Carlo Strenger (bevezető: Kaposi Dávid)
2008.02.05.
(csak indokold meg, miért!)
Bevezető
A posztcionizmus mint elnevezés arról a minden bizonnyal egyetemes emberi tulajdonságról árulkodik, hogy mindennek valamilyen kategóriát, másként, galamblyukat találjunk. Mire is jó egy galamblyuk? Esetünkben egyféle akadémiai, politikai, mindenesetre progresszív cutting edge kiváló megnevezése (lásd Ilan Pappé); vagy éppen az a lehetőség, hogy a jelzőt visszautasítsuk, jelezvén szakmai egyszersmind erkölcsi integritásunkat és függetlenségünket (lásd Baruch Kimmerling); s előbbi jó okkal, hisz a harmadik variáns fölényes mosollyal úgyis közölni fogja velünk, hogy semmi újdonság, semmi poszt nincs abban amit csinálunk, már-mindig is ott voltunk a nap alatt (lásd Shlomo Avineri).
Az alapvető zűrzavar oka a posztcionizmussal kapcsolatban az, hogy a politikai álláspont észrevétlenül összecsúszik az akadémiaival. Ha posztcionizmus alatt egy politikai programot értünk (pl. kétnemzeti állam vagy szekuláris Izrael vagy visszatérési törvény eltörlése), akkor valóban gondolati értelemben semmi különöset nem találunk. Bőven lehet korábbra mutogatni: Martin Buber és a Brit Shalom, Uri Avnery, Meron Benvenisti, Amos Elon, Boaz Evron és még sorolhatjuk: jóllehet, annyit talán nem sorolhatunk, mint ma.
Ám a politikai álláspont ekként való elbagatelizálása alighanem el is törli a posztcionizmus akadémiai mondandóját, amit Tom Segev 1949 c. könyvében körülbelül úgy mond, hogy a „80-as évek közepéig Izraelben nem volt történetírás; csak propaganda. Sok addig titkosított archívum nyílik ekkor ugyanis meg Izraelben, ami lehetővé teszi pl. hogy történészek rekonstruálják az izraeli álláspontot a menekültkérdésben, a béketárgyalásokról, az arab zsidókról meg persze az arab arabokról. Kiborul a bili. Nincs benne sok szar, relatíve aligha sokkal több, mint bárhol másutt, de a történetírást megelőző propaganda szerint a „gyerek nem szarik”, érthető hát a megrökönyödés és a felháborodás.
Látható persze, hogy posztcionizmus (vagy revizionista történetírás) mint szakmai irány és posztcionizmusvagy-amit-akartok mint politikai álláspont nem függetlenek egymástól. Ha azt gondoljuk, hogy Izrael valóban minden ponton a békét, csak a békét hajkurászta/rássza, az arabok ellenben intranzigensen csak kiirtásáról ábrándoztak/nak, jó eséllyel vallunk különböző nézeteket azoktól, akik úgy tudják Izrael, csakúgy mint az arab államok vagy később a palesztinok persze, jelentős felelőséggel bírnak az agresszió eszkalálódásában és a rossz-szomszédi viszony fenntartásában. (Kaposi Dávid)
Carlo Strenger: Cionista? Poszt-cionista? (csak indokold meg, miért!)
Moshe Arens egyik írásában poszt-cionizmussal vádolta Ehud Olmert miniszterelnököt, mert együttérez a palesztin szenvedőkkel és azt gondolja, hogy palesztin állam nélkül Izraelnek sincs jövője, Tzipi Livni külügyminisztert, mert egyetért ezzel és Yuli Tamir oktatásügyi minisztert, mert bevezette a palesztin nakbát a történelemoktatásba.
Mind a szekuláris, mind a vallásos jobboldal gyakran számítóan játssza ki a „cionizmus” kártyát, a „poszt-cionizmusból” pedig pejoratív kifejezést gyártottak, amin jellemtelenséget, gerinctelenséget és zsidó öngyűlöletet értenek. A kérdés csak az, hogy ilyen terminusok alkalmazása mennyiben segíti elő Izrael egzisztenciális kérdéseinek tisztázását.
A cionizmus zsidó nemzeti felszabadító mozgalmat jelentett. Most, hogy Izrael fennállásának 60. évfordulója közeledik, a cionizmus szó nem jelent többet, mint a „risorgimento”, ami a XIX. század elején egy szabad, olasz egység megteremtését tűzte ki célul. Volt, mikor a cionizmus azt jelentette, hogy minden zsidónak Izraelben kell élnie. Ez ma anakronisztikusan hangzik. Olyan, mintha azt mondanánk, hogy egy jó zsidónak telepesként, khakiszínű ruhában, tembel sapkában kellene dolgoznia a földeken.
Manapság két táborban gyakori a cionizmus és a poszt-cionizmus demagóg használata: az izraeli jobboldalnál (náluk a cionizmus jót, a poszt-cionizmus rosszat jelent) és Izrael kritikusainál (a keleti szélső baloldal és különböző arab és muszlim országok), akiknél a cionizmus a rasszizmusra és a kolonializmusra vált divatos szinonimává, a poszt-cionizmus pedig pozitív, hiszen valahol összefügg Izrael állam megszűnésével.
Azt javaslom, izraeli diskurzusokban ne bélyegezzünk senkit cionistának vagy poszt-cionistának, mert így könnyen elsikkad a kifejtett érvelés. Ennek általában rágalmazás a célja és nincs szerepe az igazi kérdések tisztázásában, elhomályosítja a fontos ügyeket. Igaz, hogy a jobboldal számos politikai kampányát érzelmileg terhelt szlogenek, szimbólumok vitték sikerre, de most Izrael igazán nehéz kérdésekkel szembesül, amikre pontos válaszok kellenek.
– Mi a legjobb túlélő stratégia? Arens azt mondja, hogy az egyetlen járható út, ha ragaszkodunk a zsidók elvitathatatlan jogához, hogy a történelmi Izraelben éljenek. Azt nem igazán magyarázza meg, hogy ez hogyan vezet Izrael biztonságához és jólétéhez az atomtöltetek és ballisztikus rakéták korában. Ragaszkodni ahhoz, hogy ez a cionizmus, történelmileg nem megalapozott (mi van akkor Herzllel, Nordauval, Ahad Ha”ammal és Buberrel) és nem tekinthető érvnek. Ez csak egy módja annak, hogy kizárjuk a vitából azokat, akik másképp gondolják.
Milyen országnak kellene Izraelnek lennie? Sem Arens, sem senki más a mérsékelt jobboldalon nem adott még érthető választ erre az egyszerű kérdésre. Milyen jogai lesznek a nagyobb területű Izrael arab többségének? Hogyan lehet Izrael zsidó és demokratikus, ha nem szünteti meg a megszállást? Arens egy liberális úriember és kétlem, hogy azonosul a zsidó felsőbbrendűség bármilyen formájával. Tehát sem ő, sem a bőkezűen támogatott jobboldal nem gondolja, hogy a tankok megoldást nyújtanak, hiszen a liberális demokrácia egyszerűen összeférhetetlen más vallások vagy etnikumok jogainak semmibevételével.
Amint megszűnik az értelmetlen megbélyegzés, nehéz kérdések merülnek fel. Például: igazuk van-e az izraelieknek, mikor azt állítják, hogy a visszatérés törvénye, ami feljogosít minden zsidót az izraeli állampolgárságra, természeténél fogva rasszista? Yuli Tamir, Amnon Rubinstein és Ruth Gavison a kérdés kitartó jogi és filozófiai elemzésével arra jutottak, hogy nem tekinthető rasszistának. Arra is rámutattak, hogy léteznek hasonló, etnikai alapon állampolgárságot biztosító törvények Németországban, Görögországban és Írországban, ami azt mutatja, hogy az megfelel a nemzetközi jogi normának.
Ha igazi érveket használunk megbélyegzés helyett, ugyanezt követelhetjük Izrael kritikusaitól is. Nem használhatják többé a „kolonializmust” és a „rasszizmust” szlogenként, mely alátámasztja az elméletet, hogy a nemzetközi jog értelmében Izraelnek nincs létjogosultsága. Ehelyett pontosan kellene érvelniük a követeléseik, kritikáik mellett.
El kell majd magyarázniuk, hogy miért hibáztatják következetesen kizárólag Izraelt a jelenlegi helyzetért, és miért nem veszik észre, hogy a palesztin hatóság képtelen ügyeit megfelelőképp intézni és képtelen a terrorizmust kezelni.
Azt is el kell majd magyarázniuk, hogy miért mérik Izraelt más mércével, mint a világ bármely más országát, mikor (megbocsáthatatlan) emberi jogsértésről esik szó. A kifejtett gondolatok nem csak a belföldi kérdések megoldását segítik majd elő, hanem Izrael nemzetközi pozícióját is megerősítik.
Carlo Strenger pszichológia professzor a Tel Aviv Egyetemen és a Permanent Monitoring Panel on Terrorism of the World Federation of Scientists tagja.
Tamás Réka fordítása
