2008.01.21., 2008. évfolyam, 03. szám
szerző: Karácsony Ágnes forrás: 168 Óra
címkék: kultúra, Parti Nagy Lajos
A Kossuth-díjas író új szöveget írt az Úrhatnám polgárhoz, a darabot nemrég mutatta be a Vígszínház. Ez már a második Molie`re-átirata. Most arról is beszél: az „úrhatnámság” és a „tartüffség” mélyen jelen van köz- és magánviszonyainkban.
Fotó: Kovalovszky Dániel Manapság „trendi” önt fölkérni klasszikus színpadi művek „partinagyosítására”. Még Tartuffe-átirata kapcsán mondta egy éve: teljes értékű saját műnek tekinti. És az Úrhatnám polgárt?
Ugyanúgy saját mű, nem véletlenül került a nevem itt is „szerzői” pozícióba. A történet Molie`re-é, a szöveg az enyém. Nem fordítás, hanem átirata az adott témának. Az eredetit tessék Mészöly Dezső remek fordításában elolvasni, ahogy a Tartuffe fordítása is Vas Istváné, illetve Petri Györgyé.
Mácsai Pál, a vígszínházi előadás rendezője nyilatkozta: Parti Nagynál „összeszikrázik” a mai és a régi magyar beszéd. De miért szedte versbe az eredetileg prózában írt Úrhatnám polgárt?
Hogy átkerüljön egy másik térbe, a stilizáció egy másik szintjére. Hogy az is, ami „mai magyar” benne,
távolabbról, általánosabban szólaljon meg. Már maga a ritmus, a rímtelen alexandrin is fegyelmez, összeránt, sűrít. Abból indultam ki: mi lett volna, ha Csokonai fordítja le a darabot, mondjuk, 1799-ben. Persze ez csak kiindulás volt, munkahipotézis, hisz Csokonai nyelve gyönyörű, de manapság, egy az egyben, alig játszható. Márpedig a feladat egy játszható színpadi szöveg létrehozása volt, ami mai, de nem vagy nem csak a mából beszél.
Mindkét Molie`re-átirata mégis sajátosan honi „közérzeti” darabbá vált, a szövegüknek nagyon is mai az olvasatuk.
Persze, noha nem akartam Molie`re köpenye alól „közérezni”, de honnan máshonnan tudnék ránézni bármire, mint innen, ahol élek? Ha nyelvből, akkor akarva-akaratlan ebből dolgozom, ami itt van, stilizáljam bárhogyan. Arról nem is beszélve: engem leginkább a Mácsai emlegette összeszikrázások érdekeltek. Hogy őszinte legyek: valami mást akartam létrehozni, mint ami miatt engem „ilyesmikre” fel szoktak kérni.
Vagyis?
Hogy ne az legyen, ami evidens lehetne: újgazdagok, tahómagyar itt és most, Józsefváros vagy Rózsadomb satöbbi. Más kérdés, hogy az ember ezen a tájon milyen archetípusokra van szocializálva. Az „úrhatnámság”, illetve a „tartüffség” – úgy is mint az őszintétlenség szenvedélyes megvallása – vagy épp az Orgon-féle hiszékenység mélyes-mélyen jelen van köz- és magánviszonyainkban.
Sokan találgatták is, melyik politikusunkról mintázhatta a „kortárs” Tartuffe-öt.
Egyikről se. Ahogy Jourdain úr is, Tartuffe is sűrítmény. Típus. Több száz év közélete szolgáltat hozzájuk anyagot, ez, a mi ezredfordulós időszakunk is. Ki-ki tehát találgathat, ha ez számára örömet szerez, illetve kell valamiféle „megfejtéshez”.
Akkor idézem a saját szövegét, mit is mond Cléante Tartuffe-ről: „Fel nem foghatom, / Mi lehet a titka, hogy egy polgárasszonyt, / Egy tisztes matrónát, decens, finom lelket / Ez a lufi Tartuffe ujja köré csavar, / Anynyira, hogy minden méltóságot eldob, / Hogy járkál utána, imáról imára / Csápol neki, őrjöng, keze után kapdos, / Sőt összevész érte életre-halálra / Egész családjával…”
Azt is mondhatom, e közelítésekkel én is inkább csak kutatom az ilyesfajta figurák titkát, az álszentség és a gátlástalanság mechanizmusait. Félreértés ne essék: mindannyiunkban él egy „tartüffkomponens” meg egy „orgonkomponens”, s a „zsurdenség” sem idegen az emberi természettől. Kár lenne tehát e típusokat egy-egy konkrét figurához, nagy- vagy kisstílű akarnokhoz, hatalomtechnikushoz kötni. Van valami infantilis abban, ahogy a közbeszéd konkrét figurákat démonizál, azonosít, olyan jelentőséggel, reklámmal ruházva fel őket, amivel egyébként nem bírnának. Én nem akarok reklámot csinálni senkinek. Persze ki-ki úgy pozicionálja e darabokat, ahogy akarja. Amikor a molie`re-i repülő szőnyeget átmintázom, remélem, többről vagyok képes beszélni, mint hogy X .vagy Y. mekkora micsoda. Ha nagyon ezt akarnám, megtehetném publicisztikában.
Szállóigévé vált Tartuffe-jének egyik mondata: „Nagyon eddigem van már és netovábbom.” Egy kritikusa jegyezte meg: ez valójában az ön életérzése. Hozzáteszem, hasonlót írt egy publicisztikájában is: „Itt és most civilnek lenni körülbelül annyi, mint eléggé torkig lenni önmagunkkal és az országgal. Torkig, és ne tovább!”
Most se nagyon gondolom másképp. Elég nagy torok, helyette mondhatnánk alagutat. Azt hiszem, a civil kurázsi semmi egyéb, mint hogy az ember próbálja nem elveszíteni a józan eszét. A legtragikusabb az egészben, hogy egyik politikai oldalnak sem érdeke, hogy az úgynevezett árkok megszűnjenek, a hisztérikus szembenállás megváltozzon. Egy csomó ember azért eléggé megzavarodna, ha hirtelen a saját feje szerint kellene döntenie.
Mert ez mit jelentene ön szerint?
Hát, bizonyos függetlenséget, kívülről nézést, a „ki kit győz le?”, illetve a „mi és ők” szemlélet feladását. De én inkább a hisztériát látom, azt, hogy a konfrontáció lételemmé vált. Hogy a pártpolitika az aktív, úgymond közvélemény-formálók egy részében valami interaktívnak képzelt szappanopera, amely mindenekelőtt az adrenalinszintet emeli.
Konzerválódtak a kölcsönös sérelmek?
És a kölcsönös kibeszéletlenségek. Közhely, hogy a közös ellenségkép milyen erős identitásképző elem. Ha nincs kitől félni, ha nincs kit utálni, elvész az identitás. S minthogy a táborok a hatalomért, a befolyásért mennek egymás ellen ölre, illetve urnára, ezt egyik oldalnak se érdeke tompítani. Nem is tudná, persze. Egy nagyon praktikusan értett nemzeti érdek, nemzeti büszkeség- és szégyenérzet egyszer talán felülírja mindezt. Ehhez az országhoz kötődni, itt élni-halni – főleg élni és boldogulni – egyszer remélhetőleg fontosabb lesz, mint az: ki melyik hatalmi formációhoz kötődik inkább. Illetve ki-ki kötődjön, ahová akar, még csak szeretni sem kell egymást, de egy bizonyos minimumban meg kell tudni állapodni, s ezt a minimumot tudni kell képviselni is. Hogy például rasszistákkal, nyílt és bújtatott újnácikkal, nyilasokkal nincs kacérkodás, nincs együttműködés, se politikai, se retorikai. És nem politikailag nincs, hanem erkölcsileg, zsigerileg.
Kié a felelősség mindebben?
Jórészt közös. Ebbe a hallgató tömegeket is beleértem. Ugyanakkor a szélsőjobb, a nemzeti radikalizmus, a rasszizmus térnyerésében a jelenlegi magyar jobboldalnak sokkalta nagyobb, kínosan nagy a felelőssége.
Egyszer azt mondta: nálunk lehetetlen középen állni.
Középen állva látszani, ez a lehetetlen. Persze nem is kell. Egyébként a mai Magyarországon hiába is mondanám magamról, hogy középen állok, független vagyok, nem vagyok kliense egyetlen politikai pártnak sem. Ebben a kétpólusú térben vagy itt látják az embert, vagy ott. De középen nem. Aki olvassa, amiket írok, tudja, hol állok. Tény, hogy ami, illetve ahogy az elmúlt hat-hét év alatt a jobboldalon történt, attól felfordul a gyomrom. Persze ahogy a másik oldal működik, az is eléggé kétségbeejtő, azzal együtt, hogy ezeken az éveken túl kell, túl kellett lenni. Valamelyik kormánynak mindezt meg kellett tenni. És nem igaz, hogy ez haszontalan volt. Hogy ki fogja learatni majd a dicsőségét – ha lesz -, ebből a szempontból mindegy. Valaki. Tudja, nagyon szeretném, ha a lelkem mélyéről mondhatnám: ez engem nem is érdekel, kicsit sem, mert kívül tudom tartani a munkámon, az életemen.
Sikeres évet zárt. Kívülről nézve mindenképpen. Kossuth-díj, Szép Ernő-jutalom a színpadi beszéd megújításáért, Prima-díj, bemutatók, új kötet is. De ki tudta zárni a külvilágot?
Ugyanannyit dolgoztam, mint korábban. Hogy épp melyik jéghegy látszik ki a vízből, vagy épp melyikre süt a nap, ez eléggé véletlenszerű. De mindig kevesebbet dolgozom, mint amennyit kellene. És ötven fölött az ember már csak magát teheti felelőssé az időhiányért. Szabadúszó vagyok, én vagyok a magam főnöke, én döntöm el, mit vállalok és mit nem. Az a szkeptikus bizonytalanság, ami bennem van, tényleg csak a saját kedvemtől függ. Nekem nincs egyetlen véleményem. Véleményeim vannak. Tűnődéseim. Persze azért egy irányba tartanak. Vannak bizonyos dolgok, amelyekkel nem tudok megengedő lenni.
Például?
Például a rasszizmus, a brutális cigány-, a szofisztikált zsidó- és az atavisztikus idegenellenesség. Vagy egy egészen más téma: milyen ország az, amelynek választott politikai elitje nem képes önmagát korlátozni, és nem hagyja, hogy átláthatóvá legyenek a köz szolgálatáért kapott jövedelmei? Ez számomra megemészthetetlen. Ez, a közös örökmutyizás törvényesítése, tán még borzalmasabb, mint az utcai politizálásnak nevezett törés-zúzás, mocs- és puccskolódás vagy amit a nyilasok és fölbujtóik megengednek maguknak. Ezzel együtt szerintem az épeszű többségnek már torkáig ér ez a cirkusz, s egyszerűen nem lesz más választás, mint hogy meginduljon valamiféle kijózanodás. Amikor már nem lehet ilyen hőfokon fenntartani a feszültséget, és ha nagyon lassan is, de kifogy az indulat. Azt hiszem, a derék szavazópolgárok és szorgos munkaerők lakhelye, Magyarország, sokkal rétegzettebb, bonyolultabb szövet, mint némely politikusok elképzelik. Az említett szavazati anyag legyint, és nem foglalkozik már annyit ezzel a szmötyivel. Ráunt, mint egy szappanoperára.
Gondolja?
Gondolom. A politika, a politikusság hosszú távra lejáratódott. A lufi, hogy mindennek az alfája és ómegája ez a kisszerű hatalombalett, kipukkadni látszik. S akkor talán jönnek – noha nem tudom, kik és mikor -, akik szolgálni és szolgáltatni akarnak. Nem többet és nem kevesebbet. S akkor azokban majd meg lehet talán bízni, azokkal nem kell annyit „foglalkozni”. Azt hiszem, a többség egész egyszerűen azt szeretné, ha az adója fejében szolgáltatnák neki az államot, amúgy pedig békén hagynák. Szederkényi Ervin, a Jelenkor egykori főszerkesztője mondta, igaz, nem sokkal a halála előtt: „Nincs más választásom, mint hogy javuljak.” Morbid, de fontos mondat. Ennek az országnak sincs más választása, mint javulni. Annál azért külön-külön jobbak vagyunk, mint hogy együtt ilyen hülyék legyünk.
