcsöt/húgot az anyának csak a beteg gyermek apjával lehetne „összehoznia”. Aki már más családban él.
Az anya erőszakos, némi vita után az érdekeltek megegyeznek. De a laboratóriumi megtermékenyítés nem sikerül. Csak a hagyományos módszer segíthet. A szülők partnerei végül is megértők. Az nem derül ki, mi lesz a kislánnyal. De amúgy sem a melodráma az érdekes. Hanem ahogyan közben Kína működik.
Egy harmadik nő. Harminc körüli, elegáns szingli Kairóban. Újságírónő, egy népszerű késő éjjeli beszélgetőműsor „húzóneve”. A műsor, persze, nem is annyira spontán. A szövegeket muszlim cenzor engedélyezi. A cenzorral lehet vitatkozni, de Leila nem keresi a bajt. Megtanulta, hogyan beszéljen veszélytelenül az intim világról.
Miként él Kairóban egy értelmiségi nő? Elvben ugyanúgy, mint bármelyik nagyvárosban. Alternatív rockklubokba jár. Idősebb szeretőt tart. Autót vezet. Teherbe esett unokahúgát abortuszra cipeli. A munkahelyi udvarlókat nagyjából úgy szereli le, ahogyan azt a Bródy Sándor utcai rádiós kávézóban tenné. De önállóan lakást kivenni, a mamától különköltözni még neki, az egykori miniszter lányának is tett. És a lakásnak a tulajdonosa – egyébként kopt nő – is tettnek érzi, hogy szingli a bérlője. Azt hiszi, majd az ő ismeretségei révén kapcsolatot teremthet liberálisokkal, kiléphet a „keresztény zárványból”.
A hamburgiak. A drogmaffia hétköznapjai. Egy török csapat helyet csinál magának néhány német, lengyel, orosz és más törökök között. Képzelem, mekkora botrány lenne otthon egy ilyen filmből! A bűnözés nem etnikai! Ha meg mégis, hogyan törjenek ki a törökök más módon a gettóból? Ez a fajta érzékenység itt láthatóan nem igazán működik.
A közreműködők között ismert Fassbinder-színészek. A rendező, Özgür Yildirim maga is e hamburgi miliőben nőtt fel. Tudja, miről beszél. Egy interjúja szerint különösen irritálták a német drogfilmek, amelyekben senki sem úgy beszél és viselkedik, ahogy ezen a környéken szokásos. Még a szakma műszavait sem használják rendesen. Nála a török fiúk már egymással is németül beszélnek. Inkább csak az intimitás miatt kevernek oda egy-két szót törökül. Közben azért eljárnak a mecsetbe. S tudják, hogyan lehet a török nyugdíjasklubban elbújtatni valakit, akit „vetélytársaik” keresnek.
E hamburgi kisvilág díszletei tulajdonképpen nem is a Józsefvárosra, inkább valamilyen jobb pesti lakótelepre – Óbudára, Kelenföldre – emlékeztetnek. A kocsik lepukkantak, de működőképesek. Ahogy kezd jobban menni, azokat is cserélik. S akinek rendesen pénze lesz, jó polgári negyedbe költözik, sőt családszeretővé válik. Igazi ellenségük nem is a rendőrség, hanem a piaci vetélytársak.
Sok-sok erős nő. Akiktől mentsen meg az Isten.
Izraeli dokumentarista forgatott filmet a börtönben, ahol 130 olyan palesztin nőt őriznek, akik öngyilkos merényletekben tevőlegesen vettek részt, vagy azokban segédkeztek. A lányok többnyire robbanóanyagot gyártottak, vagy a merénylőt fuvarozták. Egyikük merénylőkiképző volt. A merényletkísérletek többsége, szerencsére, nem sikerült. A lebukott fiatal nők – mind 18-30 közöttiek – két-négy évet kapnak.
Az egyik főszereplő – négy gyermek anyja – tevőlegesen is részt vett egy „sikeres” jeruzsálemi robbantásban. Halottak, sebesültek a helyszínen. Őt életfogytiglanra, plusz harminc évre ítélték.
Van, akit terhesen tartóztattak le, mások fogadhatnak látogatókat. Aztán szülnek, és a gyerekek kétéves korukig az anyjukkal maradhatnak. A külső ellenőrzés szuperszigorú, de bent vannak valamiféle társalgók – játékkal, gyermekpiperével, színes falakkal -, és a foglyok közösen „babáznak”, közben ráérősen beszélgetnek. A nemzetről, a hazáról kevés szó esik. A hitről, a mártírság könnyűségéről, a paradicsomi jutalomról annál több. Megbánásról szó sincs. S ha kikerül, s ha megkínálnák megint egy ilyen feladattal? Persze. Miért? Mi változott?
Hallgatom Wajdát a Katyn bemutatóján. A kis országok történelme ugyanolyan bonyolult, mint a nagyoké, de senki nem akarja azt a moziban megtanulni. Marad néhány kép. Neki – annak idején – a csatornákban visszavonuló s tovább harcoló varsói felkelőkkel sikerült.
A maximum, amit egy rendező elérhet, ha ilyenekből néhányat képes a köztudatba beültetni – magyarázza.
Fotó: Reuters
