2008.01.10., 2008. évfolyam, 02. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168 Óra
címkék: glóbusz, terrorizmus
A terror súlyos sebet ejtett a sporton 1972-ben, a müncheni olimpiai játékokon. Harmincöt év múltán, mielőtt újabb seb esett volna, egy terrorfenyegetés hatására a szervező francia cég lemondta a világ legnagyobb terepmotoros (off-road) versenyét, a Dakar-ralit. Milliárdok mentek füstbe, milliók éreznek rettenetes csalódottságot.
Fotó: Reuters Január 5-én rajtolt volna Lisszabonból a 30. Dakar-rali, amelyet eredetileg Párizs-Dakar-raliként ismertünk meg. Összesen 570 jármű – 205 terepjáró, 100 teherautó, 245 motorkerékpár és 20 négykerekű terepmotor (quad) – nevezett a portugál fővárosban, hogy elinduljon a nagy és határozottan életveszélyes sivatagi kalandra. (Az útvonal első fele általában soha nem veszélyes, sőt határozottan békés. Ezúttal Lisszabonból Andalúzián keresztül a dél-spanyolországi Malaga kikötőjéig tartott volna a pálya.)
A versenyzők zömmel amatőrök, ami nem úgy értendő, hogy műkedvelők szintjén űzik a terepsportot, hanem úgy, hogy nem gyári csapatok színeiben indulnak, legfeljebb a saját pénzükön kívül a motorgyártók támogatását is igénybe veszik vagy kiharcolják. Azoknak tudniillik pompás reklám a Dakar-rali.
Márkafüggő
A terepmotorgyártók királya, az osztrák KTM vagy a japán terepjáróautógyártók a konkurenciával is küzdenek ezen a ralin – de még mennyire! Egyáltalán nem mindegy, hogy egy Sainz vagy egy Peterhansel milyen gép nyergében vagy volánjánál ül. S komoly tétje van, hogy melyik márka robotol sikeresebben a sivatagi homokdűnéken. A televízió jóvoltából pedig nézők milliói – talán százmilliói – szoktak hozzá, hogy visszafojtott lélegzettel bámulják az őrültnek tetsző sivatagi száguldást, az ember nem lakta afrikai vidékek, gonosz sziklákkal teli kanyarok, krokodilokkal teli folyók leküzdését vagy pusztán az útvonaltartást, ami egyenlő az életben maradással.
(Évről évre tömegnyi kalandvágyó – és nem szegény – ember csatlakozik, egyszeri alkalom gyanánt, a ralisokhoz.
Ezeknek általában nincs más céljuk, mint tartani az útvonalat, és ha lassan is, de célba érni. Az ilyen vállalkozások, forintban számolva, még a legszerényebb esetben is sok-sok millióba kerülnek. De – úgy fest – a kaland mágnesként vonzza az érdeklődőket. Az idén a motorkerékpárosok 40, az autósok 18 százaléka lett volna „elsőéves”. Hogy aztán, teszem hozzá, a magyar Palik Lászlóhoz hasonlóan sokéves hipnózisba essen az átéltek hatására, és addig ismételjen, amíg teheti, vagy amíg él. A Dakar-rali eddigi harmincéves történetének már több mint ötven halálos áldozata van. Negyedszázada alig úszta meg az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher fia, Mark, aki egyszerűen eltévedt, s csaknem egyheti keresés és könnyező édesanyja sorozatos és nyilvános könyörgései után, a kijelölt útvonaltól közel ötven kilométerre bukkantak rá.)
A Dakar-rali útvonala három nyugat-afrikai országot szel(t volna) át: Marokkót, Mauritániát és Szenegált. A közbenső miatt fújták le. Karácsonykor és karácsony után ugyanis nevezetes dolgok történtek itt. Először ismeretlen tettesek a szó szoros értelmében lemészároltak és kiraboltak négy francia turistát, akik az országút mentén békés szentesti vacsorájukat költötték. Két nappal később támadás ért egy helyőrséget, amelyben három mauritániai katona meghalt. Újabb három napra rá az Al-Káida nevű terrorszervezetnek az „Iszlám Maghreb”-ben működő (önálló?, leányvállalatként létező) leágazása nyilatkozatot helyezett el különféle iszlamista internetes portálokon, s ebben magára vállalta a katonák kinyírását (a turistákét nem), egyszersmind ezt a „hadműveletét” (micsoda undorító eufemizmus!) összefüggésbe hozta a Dakar-rali előkészületeivel. Éspedig olyképp, hogy miközben harcosai végeztek a mauritániai katonákkal, „legalább néggyel”, az ottani kormány „szorgos előkészületeket tesz a hitetlenek »ralijához« szükséges légkör megteremtésére”.
Fotó: MTI E nyilatkozat autentikus voltát ugyan senki nem volt képes ellenőrizni, de nyilván eljutott a francia Amaury céghez, a Dakar-rali (és sok más nemzetközi sportesemény, köztük a Tour de France) szervezőjéhez. A továbbiakban önnön feltételezéseimre hagyatkozom. Az Amaury nyilván nem az afrikai-arab, hanem a francia titkosszolgálattal keresett és talált kapcsolatot annak eldöntésére, hogy az Al-Káida idézett állásfoglalása, valamint (esetleg) más, „közvetlen fenyegetések” – amelyekre a ralit lemondó közleményében utalt – mennyire hitelesek és mennyire veendők komolyan. Felteszem: súlyos választ kapott, hiszen maga a francia sportminiszter jelentette ki, hogy a biztonság abszolút elsőbbséget élvez, még akkor is, ha a rali lemondása (túl a résztvevőknek okozott károkon) „katasztrofális gazdasági következményekkel” jár majd a vendéglátó országokra nézve, amelyek közül Mauritánia koldusszegény, de Szenegál se áll sokkal jobban.
Az Amauryt az sem győzte meg, hogy a mauritániai elnök háromezer fős, különleges katonai egységgel kívánta szavatolni a rali résztvevőinek személyes biztonságát, és kitartott amellett, hogy országa „az elszigelt gyilkosságok dacára továbbra is biztonságos, vendégszerető és nyitott” hely.
Jönnek a gorillák
A kockázatelemzőket látnivalóan a „jobb félni, mint megijedni” (angol változatban: jobb biztonságban lenni, mint később panaszkodni) elve vezérelte, különös tekintettel azokra a rémséges gyilkosságokra, amelyeket az Al- Káida, illetve iszlamista „előszervezete” Algériában követett el. Az Amaury pedig az üzleti hírnevével kapcsolatos kockázatokat nyilván úgy értékelte: ha egyetlen versenyzőt is terrortámadás ér, nem tudja kimosni magát a vád alól, hogy nem győződött meg az útvonal és a motorosok százszázalékos biztonságáról. (Ha pedig itt nem, akkor máshol sem, ugye? Az Amaurynak, mint említettem, számos nagy érdekeltsége van a sportban.)
Túl mármost a ralin, igazán elkeserítő – azaz: őrült dolog, de van benne rendszer -, hogy sportrendezvények válnak a terror célpontjává. Tény: a stadionok olyan helyek, ahol koncentráltan sok ember van jelen, tehát viszonylag kis erőfeszítéssel is nagy pusztítást lehet véghezvinni. Tény továbbá, hogy olyan, a média által „feldobott” rendezvények, mint például a valóban halálosan izgalmas Dakar-ralik, ugyancsak vonzó célpontok lehetnek, mert bármi történik is, öt földrész nyilvánossága értesül róla szinte azonnal, élőben.
Tartozunk azonban a sportszerűségnek ama tény rögzítésével, amit bevezetőben is említettünk: München óta (1972) a terror nem sújtott le sporteseményekre. Hajlamosak vagyunk tehát egy sötét, testetlen gyanú számlájára írni azt, ami a Dakar-rali körül történik, vagy ami Európa és különösen az Egyesült Államok több stadionjában zajlik manapság.
Pár órája csak, hogy azt hallottam: a Manchester United mindig teli futballarénája kezd hasonlítani „valami büntetőtelepre, ezért kussolnak a nézők”. Hogyhogy? Hát úgy, hogy ha valaki kicsit magáról megfeledkezve kezd szurkolni (bármit jelentsen ez), megjelenik mögötte két gorilla, akik nyomban kitessékelik a stadionból. S ha nincs szerencséje, még az éves bérletét is elveszik…
A terrorfenyegetéseknek tudniillik megvan az a járulékos, másodlagos hatásuk, hogy azok, akik tömegek között tartoznak rendet tartani, potenciális terroristát sejtenek mindenkiben, akinek a magatartása deviáns. És kérdés nélkül fülön fogják.
Holott a terrormerényleteket a tapasztalat szerint éppen hogy nem feltűnő, hanem szürke, beilleszkedő „típusok” követik el – lásd a londoni metrómerénylet tetteseit.
München 1972-ben ideális célpontja volt a terrorizmusnak, és az izraeli sportolók lemészárlása után is az maradt. (A különleges terrorelhárító különítményt, a GSG-9-et csak ezután hívta életre az NSZK kormánya.) Mégis: az olimpiai játékok folytatódtak, az agg NOB-elnök, Brundage maximája szerint: olyan nincs, hogy a világ fejet hajtson egy maroknyi gazember akarata előtt. Éppenséggel gondolhattak volna erre a mai, sokkal felkészültebb világban az Amaury vezetői is.
