Forrás: pilpul.net

dr. kohn

2008.02.03.

Egyház és hatalom; azaz, mi a baj az Arany iránytűvel

Azonkívül, hogy a főszereplő valami tragikus balesetben meghal (vagy netán öngyilkos lesz), kevés dolog dob annyit egy film promóján, mint ha beleköt egy nagy vallási tekintély.

Ez volt a helyzet a bárgyú DaVinci-kóddal, ahol a keresztény egyházak ökumenikusan kérték ki maguknak a titkolt Mária-kultuszt, vagy a Mel (Mad Max) Gibson által rendezett szadomazo Passió esetében, ahol a zsidók kapták fel a vizet. (Aki spec. olvasta János Evangéliumát – amelyet Gibson alapul használt -, az tudhatja, hogy a rendezőnek nem kellett sokat újítania, hisz szemben az ún. szinoptikus evangéliumokkal [Márk, Máté, Lukács] a jánosi jóhír pont a zsidókról való leválási kísérlet szamárvezetője).

Rég elmúltak azonban azok az idők, amikor a vallási tekintélyek és az egyházak „csak úgy” kifogásoltak valamely filmet, az erőszak, a morális romlottság, a szexuális tartalom stb., stb. miatt. Ez már a hatvanas években kiment a divatból. A 70-es években az egyház figyelmét leginkább az aranykorát élő sátánista horror: pl. Exorcist, vagy Ómen kötötte le (ezek amúgy tényleg durvák, nekem is okoztak néhány álmatlan éjszakát…). Az ezredvég környéken már csak azokba a kifejezetten művészfilmekbe kötöttek bele, melyek specifikusan vallási témákat dolgoztak fel, s vagy teológiailag voltak gázosak (pl. Scorsese Jézus Utolsó Megkísértése) vagy az egyház hétköznapi piszkos ügyeit teregették ki. (pl. az ír zárdák brutálisáról szóló – Peter Mullan rendezte – Magdolna nővérek). Illemből tiltakoztak egy kicsit az Amerika felfedezésének évfordulójához kapcsolódó „alternatív narratívák” kapcsán (miszerint tán nem kellett volna annyi indiánt lemészárolni, meg olyan csúnyán áttéríteni őket), de ezek nem voltak nagy „ügyek”.

Újonnan azonban két dolog borzolja a kedélyeket: az összeesküvés elméletek, és főként a fantasy. Első blikkre vajon mi lehet közös e két nagyon is eltérő műfajban. Nos, a válasz egyszerű: az az ábrázolási mód, melynek a tengelye az egyház, mint hatalom. Ezekkel a filmekkel ugyanis nem az a baj, hogy eretnek módon képzelik Jézus vagy valamely más szent ember életét, még nem is az, hogy lerántják a leplet az egyház egy-egy kétes ügyletéről. Ezek a filmek – közvetlenül vagy áttételesen (színvonalasan vagy bugyután), de –

a hatalom és az egyház, a vallási ideológia és az uralom összefonódódását jelenítik meg.

Hogy vannak csúnya papok, és hogy a vallás nevében mindenféle rémségeket lehet csinálni, azt már eddig is lehetet tudni Hollywoodban, csakhogy a mainstream filmfeldolgozásokban ez mindig távolinak vagy egzotikusnak tűnt. Az olyan filmekben, mint pl. a Connan a barbár vagy akár az Indiana Jones 2 (Indiana Jones és a végzet temploma) persze láthattunk őrülten rohangáló gonosz papokat, akiknek csak az emberáldozaton jár az esze, de ezek vagy időben, vagy térben el lettek távolítva. Az egzotikumot (ami egyenlő az eltávolítással) vagy egy temporális dimenzió (Connan és a hasonló filmek valami homályos bronzkori miliőben játszódnak), vagy egy geográfiai dimenzió biztosította (Indiana Jones és társai vagy a dzsungelbe vagy még inkább valami „keleti” országban találkoznak a gonosz egyházakkal.) Lényeg a lényeg, ezek a dolgok nem a mi időnkről, nem rólunk szóltak!

Mindez egyáltalán nem mondható el a DaVinci féle összeesküvéselmélet-filmekre, melyeknek épp az adja a feszültségét, hogy most és körülöttünk zajlanak. (Az összeesküvés-elmélet akkor igazán izgis, hogyha a konspiráció nem a középkorban történik, hanem miközben ezt a cikket olvassuk.) A lényeg itt nem az idő-, vagy térbeli távolság, hanem a láthatatlanság, a rejtettség, egy szóban, a titok. Csakhogy ez nem akármilyen titok, nem (vagy nem pusztán) valamely rejtett dolog, kincs, vagy vagyon, stb. (a la Stevenson), nem (vagy nem pusztán) egy szürreális „másik világ”, hanem a hatalom, az uralom rejtett működése.

De hogy jön ide a fantasy? Úgy, hogy a fantasyben tökéletesen összefonódik (összefonódhat) a homályos, és leggyakrabban mágikus vallási hiedelemvilág, és a kasztszerű elit hatalmi és irányítási vágyának megjelenítése. Kiváló példa erre a Harry Potter sorozat, ahol a vallási hódolatnak örvendő You Know Who támogatói egy fajta zárt arisztokratikus csoportot képeznek, akik részint fortéllyal, de legalább ennyire valami automatizált bürokratikussággal (ld. Azkaban, vagy a téves ítéleteteket hozó bírói testület) gyakorolják rejtett és gonosz hatalmukat.

Ez a motívum talán minden eddiginél élesebben jelenik meg a frissen bebukott Arany iránytű című opuszban. Itt a legplasztikusabb az az egyenlet, miszerint: vallás + hatalom = ellenőrző hivatal. Azaz, hogy a vallási ideológia hogyan megy át bürokratizált (és éppen ezért automatizált, és éppen ezért totalitárius) elnyomásba. S lám-lám, mi történt?! A Vatikántól az Anglikán Egyházon keresztül a Metodistákig mindenki berzenkedik, tiltakozik, bojkottra szólít. A tiltakozás teljes skálája bontakozik ki a tiltakozásokban, onnan hogy a film egy szomorú Istentelen világot ábrázol, odáig, hogy egyházellenes uszítás. Külön érdekesség, hogy az eredeti Philip Pullman könyv rajongói éppen azzal támadják a filmet, hogy csúnyán kiszerkesztették belőle az egyház-kritikát. (A film alapjául szolgáló könyv a 1995-ös Északi fények [Northern Lights] egyébként Az Úr sötét anyagai [His Dark Materials] című trilógia első része).

A film amúgy elég rossz. Itt gyakorlatilag a három szék közt a pad alá eset forog fenn, hisz a film egyszerre akar Harry Potter, Csillagok Háborúja, és Gyűrűk Ura lenni.

A Harry Pottertől átveszi a „polgári miliőt”, azt a játékot, hogy az emberek, helyszínek alapvetően hasonlítanak a „mi” világunkhoz, de azért mégsem. Ezt a motívumot viszi az öltözködési, építészeti stílus (ami persze – miként a Harry Potterban is – kissé zavaros, valamiféle századvégtől a 40-es évekig stíl). Ezt hozza a valós földrajzi paraméterek és a képzeletbeli helyek keverése is. Eközben viszont az Arany iránytű a Csillagok Háborújából szeretné átvenni a jó-gonosz, köztársaság vs. birodalom (szabadság-sokszínűség vs. uniformitás) típusú lecsupaszított narratívát, valamint a Gyűrűk Urából (az amúgy gyakran – de pontatlanul – a fantasy egyik ismérveként aposztrofált) „etno” dimenziót, miszerint a küzdelemben bizonyos különös „népek” , emberi, félemberi vagy nem emberi fajok vesznek részt (itt pl. giptusok [nagyon ügyetlen parafrázisa a cigánynak] vagy a boszorkányok, és a Panserbjr ne-k (páncélos medvék). A film – melyet amúgy a Gyűrűk Urához hasonlóan a New Line Cinema készítetett el – fájdalmasan „utánzó” jellegű. Kár. A könyv ugyanis akár érdekesnek is mondható. Itt azonban a szokásos hollywoodi forgatókönyv érvényesül, ha valami bejött, készíts egy újat. Ez a valami egyértelműen a Gyűrűk Ura akar lenni, de szemben a GY.U tényleg lélegzetelállító képeivel, itt elég díszletízű a látvány, és szemben a GY.U lassan bontakozó narrációjával (ami azért is volt bevállalós, hisz mindenki ismerte a sztorit), itt már az elején lelövik a poént. Pedig a könyvben kifejezetten a rejtjelek megfejtése a lényeg. Persze jól tudjuk, egy film nem lehet közel olyan bonyolult, mint egy regény, de itt a lényeget igen csak kiműtötték a dologból.

A film elkészítése finoman szólva nem volt problémamentes. 2002-ben, látva a Gyűrűk Ura elképesztő sikerét, a New Line gyorsan megvette a Pullman trilógia jogait, majd egy évvel később megbízta a most élő tán legnagyobb angol drámaírót Tom Stoppardot (ld. Rosencrantz és Guildenstern halott) a forgatókönyv megírásával. 2005-ben a New Line viszont visszautósította Stoppard forgatókönyvét, és felkérte a menet közben rendezőnek kinevezett Chris Weitz-t, hogy írja meg Ő. Meg is írta, méghozzá úgy hogy közben (állítólag mivel nem akarta, hogy plágiummal vádolják) szándékosan nem olvasta el a Stoppard féle verziót. (Aki ezt elhiszi, vessen magára…) Ám itt nem ér véget a történet, a forgatókönyvet megíró Weitz ugyanis nem bírta a gigafilmmel járó produkciós nehézségek lelki terhét, és végül nem vállalta el a film rendezését. (Nem mellesleg a film végül 180 millió dolcsiba került – ebből ugye itthon egy fél autópályát megépítenek.) 2005 augusztusában bejelentették, hogy Anand Tucker brit rendező veszi át a filmet. A kedélyek megnyugodtak. Csakhogy, Tucker összeveszett a producerekkel, s a New Line-nal való kreatív nézeteltérésekre hivatkozva, 2006 májusában kiszállt a produkcióból. Megoldás? Visszahozták a menetközben önbizalomra találó Weitz-t. (Állítólag a visszatérésre maga Pullman vette rá.)

Csodák csodája, a filmet végül 2007 decemberében bemutatták az észak-amerikai mozikban (A marketingesek szerint a fanatasy karácsony előtt megy a legjobban). Azonban a nyitóhétvégéjén jóval alulteljesítette az elvárásokat és csak 25,8 millió dollárt hozott. (Szemben pl. a hasonló összegből készült Narnia krónikái-val amely az első hétvégén 65,6 milliót kaszált). Ennek oka, állítólag, a Katolikus Liga bojkott-felszólítása. (Tanulságos hogy Európában viszont fergeteges kasszasikert hozott a film, s mikor megkérdezték az embereket, hogy tudnak-e az egyházi bojkottról az volt a válasz, hogy hogyne, többek között éppen ezért akarják megnézni a filmet…)

A Liga amúgy egy több hónapos ellenkampányba kezdett, elnöke, William A. Donohue minden lehetséges fórumon elmondta, hogy általában nem a filmet kifogásolják, és tisztában vannak azzal, hogy a könyvhöz képest a film sokkal kevésbé hangsúlyozza a vallási dimenziót, ám a film esetleges sikere arra fogja késztetni a gyerekeket, hogy a regényt is elolvassák, mely viszont „befeketíti a kereszténységet és ateizmust hirdet.”

Ez a vád – legalábbis a trilógia első filmes részéből kiindulva – alaptalannak, s az egész kampány hatalmas öngólnak tűnik A történet ugyanis egy (Lyra nevű) árva-lányról szól, aki a messzi északon keresi elveszett barátját. Csakhogy Lyra barátja (Roger, a konyhásfiú) nem pusztán elveszett, hanem elrabolta egy gonosz csoport, melynek célja, hogy – egy kisebb műtét segítségével – megszabadítsa a gyerekeket a „lelkeiktől”. A film alaptézise ugyanis az, hogy mindenkinek van egy állatformában őt fizikailag is kísérő „daimonja”. (Ez amúgy egy kedves, de végtelenül körülményes ötlet, s nem véletlen, hogy a filmben szereplő legtöbb „daimon” vagy egy kicsinyke szapora állat, vagy gazdájuk egy nagy szabadterületen kószáló valaki – nem igazán gondolták végig ugyanis, hogy például. az egyik főszereplő, Lord Asriel, akinek a daimonja, Stelmaria egy óriási párduc, pl. hogyan menne el, mondjuk síelni) Lényeg a lényeg, a gyermekrablások mögött a titokzatos és teljhatalmú Magisztérium áll. A Magisztérium az, ami mindent felügyel, a Magisztérium az, ami mindent irányít, s végül de nem uccsó sorban, a Magisztérium az, amely mindenáron meg akarja akadályozni, hogy az emberek megismerkedjenek azzal a titokzatos „porral” (ami némi képzavarral élve az arany iránytű „mozgatórugója” is egyben) és ami tanúsítja, hogy a mienken kívül más világok is léteznek. Ebben a Magisztériumban véli önmaga tükörképét felfedezni a Katolikus Egyház. Vajon miért?

Comments are closed.