2008.02.19., 2008. évfolyam, 07. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168 Óra
Háborúk, törzsi lázongások, banditák, otthonukat vesztett emberek milliói, puccsok, választási csalások, despoták. Tétlen és tehetetlen békefenntartók: akár az Afrikai Unió, akár az ENSZ, akár az Európai Unió mezében. Egy afrikai anziksz címszavai 2008 februárjából.
Fotó: MTI Abban a hatalmas félkörívben, amely a líbiai határtól Afrika szarváig, sőt még onnan délebbre is fut, szinte kilátástalan a helyzet. A csádi fővárost, N”Djamenát pár nappal ezelőtt szudáni oldalról támogatott lázadók foglalták el, és Deby elnöknek csak a francia katonaság segítségével sikerült kiűznie őket. Mellesleg nem ez volt az első kísérlet arra, hogy ezt a korrupt despotát, a szerencsétlen, minden gazdasági mutató tekintetében a világutolsók között tengődő országnak a vezetőjét elűzzék.
Szudán a maga részéről – amúgy! – a nyugat-szudáni (feketék lakta) Dárfúr lázadóinak tevékeny bátorításával vádolja Csádot, és foganatosít ellenlépéseket. Ugyanez a Szudán „újgyarmatosítást és az arab világ elleni összeesküvést” emleget akkor, amikor az Európai Unió tettre kész katonaságot küldene a modern világ egyik legnagyobb emberi tragédiájának, Dárfúrnak a körzetébe. Ahonnan már százezrek menekültek át a szomszédos nincstelenekhez: Csádba és a Közép-afrikai Köztársaságba.
A kannibál
Ez utóbbiról úgy húsz éve, amióta az emberevő Bokassa császár megbukott, közhelyszerűen állapítják meg: „Nem működik.” Az államnak se pénze, se intézményei – banditái viszont annál inkább. Tíz év alatt egy tucat lázadást és puccskísérletet jegyeztek fel ebben az országban, melynek vezetői ma – önnön bevallásuk szerint – a banditákkal alkudoznak.
Ha délebbre haladunk, ott van a hatalmas és – elvileg – igen gazdag Kongó, amelynek Kelet-Kivu tartományát lázadás sújtja. Ez azonban nem a kongóiak, hanem a szomszédos Ruandából való (vagy ottani gyökerekkel rendelkező) törzsek: a hutuk és a tutszik, illetve fegyveres szervezeteiknek a műve.
Ruandában az 1994. évi tutsziellenes genocídium után (1 millió halott) a hutuk elveszítették hatalmukat; hadseregük maradéka a martalócokkal egyetemben Kongó Kivu tartományába költözött át, ahonnan vissza-visszacsap a tutszi kormányra. Kongói ellenfele az ott élő tutszi kisebbség harci szervezete, amely fölött egy renegát kongói tábornok parancsnokol.
Kissé zűrös helyzet, beismerem, de tipikusan afrikai két értelemben is. Az egyik: a független államok papíron demokratikusan működő államszervezetei sem tudták útját állni az évszázados múltú törzsi lojalitások rákos burjánzásának. A másik: itt is vagy félmillió ember lett hontalanná. A háborúk (lázadások) európai ésszel követhetetlenül brutálisak.
Szudán, Kongó és Tanzánia között talán csak Uganda van békében. De ettől az országtól északra és keletre megint csak tombolnak a bajok. Etiópia és a belőle réges-rég kivált Eritrea határán 120-120 ezer katona néz farkasszemet – tudniillik újabb „határháború” készül. Az ember persze csak azt kérdezheti magától: ezeknek sincs jobb dolguk? Hát nincs. Azt a határvonalat, amelyet egy ENSZ-meghatalmazással működő bizottság majdnem hat évvel ezelőtt jelölt ki, Etiópia nem fogadta el – és Eritrea is csak azért, illetve azután, hogy a szomszéd elutasította.
Az említett bizottság valószínűleg azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy az évtizedek óta etióp kézen levő Badme városát – amely egyfajta jelképi erővel bír – Eritreának ítélte. Akárhogyan is van, az etiópok készen állnak egy új fegyveres konfliktusra, már csak azért is, mert bosszúvágy fűti őket. A muszlim Eritrea ugyanis támaszt és menedéket ad azoknak a szomáliai iszlamistáknak, akik el akarják kergetni az etióp hadsereg támogatásával hatalomra került szomáli kormányt. Ez olyannyira igaz, hogy az Egyesült Államok kormánya a minap a „szomáliai lázadókhoz és terroristákhoz érkező támogatás fő fészkének” nevezte Eritreát.
(Etiópia és Szomália konfliktusa sem tegnapi eredetű. De akkor, amikor a hetvenes években – természetesen területi vita miatt – „virágba szökkent”, viszonylag egyszerűek voltak az uralkodó képletek. Egyik oldalon – a szomálin – az Egyesült Államok, a másikon – az etiópon – a szovjetek, na meg, sőt nagyon is: a kubaiak. Később mindketten alakot váltottak: Etiópia viszonylag demokratikus átalakuláson ment keresztül, Szomália viszont a harcias iszlám egyik fő fészke lett. Pacifikálásával megpróbálkoztak az amerikaiak is, sikertelenül. Az utolsó iszlamista kormányt az etiópok kergették el – nem sokat javítva egyébként a szomáliak önérzetén.)
A legszomorúbb történet azonban Kenyáé. Erről az országról tudni illik, hogy a függetlenség kikiáltása óta (1963) – szomszédaival ellentétben – viszonylag stabilnak és prosperálónak volt mondható. Nem szólalkoztak öszsze fölötte amerikaiak, britek, szovjetek, NDK-sok, kubaiak, kínaiak, tajvaniak, izraeliek – egyszóval mindazok a külső hatalmak, amelyek fekete Afrika konfliktusaiban így vagy úgy, de mindig jelen voltak.
Luók és kikujuk
A 2002-es – külföldi megfigyelők által szabadnak és tisztességesnek leírt – választások a mai elnök, Mwai Kibaki vezetésével egy olyan koalíciót segítettek hatalomra, amely a demokratikus szabadságjogokat kiterjesztette, jelentős gazdasági növekedést generált, és különös gondot fordított a közoktatásra, amelynek második lépcsőjét, a középiskolai képzést ingyenessé szándékozott tenni. Hála a kávé-, tea- és nem utolsósorban a virágexportnak, Kenya gazdasága jó lábakon állt, társadalmi viszonyaira alapjában-egészében a békesség volt jellemző.
Igen ám, de a múlt év végén megint elnökválasztást tartottak, amelyet Kibaki elnök és az ő Nemzeti Egységpártja egyszerűen és közönségesen elcsalt. Az Európai Unió megfigyelői szerint is. A valódi győztes az ellenzéki Raila Odinga lett (volna), aki nem is késlekedett kikiáltani magát a „nép elnökének”, és akinek a hívei először tiltakozással, majd zavargásokkal válaszoltak a vezérüket ért sérelemre.
A rendőrség brutális erővel lépett fel a lázongókkal szemben, ám ez a konfliktus már markánsan etnikai jelleget öltött. Odinga ugyanis a luó törzsből való, hívei ugyancsak. A luók a népesség 13 százalékát teszik ki, míg a Kibaki mellett álló kikujuk a maguk 23 százalékával a legnagyobb népcsoportot alkotják. A december 27-i választásokig nem tűnt problémának, hogy a kikujuk az ország tényleges urai: a politikában, a gazdaságban, a kereskedelemben, mindenütt.
De a csalás után vulkánként törtek felszínre az évtizedeken át őrzött és táplált luó sérelmek. Hirtelen arról lehetett hosszú történeteket hallani, hogy a luó törzs legjelesebb politikusai mindig erőszakos halállal haltak meg; hogy luónak lenni egyenlő volt egy áldozati, de legalábbis másodosztályú státusszal; hogy Luóföldre mindig sokkal kevesebb beruházás és pénz jutott, mint Kikujuföldre, és így tovább. Ezekért a vélt vagy valódi sérelmekért a luó törzsbeliek iszonyatos pusztítással – és etnikai tisztogatással – vettek hirtelen és váratlan elégtételt.
Kínai sugallat
Luóföldön mindent elpusztítottak, ami a központi hatalom jelvényének számított, és boldognak érezhette magát az a kikuju, aki élve megúszta. Páratlan vérszomjasságról érkeztek tudósítások, miközben persze a kikujuk is siettek „kitisztogatni” maguk közül a luókat.
A közállapotok drámai romlása miatt bedugult az export, hatalmas sebeket kapott az idegenforgalom, amelynek korábbi jótéteményeit sok tízezer magyar turista is élvezte. Ma úgy fest a helyzet, hogy a csaló elnöknek valamiféle kompromisszumot kell kötnie a luó Odingával, különben az egész ország odaveszhet. Ezen dolgozik a többi között Kofi Annan, az ENSZ volt főtitkára, lapzártáig kézzelfogható eredmény nélkül.
Zárszó. Elvileg sok múlna a világhatalmakon. Ma Kenya legnagyobb olajberuházója, hamarosan legnagyobb kereskedelmi partnere, egyszersmind fegyveres erőinek reménybeli korszerűsítője a Kínai Népköztársaság. Igen, megint egyszer Kína. Ezért keltett általános feltűnést, hogy a pekingi pártlap, a Zsenmin Zsipao január 14-én azzal a letargikus mondattal tért napirendre a konfliktus fölött: „A nyugati típusú demokráciafelfogás egyszerűen nem érvényesíthető afrikai viszonyok között, csak arra jó, hogy egy tragédia magvait hintse el. A választási válság csak egyetlen példa, amely emellett szól.”
Eszerint a legitim többségi demokratikus akaratnak nincs értelme Afrikában. Van viszont a kínai típusú egypártnak, erős központi akaratnak – ez a sugalmazás. Kibakit mintha hájjal kenegették volna.
