A BETEGSÉGNÉVTAN FURCSASÁGAI
Nem csupán a betegségeknek van történetük, hanem az elnevezéseiknek is, melyek nemegyszer emberi tragédiák vagy tudományosan túlhaladott elképzelések lenyomatai.
Az Amerikai Tüdőgyógyászok Szövetsége „életrajzi kutatásaink eredményeként” visszavonta a Friedrich Wegener német patológusnak 1989-ben, egy évvel halála előtt odaítélt rangos orvosi kitüntetést (Master Clinician Award) – dicsekedett el nemrégiben Eric Matteson amerikai reumatológus és honfitársa, Alexander Woywodt vesespecialista a British Medical Journal című szaklapban. Pedig Wegener nem pusztán egy volt a kórtan tiszteletre méltó művelői közül, hanem névadója is az általa 1936-ban részletesen leírt rendkívül ritka autoimmun betegségnek, a Wegener-granulomatózisnak (a felső légutak és a tüdő hajszálerei krónikus gyulladásának). A posztumusz megszégyenítésre okot adó kutatások szerint viszont a német orvos 1932-től tagja volt a náci pártnak, a második világháború idején pedig a lodzi koncentrációs tábor proszektúrájának vezető patológusaként ténykedett. A háború után azonban nem vonták felelősségre – Mattesonék szerint egyrészt azért, mert a hivatalos okmányokon elírták a nevét, másrészt mert a háborús bűnösök után kutató lengyel hatóságok elveszítették az aktáját. A két leleplező orvos mindezek ismeretében most indokoltnak látná a Wegener nevét viselő autoimmun betegség átkeresztelését, amit a terhelő adatokon túl azért is szorgalmaznak, mivel a leírójukról elnevezett tünetegyüttesek neve úgymond nem hordoz elég lényegi információt a betegségekről.
Ennek épp a fordítottja történt bő negyven éve a ma Down-szindrómaként ismert kórral. A szóban forgó fejlődési rendellenességet az azt elsőként ismertető brit elmeorvos, John Langdon Down ugyanis 1866-os, Az elmebetegek etnikai alapú osztályozása című tanulmányában mongoloid idiotizmusnak keresztelte el. Érthető, hiszen Down – aki az akkori genetikai ismeretek alapján nem tudhatta, hogy a betegséget az örökítőanyag rendellenes kromoszómaszáma okozza – a tüneteket egyfajta evolúciós visszaesésnek vélte, és mivel az ebben szenvedőknek a mongol rasszra jellemző lapos arcuk, mandula formájú, egymástól távol ülő szemük, kicsi, lapos orruk van, kézenfekvőnek találta az elnevezést. A 20. század derekán azonban ez a kifejezés már meglehetősen megalázóan és pejoratívan hangzott, így genetikusok lobbizása következtében az Egészségügyi Világszervezet 1965-ben Down-szindrómára változtatta, igaz, az eredeti kifejezés sem kopott ki teljesen az orvosi szakirodalomból. Az eset paradoxona, hogy a politikai inkorrektséget éppen annak nevével korrigálták, aki a kifogásolt elnevezést adta.
Bár tünetegyüttesek százai állítanak emléket az azokat elsőként ismertetőknek, a mintegy 60 ezer betegségnév zöme a kór leírása (tüdőgyulladás, lábszárfekély, májgyulladás) vagy a tünetek ismertetése (skarlát, sárgaság). Előfordul, hogy az eredeti jelentés meglehetősen kibővül. A rák (görögül karkinosz) az ókorban csak a – vöröses púpból szerteágazó nyúlványaival a tarisznyarákot idéző – emlődaganatot jelentette, hoz példát Magyar László András orvostörténész. Egyébként a népnyelvi nevek is hasonlóan képződtek: a gyakran halálos torokgyíkot a néphit szerint a torokban megbúvó féreg okozza, a bárányhimlő neve pedig arra utal, hogy e kór a fekete himlőhöz képest enyhe lefolyású. Az influenza (alapja a latin influo ige) neve ugyanakkor máig egy ókori eredetű, mára túlhaladott orvostudományi elképzelés – a betegségeket a testfolyadékok túltengésével magyarázó nedvkórtan – emlékét őrzi, amely szerint a tüneteket a fejben összegyűlő nyák lecsorgása, befolyása okozza.
Kevéssé ismert viszont, hogy egy személyről – igaz, nem orvosról – kapta nevét a hírhedt szifilisz. A lues venerea, azaz vénuszi (nemi) betegség Nápoly 1494-es ostromakor a francia katonák közt ütötte fel a fejét, ezért eleinte franciakórként emlegették. 1530-ban azonban Girolamo Fracastoro veronai humanista orvos terjedelmes tankölteménybe foglalta a fertőzés (mesés) eredetét. A Syphilis, avagy a francia kór címszereplője egy pásztor, aki – a művészetek istene, Apolló felbosszantása miatt – elsőként kapta meg a betegséget. A mű nagy népszerűségre tett szert Európa-szerte, olyannyira, hogy a betegségnek a 18. századtól az orvosi neve is a syphilis lett.
A kórismét elsőként leíró orvosokat megörökítő betegségnevek csak a 18. századtól terjedtek el. „Egyrészt akkor kezdtek különös jelentőséget tulajdonítani az egyéni teljesítménynek, másrészt számos betegségről kiderült, hogy a tünetegyüttes több, eltérő okokra visszavezethető betegséget rejt, amelyek között valamiképpen különbséget kellett tenni” – ad tudománytörténeti hátteret Magyar László András. Az irányíthatatlan izomrángásokkal járó megbetegedéseket például a 17. század végéig vitustáncnak vagy tremornak (remegés, reszketegség) nevezték. Ezek egyik „alfajáról”, a ma már legismertebb idegrendszeri betegségről, a „reszketeg bénulásról” 1817-ben publikálta doktori értekezését a brit James Parkinson, akinek a nevét hat évtizeddel későbbi tanulmányában Jean-Martin Charcot francia neurológus kapcsolta a kórhoz.
Egy másikfajta remegés, a Huntington-kór elnevezése már kevésbé egyértelmű, hiszen azt elsőként egy norvég orvos, Johan Christian Lund írta le 1860-ban. Az amerikai George Huntington csak bő egy évtizeddel később publikálta – igaz, jóval részletesebb, az öröklődő jelleget is feltételező – tanulmányát a Philadelphiai Orvosi és Sebészeti Közlönyben. A cikk kivonata német orvosi szaklapokban is megjelent, és Huntington neve rövid idő alatt kiszorította Lundét a köztudatból.
Némileg jobban járt Kaposi Mór magyar bőrgyógyász. Az ő érdemeit a 19. században háromféle bőrbetegség is megörökítette, az 1872-ben leírt – herpeszvírus okozta, akkor ritkaságszámba menő bőrrákfajtán, a – Kaposi-szarkómán túl egy egzotikus ekcémafajta és egy genetikai eredetű fényérzékenység is. Miközben a szóban forgó szarkóma a száz évvel később felbukkant AIDS gyakori kísérőjeként a laikusok körében is ismert lett és megőrizhette a kaposvári orvos emlékét, a másik két bőrbajt mára a szakirodalom csak a száraz ekcéma herpeticum, illetve xeroderma pigmentosum kifejezésekkel illeti.
A betegségnevek egységesítését – Thomas Sydenham 17. századi angol orvos, majd Giovanni Battista Morgagni 18. századi olasz anatómus próbálkozásai után – a Nemzetközi Statisztikai Hivatal 1900-ban kezdte meg az első kórlista elfogadásával. A ma érvényes – a Kaposi-ekcémát alternatívaként elfogadó, ám a Kaposi-kórt meg sem említő – szabvány azonban inkább iránymutatásnak, mintsem világszerte érvényes nómenklatúrának tekinthető, teszi hozzá Magyar. A minap vitát kiváltó Wegenernek – aki mellesleg egy skót fül-orr-gégész és egy német patológus után, harmadikként írta le a róla elnevezett szindrómát – egyelőre biztos helye van benne. Igaz, a náci orvos múltját felhánytorgatók máris készek a politikai korrektségnek és az információgazdag tünetleírás követelményeinek egyaránt megfelelő új elnevezéssel: antineutrofilcitoplazmikusantitest-függő granulomatózus érgyulladás.
BALÁZS ZSUZSANNA
