2008.01.29., 2008. évfolyam, 04. szám
szerző: Szunyogh Szabolcs forrás: 168 Óra
címkék: oktatásügy, vélemény
Jeruzsálemben, az Olajfák hegyének a lábánál, a Kidron patak völgyének a szélén, a Getsemáne-kert közvetlen szomszédságában áll egy templom. Ez nem olyan nagy különlegesség Jeruzsálemben, hiszen aligha akad monoteista vallás, amelynek ne lenne itt legalább egy imaháza. Ennek az épületnek azonban, amelyet a ferences rend emelt az első világháború után, van egy különlegessége: a neve. „Minden nemzetek temploma” – hirdeti a felirat. A ferencesek úgy gondolták, a világtörténelem legnagyobb, tízmillió halottat követelő háborúja után meggyőzhető az emberiség arról, hogy uralkodnunk kell agresszív ösztöneinken. Úgy gondolták, ez a szent hely lesz a végső pecsét az örök békén.
Fotó: Kovalovszky Dániel Hát, ezt a szent helyet légvonalban talán három kilométer sem választja el a Jad Vasem fáitól és köveitől, ahol majdnem annyi meggyilkolt zsidóra emlékeztetnek a fák és a kövek, ahány katona az első világháborúban összesen elesett. Húsz évig tudtunk uralkodni agresszív ösztöneinken.
Az agresszivitás azonban nemcsak a felnőttek sajátja. Éppen a napokban történt egy tragédia, két fiú összeverekedett a Vas utca sarkán, és aztán az egyik meghalt. Ki a felelős? Az iskola? A család? A túlterhelt pedagógus, a nemtörődöm szülő vagy a kölcsönös elzárkózás? Esetleg maga a nevelési rendszerünk, amely túlhaladott módszereivel egyre kevésbé képes érdemben befolyásolni a fiatalok személyiségének fejlődését?
Ebben a konkrét esetben még nem ismerjük a pontos részleteket, de azt mindannyian érzékeljük, hogy a helyzet általában romlik. Egyre vadabb esetekről hallunk, egyre durvább hangnemben beszélnek a gyerekek, egyre élesebbek az iskolai konfliktusok. Van iskola (például Ózdon), ahol fegyveres őr áll a kapuban, máshol a „bajt megelőzendő” mindenféle indokokkal szegregálják a gyerekeket, a veszélyesnek ítélteket (zömmel romákat) lehetőleg a település másik végén levő épületben helyezik el – majdnem azt írtam: oda „koncentrálják” őket.
Rosszabbak a mai gyerekek, vadabbak, agresszívabbak, mint néhány évtizede voltak? A gyermek nem születik
sem jónak, sem rossznak – gyermeknek születik, aki a nevelődési folyamat során fejleszti ki az igazságérzetét, a szolidaritási képességét, a belátó bölcsességét, a jellemét. Ha abban az életkorban kerül hatalmi helyzetbe (nem kell feltétlenül géppisztolyra gondolni: mondjuk egy osztályteremben), amikor még nem érett a helyzet megítélésére, akkor példakövető módon fog viselkedni. És ma Magyarországon az agresszív viselkedésnek mint modellnek olyan tömege áll rendelkezésre, mondhatni olyan kultusza van még a primitív agresszivitásnak is, hogy az iskola defenzívába kerül. Nincs elegendő eszköze a társadalmi hatások ellensúlyozására. Nincs, és úgy gondolom, nem is lesz, ameddig az egész iskolarendszer alapvetően meg nem változik.
Volt szerencsém jó néhány olyan pedagógiai konferencián részt venni, ahol a gyermekkori agresszivitás jelenségét boncolgatták. Nagyon érdekes, hogy általában összekapcsolódott két jelenség. Abban mindenki egyetértett, hogy valamit tenni kellene. De a konkrét teendőkről csak azoknak szokott határozott és általában indulatosan kifejtett véleményük lenni, akik nemzeti érzelmüknek is hangot adnak, akik valamilyen szimbólummal vagy szóban is hangsúlyozzák a keresztény eszme melletti elkötelezettségüket, és akik a „múlt értékeit” (értsd: a hierarchizált iskolát) mint megóvandó, feltámasztandó tradíciót emlegetik. Ezek az emberek pontosan tudják, mi a baj gyökere: mindenért a televíziót és az internetet teszik felelőssé. A képernyőről zúdul ránk az erőszak, a pornó, a reklám, a fogyasztói manipuláció. (A giccseket nem szokták felpanaszolni.) Ők különféle betiltásokban, az iskolai fegyelem megerősítésében, a hierarchia visszaállításában és a vallásos tisztaságra törekvésben látják a megoldást.
Nem szoktam vitatkozni, mert én ezeken a konferenciákon mint tudósító ülök, és hallgatok. Talán nem is nagy baj ez, hiszen velük ellentétben én nem tudom sem azt, hogy pontosan mi a baj forrása, sem azt, mi az egyedül üdvözítő megoldás. Ráadásul abban sem vagyok egészen biztos, hogy lehetséges visszaforgatni az idő kerekét.
Egyébként sem hiszek abban, hogy a régi világ jobb volt. Miben hiszek? Mondanék egy példát, sajnos nem magyar, de bizonyára lehet itthon is találni hasonlót.
Egy londoni külvárosi iskolában az igazgatónő összehívta a szülőket. Kérem tisztelettel, mondta, járnak ide anglikán gyerekek, katolikus, pravoszláv, muszlim és zsidó gyerekek. Közelednek az ünnepek. Mit tegyünk? Vagy nem tartunk se karácsonyt, se semmit, vagy megünnepeljük az ünnepeket – de mindenki mindet! A szülők szavaztak. És azóta az a gyakorlat, hogy karácsonykor a muszlim kisdiákok is hozzák a kriszkindlit, hanukakor a keresztények is gyújtják az olajmécseseket, és így tovább. A gyerekek meghallgatják egymás történeteit,
megismerik a másik szokásait, és kifejezetten érdekli őket mindez.
A szülők pedig nem bejöhetnek az iskolába, hanem egyenesen arra kérik őket, hogy járjanak be rendszeresen,
például segíteni az ebédeltetéskor, a számtanlecke megírásakor, az uszodában az átöltözéskor. Általában: vegyenek részt a tanulás-tanítás-nevelés-nevelődés közös munkájában. És nincs az osztálytermeken ajtó, sőt osztályterem sincs, hanem könyvespolcokkal, virágállványokkal elválasztott terek vannak, a diákok szabadon mozognak óra alatt, mert tanórák sincsenek, hanem foglalkozásokat tartanak. Ott ül az egyik átjáró folyosórész sarkában a hindi anyuka, és a szikh gyereknek segít leckét írni. A magasan fejlett Magyarországról érkező látogató (én) ekkor arra gondolt, hogy ezeknek az embereknek egy része még csak tavaly, tavalyelőtt menekült el háborús övezetekből, de már képes békében együtt élni a valamikori ellenféllel, mert az iskola légköre multikulturális, toleráns. Én viszont otthon azt hallgatom a demokrácia 18. évében a rádióban, a televízióban, azt olvasom az újságban, a folyóiratokban, az interneten, arról szólnak a tüntetések és a demonstrációk, hogy minden bajért ez a kisebbség a hibás, az a kisebbség a hibás, mindenért mindig valaki a hibás, és büntessünk már végre!
Hát, büntessünk. Abból is biztosan kisül valami, bár jut eszembe, volna egy hazai példám is. Van egy falu (Kerecsend), ahol az iskolában minden évben rendeznek egy Podo nevű fesztivált, ez a romák nyelvén azt jelenti: híd. A fesztiválon az iskola roma tanulói (és szüleik) magyar táncokat, énekeket adnak elő, a nem roma gyerekek (és szüleik) viszont roma nyelven mutatnak be színdarabot. Úgy tudom, ebben az iskolában eléggé ismeretlen fogalom a gyerekagresszivitás.
Lehet persze, hogy ez a vállalkozás sem ér többet, mint a ferencesek temploma Jeruzsálemben, de én csak két ottani templomra tudok némi, mégis valami áhítatszerű érzéssel gondolni: az egyik ez a ferences imaház, ez az örökbéke-kísérlet a Getsemáne-kertben, a másik a Hurva zsinagóga, amelyet nyolcszáz év óta rombolnak le az ilyen és olyan megszállók, de nyolcszáz év óta mindig újraépítik. Az ember arra gondol, talán mégis több ez, mint puszta illúzió.
