2008.02.08., 2008. évfolyam, 06. szám
szerző: Kasza László forrás: 168 Óra
Németországban két tartomány kormányának jövőjéről szavaztak. Helyi probléma! – legyintünk normális körülmények között, és joggal. Feltűnő, hogy a világsajtóban most mégis helyet kapott az egyik, „A nagy bukás” összefoglaló cím alatt. Általános érvényűnek vélt következtetéseket vonnak le belőle az elfogadható politikai stílusról. Közülük néhány talán nekünk is szolgálhat tanulsággal.
Christian Wulffnak nehéz dolga volt (Fotó: MTI) Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy két német tartományi választás is volt ugyanazon a napon. Említés azonban csak az egyikről, a hesseniről történt a nemzetközi sajtóban, beleértve a magyart is. Hosszú beszámolók Hessen tartomány kereszténydemokrata miniszterelnökének nagy bukásáról. Jószerével meg sem említik viszont azt, hogy Alsó-Szászországban ugyanez a párt nagy fölénnyel győzött. Különbség a választási harc témaválasztásában, stílusában volt. Hessenben radikális, agresszív volt a hangnem, megosztó a témaválasztás. Alsó-Szászországban pedig tárgyszerűen vitatkoztak mindenkit érintő problémákról.
A tűrés határa
Médiavilágunk jellemzője, hogy mindenekelőtt a szenzáció számít. Még a német sajtó is csak tíz a kettő arányban foglalkozott a két választással. A szakmában „agenda setting”-nek – a napirend meghatározásának – nevezik a jelenséget: az számít, amiről hírt adunk. Hírt pedig arról adunk, ami nem unalmas. Igaz is: az alsó-szászországi választás kívülállók számára unalmas volt. Mert kit érdekel Budapesten vagy akár Münchenben, hogy lesznek-e új óvodák Hannoverben?
Ahhoz, hogy a tartományi határokon túlmutató következtetést tudjunk levonni a választások tanulságaiból, a kettőt együtt kell vizsgálni. Akkor válik világossá, hogy hol van a társadalmat megosztó politika határa, amelyet nem szabad átlépni sem a témaválasztás, sem a stílus terén.
Az alsó-szászországi „unalmas” választás eredménye elsősorban azt jelzi, hogy a társadalom igenis elfogadja a gazdasági megszorításokat, ha azoknak értelmét látja. Nem törvényszerű, hogy a szigorításokat bevezető kormány nem éli túl a következő választást. Christian Wulff alsó-szászországi miniszterelnök Angela Merkel kancellár halk szavú, kompromisszumot kereső politikai stílusának képviselője. Nehéz dolga volt. A jóléthez, az állam bőkezű juttatásaihoz szokott választóknak kellett elmagyaráznia, hogy a jóléti társadalom eddigi formája finanszírozhatatlan. Nemcsak az országos megszorító intézkedéseket képviselte – a forgalmi adó háromszázalékos emelése, a 2500 forintnak megfelelő vizitdíj vagy a nyugdíjkorhatár 67 évre emelése -, hanem tartományi szinten is törölt kedvezményeket, köztük az ingyenes felsőoktatást és a mezőgazdasági támogatások
egy részét.
Wulff és munkatársai maguk is „sanyargatásnak” nevezték intézkedéseiket. Faluról falura járva magyarázták ezek lényegét, értelmét, s hogy miért van rájuk szükség. S eljutottak odáig, hogy egy éve már szerény sikerekről, az intézkedéseknek az állampolgárra „lebontható” eredményeiről beszélhettek, a munkanélküliség csökkenéséről, a tartományi és az önkormányzati költségvetések kiegyenlítődéséről. Újraválasztották őket.
Övön alul
Sikerük szerintem két okra vezethető vissza. Először is arra, hogy pontosan megmondták, miért van szükség a megszorításokra, és mi lesz azok várható eredménye. A másik, hogy az ellenzék nem mondott mindenre nemet. Egyetértett a célokkal, a módszerekben pedig mindkét fél kompromisszumkészséget mutatott. (Retorikai kérdés: a két feltételből nálunk hány hiányzik?)
Míg az alsó-szászországi választás unalmas volta miatt (Churchill szerint „aki halkan beszél, unalmasnak hat”) nem érte el a média ingerküszöbét, a hesseni felborzolta a kedélyeket. Volt ott minden, amit a szakma kívánt. Tisztességtelen témafelvetés – „minden baj okozói a külföldiek” -, eszement törvényjavaslat – börtönbe a tizenkét éves bűnözőkkel -, volt fasisztázás és kommunistázás is. Az övön aluli ütésekkel tarkított vita kirobbantója Roland Koch miniszterelnök volt, aki Franz Josef Strauß halála és Edmond Stoiber visszavonulása után a keresztény pártok konzervatív szárnyának frontembere lett. Politikai képességei vitathatatlanok. Ő váltotta le a Hessenben negyven éven át uralkodó szociáldemokrata vezetést, majd kiharcolta újraválasztását. Konzervatív, jobboldali, de demokrata. Akik most mégis fasisztának nevezik, helyesen tennék, ha felütnék az idegen szavak szótárát. (Néhány bővérű baloldali értelmiségi Straußt is lefasisztázta annak idején.)
Ronald Koch tévedett Viszont amit Koch most elkövetett, az egy demokratikus politikustól a legnagyobb bűn: rosszul mérte fel a helyzetet. Alábecsülte a választók nacionalista szólamokkal szembeni érzékenységét, ellenszenvét. A tartomány gazdasági sikereinek hangsúlyozása, a szociális problémák elemzése, megoldásuk lehetőségeinek vázolása helyett a bevándorlók (értsd: vendégmunkások, emigránsok) megrendszabályozását állította választási harca középpontjába. Különös szigort helyezett kilátásba az idegen származású kiskorú bűnözőkkel szemben.
Koch propagandája, kijelentései aljas módon erősítették Európa évszázados rákfenéjének, a nacionalizmusnak az újraéledését. Azzal számolt, hogy populista tézisei mögé állítják majd a választókat. Tévedett. Támogatottsága az öt év előttihez képest tizenkét százalékkal csökkent. De nem csak ennyi történt. Maga ellen fordította a jobb- és baloldali sajtót is.
Szabadulni tőle
Mi több: tizenhét vezető keresztény politikus – köztük berlini és tartományi miniszterek – nyílt levélben tiltakoztak azellen, hogy a választási harcot az idegengyűlöletet keltő politikára alapozza. Hangsúlyozzák, hogy az erőszak vagy a bűnözés nem etnikai probléma, hanem a kielégítő nevelés, oktatás, képzés hiányának a következménye. (Szónoki a kérdés: vajon elképzelhető lenne nálunk a megfelelő sajtóorgánumok és pártpolitikusok részéről ilyen reakció?)
És megint a párhuzam: Alsó-Szászországban is szerepelt a külföldi kiskorúak növekvő arányú bűnözésének problémája a választási harcban. Csakhogy ott nem kiragadott témaként, hanem a megoldásra váró problémák között. Együtt azokkal az intézkedésekkel, amelyeket a kormány eddig tett az idegenek integrálása érdekében: már az óvodákban nyelvtanfolyamok, szociálpedagógiai oktatás a társadalmi együttélés szabályairól stb. A konzervatív Die Welt így összegez: „Koch kiélezte a problémát, de megoldási javaslat nélkül, Wulff viszont a többi közé sorolta, és kereste rá a hatásos receptet.”
Roland Koch példája bizonyítja, hogy egy olyan társadalomban, amelyben működnek a demokratikus reflexek, amelyet nem tompítottak el az agresszív, nacionalista érzelmekre alapuló populista szólamok, a hozzá hasonló politikusok csak átmeneti sikerekre képesek. Tanítómesterük, Machiavelli tétele, hogy „a tisztességtelen politizálásnak legalább tisztességes sikereket kell felmutatnia”. A siker titka a siker. Ha ez elmarad, bukott emberré, tragikus figurává válik a politikus. Teherré saját pártja és a társadalom számára. Szerencsés párt és társadalom az, amely időben felismeri, hogy egyetlen ilyen bukás is elég, az ilyen embertől meg kell szabadulni, mielőtt még több kárt okoz. (Az idekívánkozó retorikai kérdést nem teszem fel.)
