A kiváltságvédelem ideológiája áll a nem létező veszély elleni harc hátterében · A neoliberálisok fenyegetik a többséget
2008. január 10. 00:00Antifasizmus: ez a fogalom nemcsak nálunk hazug, hanem mindenhol a világon – Olaszországot kivéve (talán még Portugália és Ausztria számíthat ide). Nem is érti az ember, hogy Mussolini miért olyan fontos. Azt viszont könnyű megérteni, hogy a nemzetiszocializmussal (nácizmus-hitlerizmus) szerkezetileg és módszertanilag teljesen azonos nemzetközi szocializmus és utódai miért akartak és akarnak antifasiszták lenni. A két diktatúra közös, embertelen valóságát akarták és akarják így elválasztani, egy több mint 60 éve bukott rezsimhez akarván láncolni bármiféle ellenfeleiket. Sőt, még ezen is túlmenve magukat a humanizmus képviselőinek akarják nyilvánítani, miközben mindenhol véres volt a kezük, s az erőszak és hazugság máig a legfontosabb jellemzőjük.
Ennek a több évtizedes orbitális hazugságnak méltatlan résztvevői a nyugati „liberalizmus” jelentős csoportjai is, amelyek a korlátlan piaci individualizmusuk miatt elveszett közösségi céljaikat és mondanivalójukat ezzel a hazug és mára már tökéletesen üres propagandaszólammal akarják pótolni. Mindebben legfontosabb szövetségeseik azok az újságírók, akiknek – sajnos – mára zömmel semmi közük a társadalmi többség gondjaihoz. Idétlen progresszivitásuknak a nincstelen és egyre inkább munkanélküli (esélytelen) tömeg valóságával nem is lehet kapcsolata, hiszen ők az új gazdasági kiskirályok haszonmaximalizálásának kiszolgálói.
Ma, ha valami vagy valakik fenyegetik a magyar társadalom – sőt a világ – többségét, azok a piaci korlátlan neoliberálisok, akik megfosztják a népek zömét az önálló életvitel lehetőségétől, segélyezetti kiszolgáltatottságba süllyesztenek munkást, parasztot és értelmiségit egyaránt. A hatékonyság és az általuk valójában felszámolt verseny jelszavai nyomán. A posztkommunista-neoliberális mai antifasizmus nem más tehát, mint egy hazug lepel, amellyel a pénzuralom globális formáinak embertelenségét egy régen is hamis mítosszal leplezik. Az általuk hangoztatott humanizmus célja nem más, mint a társadalmak spontán és szervezett önvédelmi szerveződéseinek diszkreditálása a tájékozatlan emberek előtt.
De térjünk vissza egy keveset a történelmi előzményekre. A vértengerben született bolsevista szörnyállamot az angolszász nagyhatalmi önzés célszerűsége emelte be a hitleri (nemzetiszocialista) terrorállam elleni szövetségbe. Az embertelenségben fogant, s pusztulásáig alig változó kommunista állam így ugyan napi politikai szinten szalonképes lett, de mitől lett volna demokratikus és humanista? Hiszen csaknem régi szövetségese, Hitler ellen fordult érthető önvédelmi érdekből. „Antifasiszta” lett-e ettől a Szovjetunió és a kommunisták, miközben működött a Gulag, a Cseka? Egész népeket deportáltak, s a proletárdiktatúra várt a majd felszabadított népekre. Változtatott-e mindezen a nyugati világ jó részének hatalmilag és a baloldali értelmiségiek („hasznos idióták”) által is manipulált szovjet rokonszenve? A Szovjetunió nem tudott demokratikus lenni, még akkor sem, ha Hitler ellen harcolt. A jogos önvédelmet folytató szláv népek óriási áldozata vajon legitimálhatta-e az internacionalista gyilkológép NKVD-t vagy az azt működtető kommunista pártot? Még a Szovjetunió sajátos helyzetben lévő zsidóságának életben maradt nyugati rokonai sem lettek automatikusan biztonságban a Vörös Hadsereg uralma alatt! Az antifasizmus hazug, Dimitrov által kitalált jelszavából csak a véreskezű sztálinizmus (leninizmus) következett mindenhol.
Így tehát azokban a szovjet megszállás alá került országokban így-úgy keletkezett szovjet típusú antifasiszták a polgári-nemzeti antihitlerizmus képviselőit, mint eleve antikommunistákat, elűzték, üldözték, s lehetetlenné tették őket mindenhol, pusztán a véres bolsevizmus helyi ügynökei voltak. Beszélhettek ők humanizmusról meg később arról, hogy „mi azt hittük, hogy…”, hitelük és emberi értékük mindig is nulla volt. Most is az. A kommunizmus által adott egyéni és csoportelőnyök védelme ez, mindenhol humanista tartalom nélkül. Ezek a mai hazai antifasiszták a magyar társadalom élősködői általában – tisztelet a kevés megszenvedettségből fakadó félelemnek, azoknak, akik jogosan vannak „akit a kígyó megmart, az a gyíktól is fél” állásponton, s így az antifasizmus a maga üres kliséivel csak a magyar társadalom fölött akar befolyást szerezni.
Miről is szólhatna ma a világ bármely részén az antifasizmus? Semmiről. Hiszen miközben még mindig vannak kommunista szörnyállamok (Észak-Korea, Kuba, Kína stb.), aközben faji alapon (törzsi alapon) csak jelentéktelen formációk működnek. Tényleg a több mint 60 éve megbukott hitlerizmus fenyeget itt bárkit? Az persze igaz, hogy a hitlerizmus is az I. világháborúban győztes nagyhatalmi mohóság németellenes elnyomorító kurzusa által nőtt nagyra. Az első világháborúban vesztes német társadalom tömegeit így hajtották a reménytelenség, munkanélküliség miatt Hitler karjaiba. Egy majdhogynem többségében baloldali tönkretett társadalom lett így Hitler alapjává.
S most is valami hasonló működik. Egy szellemi-lelki otthonától, identitásától, a munka lehetőségétől megfosztott magyar társadalom egy része tiltakozik – adott esetben – „szélsőséges” módon. Vagyis populistán, leegyszerűsítően, mert ehhez az adott körülmények módot adnak. Hol van azonban itt a jogos tiltakozások mellett is fasiszta, állami mindenhatósági veszély? Itt pillanatnyilag piaci diktatúra fenyegeti a társadalom többségét, baloldali kormányzás mellett. Itt APEH-kommandók, magán őrző-védő kft.-k és egy cselédszerepet felvett médiavilág fenyegeti az embereket. Olyan figurák diktátumával, akik nagyrészt a közvagyon ellopásával erősek és „baloldaliak”. Mit is jelent ilyen körülmények között a fasizmus? A nem bölcsen és a reálpolitikai körülményeket nem igazán mérlegelő módon létrehozott Magyar Gárda volna itt a probléma? Nyilván nem, mert az igazi baj a köztük továbbélő önző kommunizmus, amely nehézségek nélkül lett korlátlanul önző neoliberalizmussá.
Mit is minősítenek ma álbaloldali népségek szinte egyetemesen fasizmussá? Olyan politikát és olyan mozgalmakat, amelyek a nemzeti szolidaritás jegyében elutasítják a tiszta üzletességet, az erősek mindent vivő és meghatározó jogát, amelyet demokráciának akarnak a haszonélvezők eladni. Annak a vegyes népségnek, amely másokra való tekintet nélkül antiszociálisan él és lop, nincs joga hamis erkölcsi kategóriákat használni. S arra sem, hogy politikai védőernyőként szerepeljen, állítólag éppen olyanoknak, akiket ténylegesen kifoszt. Ma Magyarországon nincs fasizmus, s ezért a legdurvább hazugság antifasizmusról beszélni. Főleg, ha egy minden tekintetben kétes erkölcsiségű, pillanatnyi miniszterelnök tüsténkedik e téren.
Egy olyan antifasizmus – mutatis mutandis -, ahol Gyurcsány vezérkedik, az olyan, mint amikor Sztálin demokratikusan vezérkedett. Velejéig hazugság minden – és hozzá elviselhetetlenül agreszszíven humanistán. S kik adják a hazugsághoz az alapzenét? Azok a volt kommunista újságírók és médiamunkások, akik most ugyanolyan diktálósan demokraták, mint voltak a szocialista demokrácia képviselőiként. Üres klisék, gondolatok és valódi elemzés nélküli képviselői ők, jól, sőt kimagaslóan megfizetve. Mi közük nekik egy átlagmagyarhoz, aki már vagy munkanélküli, vagy a megélhetési peremen ingadozik?
A hazai antifasiszták puszta kiváltságvédők egy egyre romló helyzetű társadalom közegében. Ha ők tényleg félnek, akkor csak kiváltságaikat féltik – a néphez semmi közük. Mert azt nem faji eszmék, hanem a tönkretevő korlátlan szabadpiac, munkanélküliség, bűnözés és már a gyerekeit is veszélyeztető kilátástalanság fenyegeti. Az antifasiszta mai kormány működése nyomán. Egy műveletlen technika szakos politikus és szintén jórészt műveletlen holdudvarának a saját megszorító, népnyúzó politikájától kellene elhatárolódnia. Ne higgyék azt, hogy egy megrendelt (vagy a szomszédságban kárörvendően haszonelvűen magyarellenes) nemzetközi sajtókórus valamit is jelent. Sajnos ma nálunk már sokak egzisztenciájáról van szó. A nagy fosztogatás és a haveroknak való osztogatás közben újabb egyensúlyi tervezetek készülnek a magyarság zömében már üres zsebére, s közben zúg a milliárdokkal táplált hazug, logikátlan és a többség jövőjének vesztét leplező pártpropaganda.
Nos, ez szüli meg a társadalmi ellenállást, s akár az egyáltalán nem kívánatos erőszakot is. Ezt éppen lehet fasizmusnak is nevezni, az a folyamat lényegén nem változtat. Vesztüket érző politikusok szoktak (ál)veszélyt generálva menekülőutakat keresni. De itt már, úgy tűnik, a lejtőn nem lehet megállni. Egy tökéletesen antiszociális kormány és az azt hordozó szociálisan teljesen érzéketlen csoportok, amelyek ezenfelül még nemzeti nihilisták is, s az erkölcsiség morzsáit sem képesek felmutatni, lehetnek kommunista vagy balos társutas értelemben jó antifasiszták, de a történelem már megítélte őket.
A szerző történész, egyetemi docens
Tőkéczki László
január 21st, 2008 at 00:08
andreuta
Tőkéczki úr (anno elvtárs; Pándi Pál főelvtárs főszerkesztősége idején visszhangozta a kincstári marxizmust a Kritika c. lapban) katona- és egyetemi társam volt. Jelen túlkompenzációja ellensúlyozásaként ideszerkesztek egy kéziratot. Tisztelt honlap-író kolleganőim és kollegáim fogadják bizalommal.
Szerénytelenségemmel kapcsolatban pusztán azt jegyzem meg, hogy – számos barátommal egyezően – a magam baloldaliságát soha nem tagadtam meg (ez vissza is követhető).
Fekete György:
Érvek a fasizmus/nácizmus és az államszocializmus nem azonosságának tétele mellett
Sajnos odajutottunk, hogy a média túlnyomó többségében magától értetődő igazságnak hirdetik a fasizmus/nácizmus (az itt tárgyalt alapkérdés szempontjából a kettő közti különbség irreleváns, tehát jelen írásban az egyik fogalom jelenti a másikat és fordítva) és az államszocializmus egymással való lényegi azonosságát. Különösen aggasztó, hogy mind gyakrabban tapasztalható e nézet dominanciája azon történelemtanárok körében, akik pályájukat az ún. rendszerváltás után kezdték. Az alább következő, politikai esszéformába szerkesztett szerény történelmi példasor – vállalva a helyenkénti közhelyesség kockázatát – segítség próbál lenni az utóbbi tizenvalahány évben született generációk társadalomképéért felelősséget érző, azt professzionálisan befolyásolni igyekvő pedagógus kollegáknak. (A szöveg egyes elemei – közírásként – korábban megjelentek.)
A nácizmus, már mielőtt megragadta volna a hatalmat, nyíltan célul tűzte ki számos nép és népcsoport leigázását, megsemmisítését (vö. Hitler: Mein Kampf), a kommunista vezetés viszont – legalábbis eleinte – a szabadság-egyenlőség-testvériség voluntarista kiteljesítésével próbálkozott. Ám még a despotikus államszocializmus szakaszában sem „realizált” a holokauszthoz hasonló szisztematikus, csecsemőktől az aggastyánokig minden ember elpusztítására törő népirtást. (A fiatalabb olvasóknak magyarázatként, értelmezésként – nem mentségül. A náci faji terror elől tényleg nem volt legális menekülési lehetőség. Az osztályterror elől ellenben – igen. Ha nem is garantáltan, illetve normákkal szabályozva.)
A helyes ítéletalkotás tekintetében rendkívül fontos szempont, hogy a kommunizmus/marxizmus elmélete és állami intézményesülése egymással nem esik egybe. Döntő jelentőségű, hogy esetében – ellentétben a nácizmussal – az elvek és a gyakorlat viszonyát nyilvánvaló és mély hasadás uralja. Az ellentmondás kibékíthetetlenségét az államszocializmus pártelitje igyekezett tagadni, a mindenkori ellenzéke pedig – attól függően, hogy a kritikában hová helyezte a hangsúlyt, a megreformálásra vagy a megsemmisítésre – hol túlnyomatékosította, hol meg lekicsinyelte. Ez a sajátosság alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az államszocializmus kitermelje önmaga meghaladásának belső mozgatórugóit. Tudniillik – eltérően a nácizmustól/fasizmustól – a benne foglalt elvi célok valóban progresszívek, az emberiség örök ideáit testesítik meg (kizsákmányolás nélküli, elidegenedésmentes társadalom, gazdasági egyenlőtlenség által nem korlátozott szabadság, a közösség és individuum szerves egyensúlyának megvalósulása). Végső soron ezért lehetett dinamikusabb a fasizmusnál. Ezért szembesülhetünk a történelem fintorával, miszerint Kelet-Európában az államszocialista kísérlet – minden visszássága és bűne dacára – tett annyit a feudális béklyók és zárványok eltüntetéséért, mint a maga korában a Nagy Francia Forradalom, hiszen a Dózsa trónusával/kozák kancsukákkal jobbágyi alázatba égetett/vert népben pontosan az „Átkos” ébresztette fel tömegméretekben a méltóság igényét, még ha paradox módon is (amely büszkeség aztán elvezetett – hogy hazai példát vegyünk, de a sort indíthatjuk Kronstadttal is! – 1956-hoz és annak kisugárzásához). Az elvek és a gyakorlat egymásnak feszüléséből következett az is, hogy – éppen a kommunista elvek megvalósulását reklamálva – számosan kommunistaként lázadtak fel, és fordultak szembe a hatalommal, míg a náci államon belül az elvek efféle számonkérésére – a Röhm-puccs kivételével – nincs példa. (A Hitler-ellenes Fehér Rózsa csoport egyértelműen elutasította a náci eszméket, az 1944. július 20-i merényletbe torkollott összeesküvés esetében pedig talán csak a vezetőt, Stauffenberg ezredest befolyásolhatták efféle tagadások is.) Ezzel szemben nálunk a panteonban helye van a kommunista voltát a siralomházban se megtagadó Angyal Istvánnak, az Auschwitzot túlélt, majd mártír 1956-os felkelőparancsnoknak vagy Nagy Imrének és még sok más kommunistának…
A mindkét rendszert jellemző „tudategyengetés” sem egyforma. Például az államszocializmus nem egy olyan műalkotásnak és programcsírának adott teret, amely a dosztojevszkiji „megalázottak és megszomorítottak” pártját fogta. Volt némi helye a társadalom önreflexiójának, még ha manipulált/tűrt megoldásokkal is. Ellenben, mikor volt a nácizmusban a gyengébbeknek vagy fogyatékosoknak és egyáltalában a hátrányos helyzetű embertársainknak a figurája pozitív? – leölte őket, a holokauszt főpróbájaként…
Említést érdemel, hogy a náci/fasiszta jellegű modernizáció mindvégig és szervesen háborúra épült, ugyanakkor az államszocializmusnál ezt a kapcsolódást ilyen általánosnak és folyamatosnak nem találjuk (úgy is fogalmazhatunk, hogy a háború az egyiknél cél, a másiknál eszköz). További történeti tény, hogy a sztálini Szovjetunió nélkül nem szabadultunk volna meg a fasizmustól. Dacára, hogy Hitler hatalomra jutását a sztálinizmus bizony elősegítette (harc a „szociálfasiszták” ellen, a „minél rosszabb, annál jobb” elve stb.), ám a történelem így zajlott.
Az is tény, hogy Trianont (mert e nemzeti tragédiát a honi jobboldal egésze hajlik a „zsidók/kommunisták” nyakába varrni) nem a bolsevik világforradalmi aspirációk idézték elő. A vörös terrornak és egyáltalában az erkölcsi háló felszakadásának, a társadalmi eldurvulásnak ellenben valóságos táptalaját képezték az első világháború kataklizmái. Viszont magát a világháborút se a bolsevikok, se a zsidók nem robbantották ki (II. Vilmos, Hindenburg, Lundendorff stb. – egyik kategóriába sem sorolható).
Külön szólni kell arról, hogy Magyarországon összehasonlíthatatlanul több pusztítást okozott a fasizmus, mint az államszocializmus (ez utóbbinak akár a despotikus, akár a paternalista formáját nézzük). Tudniillik a Vészkorszak majd hatszázezer magyar zsidó áldozata (nagyobbrészt gyerekek, asszonyok, öregek!), sőt az ország teljes második világháborús vérvesztesége (kilencszázezer fő) áll a néhány ezer, az ÁVO, illetve a „pufajkások” által legyilkolt mellett. Ez nem méricskélés, hanem a valóság. Valamint az erkölcsök honi megrohasztásáért igazából nem a „kommunisták” a felelősek, azt már előbb totalizálta a zsidók diszkriminálása és kiforgatása tulajdonukból (zsidótörvények). A magyar holokauszt a fasizmus (meg – hazai előzményként – a hozzávezető kultúrnacionalista, irredenta, revizionista bel- és külpolitika) bűne, s Trianon nem mentség rá. Sőt, a magyarság tényleges Trianonja – a Soá. Ne feledjük: az elszakított területek egzisztálnak (északon és délen jelentős hányaduk – velünk együtt – az Európai Unióban), szemben az elporlasztott, füstté szublimált embermilliókkal.
Hogy lehetne hát azonos a nácizmus a kommunizmussal (államszocializmussal), amikor az előbbi felgyújtotta szinte az egész világot, romba döntötte – kevés országtól eltekintve – teljes Európát, míg az utóbbi hagyott kiutat önnön magából, megteremtve a modern kapitalizmus történelmi előfeltételeit Kelet- és Közép-Európában, úgymint: az eredeti tőkefelhalmozás kiteljesítése, az iparosítás és az urbanizáció végigvitele, a feudalizmusból örökölt kötöttségek radikális feltépése, a falu civilizálása, a társadalmi mobilitás meglódítása, a tömegoktatás létrehozása, a társadalmi struktúra megváltoztatása (vö. a „take off” szakasz az amerikai közgazda tudós Rostownál és az állami szerepvállalás angol kollégájánál, Gerschenkronnál).
Befejezésül. Amikor vallási köntösbe burkolják az ordas eszmét. Az igazi keresztény minőséggel (is) összeférhetetlen mindenféle antiszemitizmus, legyen az világba bömbölt vagy sunyin rejtegetett (például, lásd az Újszövetségben: Rómabeliekhez 1.16; 3.1,2,9,30; 11.1-12, 15-30.).
A rendszerváltással a társadalmi tudatformálás tekintetében nem szűnt meg a politikum ragaszkodása a primitív leegyszerűsítések technikájához. Sőt! A hatalmi elitek ma is dichotóm, bűnbakoló világértelmezést közvetítenek. Legfeljebb a korábbi sematizmusok váltottak ellenkező ideológiai tartalomra. Az uralom – polgári értelemben – demokratikusabbá vált, ám a realitás belátásának kora messze nem köszöntött be. És ekként még visszafogottan fogalmazunk, hiszen – mint az ilyen-olyan gárdák feltűnéséből is látható – abban a dudvában gázol megint a nemzet, amelyről azt hittük, hogy örökre magunk mögött hagytuk. Sajnos ez a mi praxiskörnyezetünk, ebben kell teljesítenünk.
A szerző mentálpedagógus és történelemtanár
Ui. Tőkéczki úr cikkéhez egész konkrétsággal.
1/ Írását Goebbels is fogalmazhatta volna. Hiszen az itt olvasható kijelentése, miszerint „A posztkommunista-neoliberális mai antifasizmus nem más tehát, mint egy hazug lepel, amellyel a pénzuralom globális formáinak embertelenségét egy régen is hamis mítosszal leplezik” igen hasonló a nácik által bizonygatott judeo-bolsevista-plutokrata ármányhoz. Vagyis Tőkéczki úr nem találta föl a spanyolviaszt.
2/ Sztálin soha nem „vezérkedett demokratikusan”. Úgy tűnik, hogy a Gyurcsány-ellenesség egy bizonyos intenzitás fölött a kognitív funkciókban komoly zavarokat okoz…
január 21st, 2008 at 20:47
Amikor elkezdtem olvasni Tőkéczki László szövegét, megpróbáltam eltekinteni alantas stílusától. Érdeklődéssel állapítottam meg, hogy vannak érdekes, megfontolásra érdemes, emellett vitatható (ami szememben érdem) gondolatai, rámutat (számomra) újszerű összefüggésekre. Előre haladván a cikkben azonban egyre inkább fölment bennem a pumpa. Mert végülis nem tudtam eltekinteni a stílustól: a köpködéstől, a mocskolódó jelzők és főnevek már-már beteges halmozásától, egyes, a dolgokat tőle eltérően szemlélő csoportok becsmérlésétől és sátánivá minősítésétől stb. Végülis nem bírtam végigolvasni. Elgondolkoztam: T.L. vagy a környezetében valaki tényleg nem veszi észre, hogy ezzel mindazokban csak undort és felháborodást kelt, akik nem tartoznak eszméi közvetlen és fanatikus hívei közé? Hogy fröcsögésével még azokat a józan érveket is agyonüti, amelyek átgondolásra és megbeszélésre érdemesek lennének? Már elkoptatott közhely azt tanácsolni, hogy az ilyen ember gyógyíttassa magát – de nála tényleg nem tudnék mást ajánlani.
január 22nd, 2008 at 20:07
A jó Isten áldjon már meg bennetek!
Mikor fogjátok már abbahagyni a nem létező antiszemitizmus álandó emlegetését?
Nem-e mnásképp kellene egy országot,hzát végre felépiteni???????????