2008.01.14., 2008. évfolyam, 02. szám
szerző: Kasza László forrás: 168 Óra
Karácsonykor megint tele voltak a templomok. Az éjféli misén már fél órával korábban sem lehetett ülőhelyet kapni. Örültem. Jó érzés, hogy sokan vagyunk. Legalább ezen az estén.
Fotó: MTi Aztán eszembe jutottak Karl Rahner jezsuita filozófus szentbeszédének első szavai, amelyeket valamikor a hetvenes években a müncheni egyetemi templomban mondott ebből az alkalomból: „Isten hozta az éjfélimise-egyház tagjait körünkben. Mi, akiknek nemcsak karácsonykor, esküvők, keresztelők és temetések alkalmából jut eszünkbe, hogy a Római Katolikus Anyaszentegyház tagjai vagyunk, örülünk, hogy legalább most velünk vannak.”
Kemény szavak. Ma legalább annyira érvényesek, mint akkor voltak. Európában is, nálunk is. Azoknak, akik papíron katolikusnak vallják magukat, legfeljebb tíz százaléka tartja be a minimális egyházi előírásokat: heti szentmise, évente legalább egyszer szentáldozás. Vallásosságuk az idézett napokra, alkalmakra szűkül. S történik mindez akkor, amikor szerte a világon erősödnek a vallási mozgalmak. Nálunk is egyre több a szekta, terjed az iszlám, a buddhizmus. És persze nő azok száma, akik „a magam módján vagyok vallásos” elvet vallják. Csak a hagyományos egyházaknak fordítanak egyre többen hátat. Tehát az egyházaknak, nem a vallásnak. Köztük az enyémnek, a katolikusnak. Az emberben erősödik az érzés, baj van a katolikus egyházzal mint intézménnyel.
A hivatalosan emlegetett okok ismertek: szekularizáció, egyház és állam szétválasztása, egyházüldöző fasiszta és kommunista diktatúrák évtizedes uralma. Az első kettő a demokratikus társadalmi fejlődés következménye. Nem az egyházak ellen irányulnak, hanem azoknak biztosítanak egyenjogúságot, akik világnézeti, vallási kérdésekben másként gondolkodnak. A diktatúrák vallásüldözése más. De a kereszténység kétezer éves történetében ismétlődő jelenség. Mi, hívők azt gondoljuk, hogy az egyház isteni eredetének bizonyítéka: túlélte mindegyiket.
Számos katolikus teológus véli úgy: a hívők számának rohamos csökkenése annak a következménye, hogy az egyház elidegenedett a világtól. Ragaszkodik olyan hagyományokhoz, amelyek egyrészt nem dogmák, másrészt egyre idegenebbek a mai világban a hívők számára. Ugyanakkor nincs kielégítő válasza időszerű problémákra, mint az ökumenizmus, a nők és világiak szerepe az egyházban, a cölibátus vagy a szexualitás problémája. Területek, amelyeken XXIII. János pápa a II. vatikáni zsinattal „ablakot nyitott” a világ felé. Területek, amelyeken VI. Pál és különösen II. János Pál alatt nem előrehaladás, hanem sok szempontból visszafejlődés volt. Ezzel a maradiság, a világgal szembeni értetlenség hamis képét festjük az egyházról.
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát szerint „bizonyos értelemben elveszítettük képességünket arra, hogy a keresztény üzenetet egyházon belül és kívül, azaz a világban hatékonyan közvetítsük. A keresztény hit örömteli és felszabadító ajándék. Nem bilincs vagy tilalomfák erdeje”. Mi pedig egyre inkább mint felemelt ujjú iskolamestert éljük meg az egyházat: ezt sem szabad, az is tilos, ezért ilyen, azért olyan büntetés jár.
Persze első pillantásra a világegyház problémájának tűnhet mindez. Olyan kérdésnek, amelynek megválaszolása messze meghaladja erőnket, képességeinket, lehetőségeinket. A tehetetlenségnek ez a tudata abból a belénk nevelt felfogásból ered, hogy az egyházat a pápa, a püspökök, a papok alkotják. A klérus. Pedig az egyház mi vagyunk. A hívek összessége, pápával, püspökökkel, papokkal. Ez a tudat, ez az öntudat hiányzik belőlünk. Talán soha nem volt, vagy ha igen, kiölték. És ebben nagy szerepe van, volt nálunk Magyarországon a klérusnak. Ma is, korábban is.
Az egyik probléma az, hogy a hierarchia még mindig kisiskolásként kezel bennünket. A véleményünkre nem kíváncsi. Megmondja, mi a teendő. Ez ellen a mentalitás ellen küzd egyre nagyobb eredménnyel Nyugat-Európában a hívők „egyház alulról” nevű mozgalma. Itt nem egyenjogúságról van szó. Az egyház hierarchikus intézmény. De arról igen, hogy a hierarchia odafigyel a hívek véleményére. Mert ha nem, azok a lábukkal szavaznak.
A másik probléma azon a félreértésen alapul, hogy nálunk a hierarchia úgy tesz, mintha még mindig nagy egyház lennénk. Pedig már régen kisebbségben vagyunk. Keresztény Magyarországról beszél, pedig hát… Főpapjaink – kevés kivétellel – úgy gondolták a rendszerváltás után, hogy ott lehet folytatni, ahol a háború előtt abbahagyták. Nem akarják észrevenni, hogy az a pompát kedvelő, feudális, nacionalista, a háborúba küldött szerencsétlen katonák fegyvereit megáldó egyház idegenítette el a híveket már akkor is, és ma még inkább. Egyébként a vallásüldöző kommunista rendszernek az volt az egyik nagy sikere, hogy el tudta hitetni a hívekkel: az egyház még mindig ilyen. A dolgát megkönnyítették főpapjaink. Többségük az állambiztonság besúgója, ügynöke volt. Elkötelezettje az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjének, a katolikus egyházat mai szintjére züllesztő Miklós Imrének. (Róla a szintén ügynök Paskai érseknek ma is csak az jut eszébe, hogy „jó magyar ember volt”.)
És segíti ezt az egyházról alkotott hamis képet a püspöki kar mai viselkedése is. Olyan – mindenekelőtt anyagi – előnyöket követel, amelyek nincsenek összhangban nagyságával, hívei számával. Politikai szerepet vállal, ellentétben a II. vatikáni zsinat előírásával, hogy a „harmadik évezredben az egyház küldetése nem politikai, gazdasági szerepvállalásban, hanem a keresztény üzenet hirdetésében nyilvánul meg”. A magyar egyházi vezetők nemcsak politizálnak, de egyoldalúan is teszik azt. A püspöki kar fele aláírta azt az eszement állításokat tartalmazó nyílt levelet, amely szerint a mai kormány hatalmát kizárólag „saját anyagi gyarapodására használja”; az 1919-es proletárdiktatúra kevesebb áldozatot követelő, „szelídebb korszak” volt, mint a mai magyar politikai helyzet; a rendszerváltás pedig annyit ártott, mint a szovjet megszállás.
Az, hogy egy idős, ítélőképességének elvesztésével küzdő költő ilyesmit leír, szomorú, orvosi eset. De az, hogy a katolikus egyház vezetőinek jelentős része (egy híján a fele) ezzel egyetért, és aláírja a nyilatkozatot, az döbbenetes. Felelőtlenségükkel egyházunkat, bennünket tesznek hiteltelenné, nevetségessé. Szítják azt a gyűlöletet, amely társadalmunk jellemző vonásává vált. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez a gyűlölködő, egymás véleményét meg sem hallgató mentalitás gyökeret ver a püspöki karban is. Kollégától hallottam, hogy nagyon meggondolja, írjon-e elismerően egyik-másik főpap megnyilatkozásáról. Tudja, hogy ezzel tovább erősíti a püspöki kar többségének ellenséges, gyűlölködő magatartását azokkal a kevesekkel szemben, akiknek eltér a véleményük a többségétől.
A hívek szemében egyházunk anynyira jobbra tolódott, hogy már senki sem csodálkozott, amikor katolikus pap is megáldotta a „magyar” nevet bitorló antiszemita, fajüldöző gárda zászlaját. Pedig térségünkben is van példa más, szélsőjobbellenes egyházi reakciókra. A prágai érsek, Miloslav Vlk odaállt a zsidó temető kapuja elé, és azt mondta a magyar gárdisták ottani hasonmásainak: eddig és ne tovább! Mire azok elsompolyogtak. Nálunk ez elképzelhetetlen.
De valahogy még azok a próbálkozások is rosszul végződnek, amelyek használhatnának egyházunk megítélésének. Erdő Péter érsek úr hosszú interjút adott röviddel ezelőtt egy népszerű tévéműsor szerkesztőjének. Mosolygós, rokonszenvet keltő stílusa alkalmas lehetett volna arra, hogy korrigálja azokat a félreértéseket, amelyek körülveszik az egyházat. Helyette kifejtette, hogy „oltár és trón” között soha nem volt szövetség; a politika mindig csak ki- és felhasználta az egyházat; a katolikus egyháznak nem volt politikai hatalma, és erre nem is törekedett. Tette ezt azután, hogy az előző pápa közel száz esetben kért bocsánatot az egyháznak a történelem során elkövetett tévedései, politikai kisiklásai miatt. Kínos, megalázó volt, amikor a következő műsorban egy teológus adatokkal bizonyította, hogy az érsek úr – enyhén szólva – „rosszul tudja”… Nemcsak elmulasztottunk egy lehetőséget a helyes egyházkép kialakítására, de még tovább is csúfítottuk azt.
És végül egy számomra feledhetetlen kép: hívek kéz a kézben vonnak láncot Burmában a diktatúra ellen tüntető mezítlábas szerzetesek köré. Testükkel védték őket a katonák lövésre kész fegyvereitől.
Persze annak az egyháznak szerzetesei nem működtek együtt a hívek elnyomóival. Nem megkérdőjelezik, hanem követeltelik a demokráciát. A hívek pedig honorálták ezt: védték őket. Mert az övéik.
