Szülők nélkül nem megy

sofar, 2008. január 24. 06:18 JNA24 médiafigyelő, 168 Óra Add comments

2008.01.22., 2008. évfolyam, 03. szám

szerző: Bonifert Mária forrás: 168 Óra

A miénk volt annak idején a kisváros legszegényebb családja. Öt gyerek, egy kereső, háztartásbeli anya. A szüleinktől – svábok lévén – mindent elvettek, örültek, hogy a kitelepítéstől megmenekültek, de a nulláról kellett kezdeniük. Ám az iskola szent dolog volt: anyánk esténként ellenőrizte, hogy bepakoltunk-e mindent, és ha kellett, órákig tanult velünk délutánonként. Ritkán kellett.

Korán megtanultuk, hogy első a kötelesség, s csak utána jöhet minden más. Aztán rájöttünk az ízére: milyen elsőnek lenni az osztályban, jutalomkönyvet kapni, ünnepélyeken szavalni, lekörözni az orvos-, tanár-, ügyvédcsemetéket, akiknél természetes volt a házikönyvtár, a magántanár, azaz az értelmiségi közeg, amit ma úgy nevezünk, „hozott előny”. Anyánknak és apánknak is csak hat elemije volt, de az öt gyerek közül három szerzett diplomát, kettő doktorátust, egy pedig kandidátusi fokozatot. Az első karácsonyi ajándék, amire emlékszem, két könyv volt. A bátyámmal pillanatok alatt összevesztünk, hogy melyikünk melyiket olvassa el először. Anyánk elvágta a gordiuszi csomót: mindkettőt ő olvasta el (életében) először, s csak akkor kaptuk meg őket, amikor valamennyire lehiggadtunk.

A mai generációk már nem tudják, mi a „tisztes szegénység”. A szegénységet azonosítják a (törvényszerű) leszakadással, az iskolai sikertelenséggel, extrémebb esetekben a devianciával. Holott a kettő nem törvényszerűen azonos. Ma már számtalan ösztöndíj, felzárkóztatási program, integrációs normatíva segíti az úgynevezett hátrányos helyzetű gyerekeket, akik persze az esetek többségében szegények is. De nem mindig. Hátrányos helyzetű, nehezen kezelhető gyerekek lehetnek „menő szülők” csemetéi is, akikre nem jut idő és emberi szó a napi hajtásban vagy a zűrzavaros családi kapcsolatrendszerben.

Reprezentatív felmérések igazolják, hogy Magyarországon az iskolarendszer nem képes korrigálni a hozott, otthoni hátrányokat. Nemzetközi összehasonlításokban azért is szerepelünk annyira pocsékul, mert a rossz családi hátterű gyerekeket tömörítő gyenge iskolák „eredményei” lehúzzák a jó családi hátterű tanulókat „kimazsolázó” iskolák eredményeit is. S ezen mindeddig megannyi jó szándékú szociális és oktatási program sem tudott változtatni.

Vajon miért?

Egy hátrányos helyzetű alföldi település óvodájában az óvónők elmondták, hogy hiába tanítják meg az alapvető higiéniai szabályokat a kicsiknek, hiába gyakoroltatják be a vécépapír, a szalvéta, az evőeszközök használatát, ha otthon nem ismétlik rendszeresen, nem válik készségszintű tudássá. Mint a Kőmíves Kelemen című balladában: amit nappal építünk, leomlik estére. És később, az iskolában is: hiába a felzárkóztatás, a kiscsoportos módszerek, ha mindezekhez a család semmiféle segítséget nem ad, sőt az otthoni légkör, az évek során kialakult túlélési technikák ezellen dolgoznak. A halmozottan hátrányos helyzetű családok jelentős részében a szülők évek óta nem dolgoznak, alkalmi munkákból és különféle segélyekből élnek. A gyerekek ebben a légkörben szocializálódtak: azt látják, hogy semmit nem kell tenniük, nem is tehetnek azért, hogy ebből a vegetációs állapotból kikerüljenek. Szociológiai tanulmányok bizonyítják: a tartós munkanélküliség az egyik legdemoralizálóbb állapot, ami létezik. A tartósan munkanélküli szülők jelentős részének már a szülei is munkanélküliek voltak, csak ezt kapun belüli munkanélküliségnek hívták. (Legyen bent a gyárban, kapjon fizetést a semmiért, így nincs vele gond „odakint”.) Látjuk, hova vezetett mindez: hihetetlen károkat tud okozni, ha (a régi mondás szerint) odaadjuk a szegényeknek a halat, de nem tanítjuk meg őket halat fogni.

A fejlett nyugat-európai országok gettósodott elővárosaiban (Párizsban, Berlinben, Londonban) ugyanez a gond. Nemzedékek nőttek föl segélyeken, s a családokkal egyeztetett, összehangolt kiemelkedési stratégia nélkül. A Világbank egyik tanulmánya szerint a fejlődő országokban ott értek el eredményeket, ahol először az anyákat tanították meg az alapvető higiéniai ismeretekre, őket győzték meg, hogy jobb sors vár a gyerekeikre, ha iskolába járnak. Az Európai Unió felzárkóztató programjai is csak úgy működnek, ha bizonyos százalék önrészt mi fizetünk.

Amíg a családoktól nem követeljük meg ezt az „önrészt” (odafigyelés, késztetés, ellenőrzés formájában), továbbra is falra hányt borsó lesz a sok jó szándékú program. Az iskola – bármennyire kulcsszerepe van is a jövő nemzedékeinek oktatásában, nevelésében – önmagában nem képes felvenni a harcot a szűkebb és tágabb mikroklíma (család, barátok, a felszínes és csillogó média) hamis értékrendszere ellen. Eredmények eddig ott születtek, ahol a szülők, az óvoda, az iskola, az önkormányzatok és a civil szervezetek együttműködtek. Az oktatásban listavezető Finnországban ez az együttműködés példaszerű. Nálunk (bár van néhány) még ritkaságszámba megy. Ezért is van bérelt helyünk az oktatási rangsorok alsó harmadában.

Szóljon hozzá! Ugrás a teljes fórumhoz

Az téma címe: Szülők nélkül nem megy

A hozzászóláshoz, kérjük, lépjen be!

mernokt 2008.01.22. 15:35 [2]

Teljesen egyetértek.

De a tanár nem szent! Ott van neki is a családja, az összes munkával, meg a maszek munkával, mert a fizetésből nem tud megélni!

Sajnos, a tudományos élet és a kutató hajlam elsorvasztása alig-alig helyrehozható hiba, ráadásul mér évek óta beszélünk és soha nincs ellene intézkedés.

Előzmény: Rumcájsz [1] 2008.01.22. 10:34

Rumcájsz 2008.01.22. 10:34 [1]

Az a baj, hogy a rendszerváltást követően több nemzedék is „visszaesett”, azaz nem érti, miért is kellene művelődnie, tanulnia. A tudás nincs már olyan becsben, mint az előző évtizedekben volt. Nos, hát miből teljesítenék az „önrészt” azok a szülők, akik utáltak tanulni, s később sem ismerték fel a tudás szükségességét, a műveltség örömét? A mai szülők egy elég jelentős része sajnos maga is olyan tahó, olyan műveletlen, hogy fel sem ismeri, miért volna szüksége a gyerekeinek a tanulásra.

És természetesen a családok nagyobb része igyekszik a gyerekeit tanítani, taníttatni. Csak hát egyre több a válás, a családok szétszakadása. Ez igen mélyreható negatívum. Mind a szülőket, mind a gyerekeket MEGVISELI a szétszakadás, a „csonkaság”, amikor hiányzik az egyik szülő, hiányzanak a nagyszülők, egyéb rokonok. Mert nem csupán anyára, apára van szükség érzelmileg, hanem a nagyszülőkre és a tágabb rokonságra is.

Több olyan pedagógusra volna szükség, akik valóban életcéljuknak tekintik a gyermeknevelést,s nem pusztán kenyérkereső foglalkozásnak. Az egyházaknak sem politikai beszédeket kellene a templomokban mondaniuk, hanem energiáikat a gyermekek nevelésére fordítani.

Kevés az a kis közösség, pl. színjátszó kör, sportkör, kézimunkakör, stb, ahol a gyermekek érzelmi és kulturális nevelése egyik értékes dimenziója. Az egész társadalom felelős a mai helyzetért. Nagyon erőteljes a sajtó, főként a televíziók, felelőssége is. Rengeteg szennyet sugároznak, az értékes műveket pedig hagyják a lomtárakban nyugodni.