Rend a lelke?
Századok óta keringenek nagyívű, ám történelmileg megalapozatlan összeesküvés-elméletek a jezsuitákról, akik a minap választottak új generálist.
Rómában csak egy primadonnának illik lenni, és az a fehér pápa – idézték a HVG-nek katolikus szerzetesek a Vatikánban évszázadok alatt kikristályosodott bölcsességet az ideális rendfőnökről. Nem véletlen, hogy ezt éppen mostanában, a jezsuita rend új generálisának – 217 elektor által történt – január közepi megválasztása kapcsán citálják, hiszen a fekete pápaként emlegetett rendfőnök sokak szerint befolyásosabb a katolikus egyház fejénél is. Az első vélemények alapján azonban nincs mitől tartania XVI. Benedeknek, hiszen a 71 éves spanyol Adolfo Nicolás alázatos szerzetes hírében áll, aki korábbi japán tartományfőnöksége után évekig egyszerű lelkészként szolgált a Tokióban élő ázsiai menekültek között.
Elődei – a karizmatikus baszk Pedro Arrupe és a holland Peter-Hans Kolvenbach – a rend fél évezredes történetében új hagyományt teremtettek azzal, hogy önként mondtak le rendfőnöki tisztségükről. A jezsuiták, mint hírlik, jó ideje nyomatékosan kérik a pápát, engedélyezze, hogy – elkerülendő a gerontokráciát – a generálist meghatározott időszakra, s ne élethosszig válasszák, ám Róma püspöke ezt megtagadta, és a 80 éves Kolvenbachnak is csak az idén engedélyezte a visszavonulást. Egyházi szakértők egyébként az említett generálisok lemondását a pápának szánt burkolt jelzésnek tartják: még az ő pozíciója sem olyan, amit kihalásos alapon kellene betölteni.
A Jézus Társasága és a pápa közötti csendes csörték azért is figyelemre méltóak, mert a jezsuiták a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség általános szerzetesi fogadalmain túl külön is engedelmességet fogadnak a pápának. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindenben egyet is értenek Szent Péter utódával. A rendet a 16. század első felében megalapító Loyolai Ignácra kopaszságával és baszk sasorrával is hasonlító, már említett Arrupe VI. Pál pápa ellenében négy évtizede hajlíthatatlanul kiállt például a kizsákmányolásellenes felszabadítási teológiát valló, a marxizmus iránt érdeklődő dél-amerikai rendtársai mellett. A viszony tovább romlott a kommunizmust a gyakorlatban is megtapasztalt II. János Pál pápával, aki 1979-ben keményen figyelmeztette a jezsuitákat arra, hogy rendjük „zavart okoz a keresztények között, és gondokkal terheli az egyházat”. Arrupe 1981-es agyvérzését követően a pápa a társaság történetében először aktívan közbeavatkozott: nyomásgyakorlással és néhány taktikai húzással elérte, hogy csak két évvel később tartsák meg a rendgyűlést, amelyen aztán a mindkét félnek megfelelő Kolvenbach lett az utód. Az új fekete pápa pedig személyesen készítette elő az egykor jezsuita középiskolába járt Fidel Castrónál II. János Pál pápa 1998-as történelmi kubai látogatását.
Korábban is előfordult, hogy a Jézus Társaságának vezetője sajátosan értelmezte a pápának való engedelmességet. Amikor például a ferences szerzetesből lett egyházfő, XIV. Kelemen a – jezsuiták vagyonára áhítozó, illetve a rend kereskedelmi vállalkozásaitól saját piacait féltő – Bourbonok nyomására 1773-ban, Dominus ac Redemptor kezdetű bullájával betiltotta a rendet, a szerzetesek a protestánsból ortodoxszá lett II. Katalin Oroszországában találtak menedéket, arra hivatkozva, hogy ott (és a bekebelezett lengyel területeken) nem érvényes a bulla, mivel az uralkodó nem hirdette ki. A közel 20 ezerről 600 fősre olvadt rend így Kelet-Európában továbbra is generálist választott, és folytatta térítői-tanítói tevékenységét – a 41 szűk esztendő után, 1814-ben VII. Piusz pápa állította helyre a rendet.
Talán ezek a konfliktusok is okolhatók azért, hogy mára könyvtárnyi irodalom tárgyalja a jezsuita reverenda színe után fekete pápának nevezett generális állítólagos világuralmi törekvéseit. De rossz hírét keltették a rendnek az évszázadok során velük érdekellentétbe kerülők is: az ellenreformációt elszenvedő protestánsok, a pápától függetlenedni kívánó gallikán egyház, a francia szabadkőművesek vagy a jezsuiták jó minőségű, ingyenes oktatása miatt piacukat vesztő iskolamesterek. Harcos ellenreformátori hevületük alapot adott annak a mai napig a magyar köztudatban élő tévhitnek, miszerint ők voltak az inkvizíció vezéralakjai – magyarázza Gergely Jenő egyháztörténész. Történészek szerint a szóbeszédek hátterében az is állhat, hogy más szerzetesrendekkel ellentétben a jezsuiták szigorúan centralizált szervezetében minden tag feltétlen engedelmességgel tartozik a generálisnak, akinek parancsára akár napokon belül a világ másik végére utazik. De az emiatt az egyház könnyűlovasságának is nevezett szervezet a katolikus klérus szemét is csíphette, mivel erkölcsi kérdésekben a csavaros észjárásúként jellemzett jezsuiták sokszor megengedőbbek (voltak) a hivatalos vatikáni álláspontnál.
Második oldal
A rend ellenségei által szakmányban gyártott pamfletek és áltudományos könyvek őse az 1614-es Monita Secreta (Titkos rendelkezések) című irat. A 19. században a cári titkosrendőrség által készített antiszemita Cion bölcseinek jegyzőkönyvéhez hasonlóan utóbb önálló életre kelt kötet szerzője a történészek szerint a jezsuita rendből 1611-ben eltávolított lengyel Zahorowski Jeromos volt. Bár az exszerzetes olyan sok rosszat hordott össze korábbi társairól, hogy azt még a renddel állandó vitában álló protestánsok többsége sem hitte el, az évszázadok során mégis sokan merítettek a Monita Secretából, egyre újabb jezsuita konspirációkat vélve leleplezni. Egyebek mellett az ő nyakukba varrták a francia forradalom túlkapásait, Abraham Lincoln amerikai elnök meggyilkolását, sőt még a két világháború kirobbantását is. Emanuel Josephson például negyven éve vaskos kötetben azt fejtegette, hogy Kennedy elnök gyilkosa, Lee Oswald unokatestvére jezsuita szerzetes volt, s nyilván a szerzetesrend rendelte meg a merényletet, legutóbb pedig a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást írták egyesek a számlájukra. A vádaskodók tudni vélik, a szerzetesek esküt tesznek arra, hogy minden erejükkel megosztást szítanak a világon.
Történészek nemigen adnak hitelt az ilyesféle vádaknak. Így az amerikai szélsőséges protestánsok között népszerű, 1997-ben meghalt Alberto Rivera vallomásainak sem, aki apostoli hévvel évente leplezte le a jezsuiták gonoszságait. Rivera azt állította, egykor katolikus papként szolgált (más esetekben expüspöknek, illetve jezsuita szerzetesnek mondta magát), és azt a missziót kapta feletteseitől, hogy minél több protestáns szervezetet tegyen tönkre. Amikor pedig rájött, hogy a szabadkőművesek irányítják a Vatikánt (is), és ezért megtért az amerikai fundamentalista protestantizmushoz, a jezsuiták egy szupertitkos spanyol klinikán kínzással és drogokkal próbálták visszatéríteni. Nemegyszer több tízezres tömeg előtt ecsetelte, miként találták ki a jezsuiták a kommunizmust, a nácizmust, és élénk színekkel festette le, amint a fekete pápák titkos szeánszokon Lucifert imádják. Riverát egyébként már az 1960-as évek elején csalásért körözték több amerikai államban, önéletrajzában pedig több mint félszáz ellentmondásra derült fény.
A jezsuiták mostanság leginkább azt teszik szóvá, hogy – állítólagos világuralmuk ellenére – egyre csökken a befolyásuk: hiába kreáltak az utóbbi három évtizedben tíz jezsuitából is bíborost a pápák, mióta Joseph Ratzinger XVI. Benedek lett, egyre újabb sérelmek érik a rendet. Állítólag a pápa kényszerítette ki az America Magazine főszerkesztője, a lapjában a katolikus egyházéval ellenkező véleményeknek is helyt adó jezsuita Thomas Reese visszavonulását. Jelenleg pedig a Georgetown Egyetem teológiaprofesszorát, a vietnami születésű, ugyancsak jezsuita Peter Phant igyekszik ellehetetleníteni, aki olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy például Isten fel tudja-e használni üdvtervében a nem keresztény vallásokat.
A jezsuiták befolyásvesztését jelezheti az is, hogy a pápai nyári rezidenciából, Castel Gandolfóból néhány hete kizsuppolták a jezsuiták vezette obszervatóriumot, mondván: a pápának több helyre van szüksége a diplomáciai fogadásokhoz. Éppen ezért sokan a rend helyzetének megszilárdítását várják Nicolás generálistól, jóllehet Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, az új rendfőnök egykori professzora úgy nyilatkozott a HVG-nek: azt szeretnék, hogy Nicolás „ne elsősorban emberi taktikázásokban és az egyházpolitikában jeleskedjék, hanem Isten misztikus jelenlétét és szentségét hordozza magán”. A fekete pápa terveiről azonban egyelőre csak találgatások keringenek. Ami sokaknak azt a katolikus bonmot-t juttatja eszébe, miszerint három dolgot még Isten sem tud: a ferencesek által összekoldult pénz mennyiségét, a női szerzetesrendek számát és azt, hogy mit forgatnak a fejükben a jezsuiták.
IZSÁK NORBERT
