2008.01.24., 2008. évfolyam, 04. szám
forrás: 168 Óra
Székely Ilona a téma egyik legkiválóbb szakértőjéhez, Petrák Katalinhoz fordult, hogy a Szovjetunióban élt magyar emigránsokról tudakozódjon (január 3-i szám).
A hadifogoly és az emigráns – két kategória. Még nagyobb a különbség az első és a második világháború magyar hadifoglyai között. Ez utóbbiakról úgy tudtuk abban az időben, hogy „Rákosi hazahozta őket”. Némelyik hamarabb ért haza, mint a (még mindig) lágerben sínylődő kommunista emigránsok.
Úgy vélem, érthető, ha a figyelem a harmincas években megsemmisített nemzetközi politikai emigrációra irányul. Az emigráns lakatos élete egyéni tragédia, de nem biztos, hogy történelemformáló. A riporter által „úgynevezett”-nek minősített emigránsoké (talán) igen.
Röviden annyit, hogy a Szovjetunióban a harmincas években, de még a második világháború alatt is a sztálini rendszer megsemmisítette a német, a lengyel, a magyar, a bolgár, a román emigráns baloldalt (ebben a sorrendben), kommunistákat, antifasisztákat, Hitler elől menekülteket, hivatásos forradalmárokat és mérnököket, orvosokat, kutatókat, írókat, filmeseket. Tízezreket, akik közül némelyik neve ismert, másoké az ismeretlenségbe veszett.
A 168 Óra interjújában említett Bauer Ervint (Kaffka Margit férje), a kitűnő rákkutatót vagy kivégezték, vagy lágerben halt meg. Csakúgy, mint Magyar Lajost (Péchy Blanka férjét), aki szovjet diplomataként még Kínában is dolgozott. Kivégezték Karikás Frigyest, akiről többet tudhatunk, mert kézzel írott kihallgatási jegyzőkönyvét kiadták fiának. Ám a többség nem is tudta, apja, testvére, férje hogyan végezte. Mészáros Márta filmje – többek között – erről szól, mint ahogyan gyerekkori emlékét eleveníti fel Téri Tamás is a Faház az istentelen sikátorban című elbeszélésében, Lengyel József az Igézőben.
A legtöbb elítélt emigránst a hozzátartozóknak kézbesített hivatalos értesítés szerint „tíz évre megfosztották a levelezési jogtól”. A hozzátartozók nem tudhatták, hogy ez halálos ítéletet jelent.
Rokossowskit a szovjet-német háború kitörése után hozatták ki egy lágerből. A legenda szerint fogadta őt – már a Vörös Hadsereg parancsnokaként – Sztálin, aki megkérdezte: hol volt mostanáig? „Lágerben” – felelte Rokossowski. „Maga is jó időt talált arra, hogy elüldögélhessen” – hangzott a válasz. Rokossowski hadtestparancsnok, marsall, a sztálingrádi csata egyik hőse később lengyel védelmi miniszter lett.
A német baloldaliaknak, kommunistáknak, zsidóknak különösen tragikusan alakult a helyzete. A szovjet-német megnemtámadási egyezmény megkötése után, 1939-ben többüket (olyanokat is, akik már szovjet lágerben voltak) kiadták a németeknek, akik azonnal Rawensbrückbe vagy Dachauba szállították őket.
Akiknek más sors jutott: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Nagy Imre.
Amit nagyon fontosnak tartok: a történelemnek ez a része nem csupán a kutatókra tartozik. (Ma ugyan folyik nálunk egy újfajta történetírás, de a XX. századról vallott hazai nézeteken elcsodálkozna egy angol, amerikai, német, francia vagy akár japán történetíró, lévén, hogy itthon sokan „jobbról” hamisítják a történelmet. Ki nyerte meg a második világháborút? Ki állt a jó oldalon?)
Köszönet Petrák Katalinnak a kategorikus kiigazításokért. Valóban kevesen jöttek „haza” a Szovjetunióból. A többieknek: „Az lett a sorsuk, ami lett” – így az interjú. Ez azért kevés. A dolgokat nevükön kell nevezni.
Szécsi Éva, Budapest
