2008.02.07., 2008. évfolyam, 06. szám
szerző: Nagy József forrás: 168 Óra
címkék: Badár Sándor, Szőke András
A szakmai zsűri és a közönségszavazatok alapján Szőke kapitány és doktor Badár kábelklipjei a tavalyi év legjobb reklámjai. Filmforgatáson értük utol őket – a mozit a napokban bemutatták a filmszemlén is.
Bundás kenyér az elővacsora, életmentő, az igazi estebéd még odébb, reggel óta tart a forgatás, drága az idő, nincs pihi. Állva fal a stáb. Délelőtt kint, az utcán, a mínuszban pergett a film, Badár és Gáspár Tibor remekelt, romantika szövődött hős és hősnő között, snittnyire feltűnt maga Stohl Buci is. Idebent, az esti kultúrban tizenfok, olvadunk lassan, képviselő-testületi ülés zajlik a kamera előtt. Pénztelenség okán iskolabezárásról döntene a falu szedett-vedett önkormányzata: az erélytelen polgármester, a szende tanítónő, az ülve alvó tanár úr és rémesen életszerű társaik. Egyikük kitalálja, süssék meg a világ legnagyobb kenyerét, azzal bekerülnek a rekordok könyvébe, dől majd a lé, s megmarad az iskola.
Taliándörögdön vagyunk, itt készül Szőke András új filmje, a Bakkerman. Abszurd persze, ahogy az
Szőke-moziknál lenni szokott. Abszurd, vagyis itthon vagyunk.
Kattintson a képre!
A szentesi gimnáziumban, a legendás Bácskai tanár úr dráma tagozatán végzett Szőke András és Badár Sándor. A kapitányt hagyjuk másodiknak, úgyis ő nyílik nehezebben, kezdjük a doktorral. Doktor Badárral.
Szóra sem érdemes művész – ez áll a névjegykártyáján.
Lóbarát. Négyévesen ült föl először fuvarosok mellé, a bakra. „Marhára díjaztak engem, én is őket. Mértéktelenül szabadszájúak voltak.” Lovagolt aztán odahaza a téeszben, lovagolt a gimnáziumban, lovagolt a határőrségnél. Lovagol és lovagoltat ma is – gyerekeket.
Mesél nekik, mókázik, kérdezi őket az életről: az oviról. Tereli a félszt. Sztendapol. „Ha már nem azon agyal a kölök, hogy hú, de magas ez a ló, jöhet az ügetés.” Neve is van a maga fejlesztette módszernek: kényszermentes lovaglás. „Az óvodást is egy hét alatt a vágtaszintre viszem.” Tiszteletdíj fedezi az abrakot.
Horányban él, ott sportol. „Kaszálok, szénát pakolok. Parasztmunka. Az is sport.”
Kutyái is vannak, szánhúzók. Olyan fajtát akart, amilyen nincs másnak. „Hogy legyen értéke.” Így akadt a huskyra.
Meg egy prágai vasutasra, Zbornikra, a tenyésztőre. Hosszú és szórakoztató a történet, most legyen elég annyi, hogy mire Badár felnézett, három tucat ebnek lett gazdája. És mire másodszor felnézett, Albertville-ben, az 1992-es téli olimpián találta magát mint a magyar kutyaszánhajtó válogatott tagja. Végigment a pályán. Alföldi, s nem alaszkai sráctól ez se semmi.
A szentesi dráma tagozat után tanár szakra jelentkezett, de nem fért be a főiskolára. Dac: vasutasnak állt. Hogy bizonyítsa, nem kell mindenkinek művészkedni, kétkezi munkából is meg lehet élni. Bakterként kezdte, forgalmistaságig vitte. Buli volt a meló. „A mozdonyvezető csak azért megállította a gyorsvonatot, hogy elmeséljen nekünk néhány viccet. Az utasok meg hajolgattak ki az ablakon, hogy kit ütöttek el.” Tizenkét évig mulatott Badár, aztán váltott – mégiscsak a színpadra.
A kőszínházat kihagyta. „Képtelen vagyok három mondatnál többet megtanulni.” Az improvizálás az ő terepe. Szőkével forgatta a Vattatyúkot, a Roncsfilmet, az Európa Kempinget, a Citromdisznót, a Zsigulit, Antal Nimróddal a Kontrollt, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Volt írott forgatókönyv mindnél – fogódzónak.
Humoristaként a stand-up műfaj űzi. Erről is mindjárt.
Hívtuk telefonon, írnánk róla meg a barátjáról. „Persze, szívesen, de a Szőke a főnök, vele beszéld meg, hogy legyen.”
„Na, kérdezzél, de ne azt, hogy hol születtem, mit csináltam korábban, meg hogyan kerültem Taliándörögdre, és miért vagyok itt, mert azt már ezerszer elmondtam az újságíróknak.” Néz. „Ha én kérdeznélek téged, négy másodperc alatt zavarba hoználak, de nem én kérdezek, érted, hiszen te vagy az újságíró.” Néz. „Figyellek persze, mindig figyelek, téged is figyellek, hátha legközelebb riportert kell alakítani a színpadon, na, kérdezz csak, kérdezz, kérdezz, gyerünk.”
Interjú, nacionálé, színes és szuperszínes riport doszt, valóban tele vele a net, kiolvasható belőlük, hogy Szőke András volt szobafestő segédmunkás, mozitakarító, rendezőasszisztens a Mafilmnél, műsorvezető a Tilos Rádiónál, szerepel Fábry műsorában, szöveget ír a showmannek. Tanított nevelőintézeti gyerekeket, és helytörténeti múzeumot szervez Taliándörögdön, ahol 1990 óta él. Gyógymasszíroz Pesten, a belvárosban és odahaza is, mi több, ismeri, gyakorolja a Ma-Uri táncmasszázst. „A tánc fontos eleme ennek a masszázsnak, rezgéseiben, hatásában igenis ott van a mozdulatok mögött… Egy filmmel vagy egy showműsorral is embereket gyógyítasz, de ott a nevetéssel, itt pedig az érintéssel” – nyilatkozta valahol.
Tizenöt éves kora óta filmes, játszott-rendezett rengeteget.
„Az underground filmkészítés legismertebb alakja” – írja róla a Wikipédia.
„Magányos burleszkhős… a filmtörténet nagy kisembereinek egyenes leszármazottja… Félszeg, suta modora mögül átsugárzik a különös tehetséggel megáldott emberek konok kevélysége” – írja róla Báron György.
„Szőke és Badár a szocializmus két csóró neveletlenje… Félve nézik közönségüket, miközben uralkodnak nézőiken tehetségükkel. Nagy röhögéseknél értékesebbet adnak: mosolyt, kedvességet, felkeltett részvétet, együttérzést, szeretetet” – írja róluk Molnár Gál Péter.
„Biztos nagyon rossz lehet velem dolgozni, mert nagyon fanatikusan vagy nagyon buldog módjára próbálom csinálni, mivel nincs más lehetőségem… Ha számadást kéne végezni, akkor szerintem én nagyon sok embert megbántottam a munkáim alatt, nagyon sok embert igazságtalanul bántottam meg. Mert állandóan csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell csinálni, el kell készülni, jusson el azokhoz, akik nem nyolcan vagy tízen vannak, hanem esetleg megnézhetik a moziban… Előfordult, hogy nagyon kiborultam, volt, hogy bőgtem a forgatáson” – vallja Szőke saját magáról. Másutt meg ezt: „A filmezés prostitúció. Sok éve emellett döntöttem, filmes prostituált vagyok.”
Közösségben működik, mégis már „96-ban azt nyilatkozta a Narancsnak: „Könnyebb egy csapattal, de most, harminchárom évesen úgy gondolom, hogy az ember egyedül van. Csak ideiglenesen lehet létrehozni közösségeket.”
Tiszteljük nagyon, régóta. Híre okán is félve találkoztunk vele. Nem volt könnyű megkedvelnünk. De a végére sikerült.
Pár óra akklimatizálódás után csak megkérdeztük: hogy a túróban bírja a tempót Taliándörögdről. „A munkák miatt így is, úgy is heti háromezer kilométert autózom. Ha Pesten laknék, szopnék minden reggel az Osztapenkónál.
„Eltévedtünk. És vajon kitől kértünk útbaigazítást? – így Badár. – Egy süketnémától! Elhiszed? Íróasztal mellől ezt lehetetlen kitalálni, velünk meg naponta jönnek szembe az ilyen sztorik.”
Azért csak eltaláltak Salgótarján főterére. A város helyre kávézójában lép fel a páros.
Hakni, igen, és akkor mi van? Fontos hakni. Előttük itt nem járt stand-up komédiás. Ha veszi a humorukat a közönség, hívják majd a többi dumagépet, a fiatalokat is: Litkait, Hadházyt, Bödőcsöt, Kőhalmit, Kovács András Pétert. („Fiatal, de tehetséges” – ahogy Litkai Gergő, pardon, Gergely jellemzi önmagát.)
„Nagyon jók a sztorijaik – mondja Szőke az utódokról -, de még nem buktak eleget, nem buktak annyit, mint mi. Hogy beérjen az ember, hogy egy popegyüttes és a magyar nótások közötti tizennégy percben vagy egy termálfürdő medencéjében ücsörgő közönség előtt is működjön, ahhoz kellenek az elégések, a fájdalmak.”
Meg a sikerek. Amelyek a fővároson túl jobban esnek. „A vidék sokkal fontosabb, mint Pest. Itt valódi az érdeklődés. Pest elhasznál, alig teremt, Pestre vinni kell. A vidék viszont ad, feltölt.”
Mint a nyáron, Szeged, ahová az ifjúsági napokra hívták Badárt. Kérdezték tőle a szervezők, mennyit bír egyhuzamban. „Mondtam, nekik, kábé hét órát. Azt hitték, megbolondultam, mire nyomtam hét és felet, de úgy, hogy nem mozdult a négyszázötven fős közönség. Olyan szintre toltak fel, hogy megtöltöttem volna nekik még öt órát az életem történeteiből. De ha egyszer hetet vállaltam, minek rohanjunk tovább?” Utóbb derült ki, így is világrekordot állított fel stand-upban, még ha nem hivatalosat is, hisz nem volt hitelesítő személyzet a Guinnesstől. „Aki végigülte, nem felejti azt a dózist. Ők is hazavitték az estét, én is hazavittem.”
Persze nem mindenki célközönség. Rózsaszín lelkűek ne őket válasszák. És aki nem tudja, mi az a Bambi, mi az az Áfor-kút, és hol szorít a műszálas fecske, de még csak nem is érdekli mindez -, az is inkább az operettszínházba váltson bérletet. „Megesik, hogy előadás közben állnak föl. Nincs sértődés, nekik nem ez a humoruk.”
Nem kabarét csinálnak. Nincs minden mondat végén poén.
Nem politizálnak, nem értenek, nem is akarnak érteni a parlamenti kavarásokhoz, szerencse. Szabadszájúak, jó hogy. „Férfiasak” a dumák, pia meg „egyszerű testi történetek”, deréktól lefelé is. Remek. Közte líra, romantika, tényleg, olykor filozófia. Kerek. Minden személyes, minden sztori saját. „Gyónunk.” Tele öniróniával. Röhögünk rajtuk, igenis röhögünk, könynyezzük őket, s közben magunkon röhögünk, önmagunkat könnyezzük. Szép.
A mieink.
Kellék, eszköz semmi. Se keménykalap, se sétapálca, csak a mikrofon.
Ha mégis akad valami nem rendelt porfogó a színpad környékén, használják. Mosonmagyaróváron „tizenhármas létrába” botlott Szőke. Előadás közben betolta a közönség fölé. A deszkán ment a show, lent kúszott körbe az alulajtorja: kosztümös, öltönyös hölgyek, urak adogatták kézről kézre, és senki el nem rohant azzal, hogy kikérem magamnak az egzecíroztatást. Az Új Színházban biciklivel játszottak hasonlót. Másutt a nézőket rendezték fel a színpadra, ők meg lementek a székek közé játszani. Úgy adta a helyzet.
Salgótarjánban – ott vagyunk most, ha valaki elfelejtette volna – műpálma áll a dobogó szélén.
„Elvállaltuk ezt a fellépést, mert nem átutalásos” – így indít Badár.
Bejön.
Mesél Szentesről, az ezer tó országáról („tele van kubikgödörrel”), ahol „gyakori a folyadékbevitel”, emiatt „paramágnesesség tapasztalható” (negyvenöt fokos szögben megdőlnek a férfiak), s divatja van a parasztvelneszfitnesznek („látványdisznóvágással kezdődik”).
Míg Badár szólózik, Szőke az asztalok között adja a részeget: lenyúl egy retikült, beleül valaki ölébe, majd egy harmincas férfi, Attila asztalánál időzik. Van, aki megriad a testközeltől, más bírja a kontaktot.
Negyedóra telik, Szőkéé a mikrofon. Egy nézőt kér segítségül a színpadra, bárkit. Ciki ilyenkor mellényúlni, olyat fűzni az aktivitásra, aki végül nem adja magát – kínjától, zavarától lefagyhat a publikum. Szőke viszont tutira megy, nem hiába csekkolta végig az első sorokat: Attilát hívja. Attila pedig ugrik az első szóra. Oszlopot kell alakítania, hétszázötven kilós obeliszket. Előbb a poénok kerülnek a helyükre, aztán tapsot aratva Attila is.
A már emlegetett műpálma viszont nem bírja a gyűrődést, pontosabban azt, hogy Szőke becipeli a puklis színpad közepére: mondat közben dől Badárra a zöld pévécéflóra. Kidumálja magát alóla.
Harag nincs. Most nincs. Amúgy előfordult, hogy hajba kaptak nyílt színen. „Nem, pofon az nem volt. Ha megütöm, vége, és nincs több közös stand-upolás. Üvöltöttem vele. Annyira szemétláda, előreengedem, megbeszéljük, hogy öt perc után megyek utána, de még háromnegyed óránál is új sztoriba kezd. Naná, hogy elszakad a cérna” – pörög Szőke. „Csak siettél haza, azért voltál ideges.” „Fenét, te érezted túl jól magad.”
„Amikor láttam, hogy dühös, indultam hozzá, hogy megbeszéljük a dolgot mint ember az emberrel, de már repült is felém a mikrofonállvány, alig tudtam félreugrani.” „Repült hát, mert a kezedben volt a mikrofonod, pedig ezerszer elmondtam, ha közel kerül az enyémhez, öszszegerjednek.” Így.
Badár somolyog, Szőke dühös. Aztán nevet. Barátok.
A salgótarjáni színpadon Badár a MÁV-os élményeknél tart. Hogyan irányította hangosbemondón az utasokat. „Figyelem, személyvonat indul a második vágányról… ide-oda.” Hogyan mentette magát, amikor alváson kapták szolgálat közben. „Kérdezte a főnököm: volt maga katona? Igen? Mit mondtak, amikor elaludt szolgálatban? Mire én: Szunyókálunk, tábornok úr?”
És hozzá az a fej!
Az a fej sikert hozott másutt is. Tavaly az USA-ban járt. Előtte, ahogy illik, vízumkérő lapot töltettek ki vele a budapesti követségen. „Ön tagja terrorszervezetnek? Beírtam, hogy igen, de most nem akarok harcolni.” Bejutott Amerikába. A reptéri kötelező ellenőrzés sem okozott gondot. „Pedig semmilyen nyelven nem beszélek. Angolul különösen nem. Kiszúrtam egy déli fazont az egyenruhások között, eredetileg talán Costa Rica-i lehetett, ahhoz léptem oda az útlevelemmel. Ránézett a tálib arcszerkezetemre, s már intett is, hogy nosza, gyere be, testvérem.”
A reklámcég Badárt találta meg az ötlettel, hogy gyártsanak valami poénosat a UPC-nek. „Kommerszbe nem mentem volna bele, arra ott vannak a reklámszínészek.” Szabad kezet kapott. Operatőrnek Pados Gyulát, a Sorstalanság filmezőjét adták mellé, rendezőnek meg Szőkét hívta, ki mást. Az első reklámokban egyedül szerepelt, aztán a barát is képernyőre került. „Az volt a marketingfogás, hogy minden új előfizető ingyen telefont kap. Forgott a film, Bandi ott kolbászolt mögöttem, én meg hátradobtam egy készüléket. Biztos voltam benne, kezd vele valamit. Nem volt megbeszélve, és így lett jó.” Mint a műpálmával Tarjánban.
Utóbb reklámfilm készült abból, hogy kínai üzletben vásárolnak, egyetlen szavas szókinccsel: nyihao, vagyis szia. „Miért nézted hónapokon keresztül a kínai csatornát a UPC-n, ha még egy kínai vázát sem tudsz kérni?” Majd plázás ruhaboltba tértek be, Szőkét öltöztették két számmal kisebb kordzakóba. „Hosszú az ujja” – mondta Badár a fejét fogva. „Ennek? Pont attól csibészes. Nézd meg, hát bárhova el tudunk menni, meg tudunk inni egy kávét.” Végül M-es farmering került az XXL-es Szőkére, kezébe dipótáska. S megszületett a Pestszerte terjedő duma: „Nézd! Menedzser.”
A Szőke kapitány és a doktor Badár nevet a stábtól kapták, már „az őrült feltaláló és orvosa” etapban. „Egy ország szeretett meg bennünket, olyanokhoz is eljutottunk, akik amúgy sose hallottak volna rólunk.”
Örül a megrendelő, örül a reklámcég, örül a doktor és a kapitány. Ja, és örül a néző, hogy nem sablontrutymót, hanem arcokat kap az esti film kényszerszüneteiben. És bizonyára szaporodnak a fellépések, gyorsabban fogynak a jegyek, teltebbek a telt házak: erősebb a bejövő taps.
A kimenő meg úgyis rajtuk múlik.
