2008.01.24., 2008. évfolyam, 04. szám
szerző: Bita Dániel forrás: 168 Óra
címke: Csintalan Sándor
Egykor az MSZP fenegyereke és helyettes vezetője volt. Ma a Hír TV betelefonálói panaszolják neki: ha Gyurcsány a helyén marad, megvakulunk, megsüketülünk, meghalunk mind. És míg a szoci törzsközönség jó része csupán árulónak tartja, néhány hete radikáljobbosok kis híján agyonverték egy garázsban. Azóta rendőrök védik. Most empátiára int, és azt mondja: az etnikai és szociális ellentétek polgárháborúhoz vezethetnek.
Fotó: Riskó Gáspár Aligha lehet mással kezdeni: hogy van?
Mint egy MÉH-telep: csupa roncs vagyok. Egy éve műtötték a gerincemet, nemrég a szívemet, a verés óta tornára, kezelésekre járok. Az úszással viszont még várok, nem szeretném véres hurkára emlékezető testemet mutogatni az uszodai közönségnek.
Ha már a közönséget említi: miként viseli, hogy a szocialista zöm árulónak tartja?
Árnyaljuk ezt. Arról, hogy a baloldali szavazók többsége mit gondol – nemcsak rólam, hanem általában -, fogalmunk sincs. Ettől még megeshet, hogy árulónak tartanak. Szerintem azonban csak a kormányzó elit és a kifutófiúik szemében lettem áruló. Az utcán, a boltban nem érzem magam kirekesztettnek.
És mit szól az elit vádjaihoz?
Nem értem őket. A vádaskodók nagy része értelmiségi, tán még az Egri csillagokat is olvasta. Tudhatná tehát, hogy az áruló Hegedűs hadnagy volt, nem pedig én, aki nyíltan vállalom az ellenzékiséget. Ráadásul akik ma árulónak mondanak, 1990 és „94 között – dacára dicsőséges állampárti múltjuknak – egyetlen szocialista párti rendezvényre sem merészkedtek el. Megfeledkeznek arról, hogy helyettük is minket köpdöstek le. Most viszont alig látszanak ki a kormányzó elit valagából. Hozzátenném: nyolc, MSZP-ben töltött évem politikai élményeit, anekdotáit nem dobtam piacra. Nem mocskolódom.
Mégis, mit keres a szocpárt egykori második embere a jobboldalon? A helyét? Egyáltalán: ön változott meg, vagy az MSZP-re nem ismerni rá?
Biztos, hogy én is változtam. Valaha tele voltam radikalizmussal, ma meg a békességet, a kiegyensúlyozott életet mindennél többre tartom. De a szocialista párt sem a régi. Az első csapás az volt számára, amikor 1994-ben története és elvei ellenére neki kellett állnia privatizálni. Ebbe sok barátom belehalt. De róluk nem szokás beszélni: ők a lúzerek.
Osztja tehát a vélekedést, amely szerint ma inkább a Fidesz kínál baloldali programot?
Részben. A jobboldal szociális érzékenysége nem újszerű, a keresztényszocializmus bő évszázada létezik. Ugyanakkor valóban szokatlan, hogy egy konzervatív párt a privatizáció és az állam leépítésének ellenzője legyen egy balliberális kormányzattal szemben. Sokat elárul ez a mi renegát elitünkről.
Kik azok a renegátok?
Mi vagyunk. Thürmer Gyulán és élcsapatán kívül szinte mindannyian, akik 1989 óta a hatalmi elitet alkottuk, alkotjuk. És akik már a rendszerváltás előtt is annak részei voltak. Akik gond nélkül emelkedtek fölül azon, hogy keddről szerdára a szöges ellentétét hirdetik mindannak, amit évtizedekig mondtak és gondoltak. Akik egyszerűen kicserélték a lemezt a gramofontű alatt, akik a Varsói Szerződés és a KGST feltétlen híveiből bősz européerek lettek, akik korábban az állami tulajdon egyedül üdvözítő voltáról beszéltek, és ma azt trombitálják a képünkbe, hogy az állam rossz gazda. És renegát az a jobboldali is, aki bár végigaszszisztálta az átmenetet, képtelen szembenézni tévedéseivel, összeesküvés-elméletekbe menekül, és komolyan úgy hiszi, hogy Antall József a cionista világkongresszus ügynöke volt. Aki úgy tesz, mintha az elmúlt tizenhét évhez semmi köze sem volna. Aki magától értetődőnek tartja, hogy a társadalom elfogadja pálfordulásait.
Mit tanácsol nekik?
Nekünk, renegátoknak, azt hiszem, kicsit több empátiával és alázattal kellene a társadalom felé fordulnunk. Hiszen a társadalom a mi tevékenységünk kárvallottja. Kiváló barátaim mondogatják manapság, hogy a nép teljesíthetetlen illúziókkal vágott neki az átmenetnek. Tessék mondani: ki írta bele az alkotmányba, hogy megvalósítjuk a szociális piacgazdaságot? Ki beszélt arról, hogy utolérjük Burgenlandot? Szerintem mi voltunk. Ne felejtse el: 1989-ben két futballcsapatnyi ember ült le egy asztal köré, hogy megállapodjon a játékszabályokban. Úgy pattant ki a fejükből az alkotmány, mint Pallasz Athéné Zeuszéból. Hagyatkozhattak képességeikre, műveltségükre, nyugati mintákra, de mindezt a társadalom akaratától szinte függetlenül. Illene hát több tisztelettel viseltetni azok iránt, akik nem maradéktalanul értenek egyet velük.
Például azok iránt, akik népszavazással törölnék el a vizitdíjat vagy a társadalombiztosítás reformját?
Például. Álságos dolog azt mondani, hogy aki nem a hatalom aktuális érdekei szerint tekint a népakaratra, az populista demagóg. De mi is csak tépjük itt a szánkat, ahelyett hogy fontos ügyekről beszélnénk.
Mondjon egyet.
Elképesztő a szociális feszültség az országban. Lassan generációk nőnek föl annak az élménye nélkül, hogy a szüleik dolgoznak. Ehhez képest amiről a magyar politika hablatyol, totál érdektelen. Úgy vagyunk vele, mint a Titanicon: az első osztályon utazók még pezsgőznek, de hajófenék már süllyed. Zsigó Jenő nyilatkozta a múlt héten: a cigányok egy idő után nem fogják eltűrni, hogy gárdista jöttmentek kérdőjelezik meg a jogaikat. Előbb-utóbb fölveszik a kesztyűt. Drámaian igaza van. De említhetem Debreczeni Józsefet is, aki tabudöntögető dolgozatot közölt arról, hogy ha továbbra is a homokba dugjuk a fejünket, és nem a cigányság fölemelésének módján törjük, annak beláthatatlan következményei lesznek. Ha tetszik, polgárháborúsak. A kormány pedig tehetetlen.
A jobboldalnak jobb válaszai vannak a szociális és etnikai konfliktusok kezelésére?
Ezt nem tudjuk.
Ami baj.
Nem azért, mintha nem volnának ismert programelemek és múltbéli tapasztalatok, hanem mert a politikai helyzet állandóan változik. Hogy kinek vannak jó válaszai, az az üzemeltetés során derül ki. Az elmúlt tizenhét év többségében a szociálliberális oldal volt kormányon, és hetedik esztendeje ő irányít. Hogy itt tartunk, az elsősorban a baloldal felelőssége, s részben az enyém is, hiszen valaha kormánypárti funkcionárius voltam. Másfelől úgy vélem, hogy a hatalomgyakorlás mára öncélúvá vált, miközben a szoclib elit szakadatlanul Orbán
hatalomvágyától óv.
Nem hiányzik a napi politika? Az üzemeltetés, ahogy ön mondja?
Politikai ambícióim nincsenek. Meg a gyomrom is gyenge hozzá. Látom, mit művelnek szegény Toller Laci családjával, miközben a képviselő urak a benzinpénzzel sem hajlandók elszámolni. Látom, hogy kerülgetik a Gárda-ügyet, miközben eljutottunk oda: a legaljasabb eszmék követői a jogállamisággal visszaélve hirdetik undorító tanaikat.
És esetleg megverik, aki nem tetszik nekik. Akkor is, ha a mainstream jobboldal kedvence.
A náci ideológia halálos kór, küzdeni kell ellene. És nevén nevezni. Világossá tenni, hogy semmi közünk hozzájuk, és nekik semmi hozzánk. Ezt a műsoromban is elmondtam.
Ott tartottunk: a nagypolitikába nem vágyik vissza.
Választói elvárásaim viszont még akadnak. Például, hogy a hatalom legyen felelős a polgároknak, s ne érezze úgy, bármit megtehet büntetés, elszámoltatás nélkül. Mert a demokrácia legnagyobb erénye, hogy lehetővé teszi a rossz vezetők seggbe rúgását.
Mi a maga szerepe ebben? A televíziós megmondó- és meghallgatóemberé? A seggbe rúgás?
Dehogy. Az a választók dolga. A szónak alig van jelentősége.
Különös ezt épp öntől hallani.
Pedig ez a helyzet. Csak az számít: van-e következménye a tetteknek, a rossz kormányzásnak. A szó nem hat az emberekre. Hogy mit hordunk össze a televízióban, az nem befolyásolja a politikát.
Akkor hát miért ül be naponta a stúdióba?
Nem tagadom, van ennek személyes oka is. Mélységesen fölháborított, ahogy 2002-ben kivéreztették a Defend Kft.-t. Azt gondoltam, ha ezt velem és munkatársaimmal meg lehet tenni, bárkivel meg lehet. Közben Medgyessy Péter mosolydiplomáciája az árkok betemetéséről szólt. Csupán arról feledkezett meg az a drága ember, hogy az árkokban, amelyeket betemet, még benne voltunk néhányan. Másfelől a műsorom vezeklés is, mindazért, amit ártottunk az országnak. Abban bízom, előbb-utóbb más is kimondja: a pozíciónk bebetonozásán túl mi, renegátok, nem sokat tettünk.
Az „árulással” kezdtük. Vannak még barátai a baloldalon?
Politikus barátaim egyik oldalon sincsenek. Van néhány ember, akivel igyekszem tartani a kapcsolatot, ám ők legfeljebb a hatalom perifériáján mozognak. És persze bánt, dühít, ha a kormánypárti napilapban azt olvasom, hogy óbudai villám parkolójában, az Aston Martinom előtt vertek meg. Mivel se villám, se Aston Martinom nincs, és ezt ők is tudják. Igyekszem nem törődni vele. Arra gondolok inkább, amire néhány hete, amikor ütöttek, és az életemért könyörögtem. Hogy van négy gyerekem, hogy szeretek élni, és hogy ez a legfontosabb.
