Eredetmondák licitben
Robert Fico szlovák miniszterelnök bejelentette, hogy a pozsonyi várban szobrot kívánnak állíttatni a nyolcadik század végén élt nagymorva, valójában szlovák uralkodónak, Szvatopluknak. („Ha a magyaroknak van Szent Istvánuk, nekünk Szvatoplukunk lesz”- közölte). A hamis eredetmondák, őstörténeti példázatok már régóta beárnyékolják térségünket. Pedig a „ki volt itt régebben” versengés sehova sem vezet.
Az Árpád-házi királyok krónikásai megörökítették a legendát: a magyarok tulajdonképpen leszármazottai a hanyatló nyugat-római birodalommal élet-halál harcot vívott hunoknak. Tény, hogy a hunok az V. században telepedtek le a Kárpát-medencében, itt volt a székhelye Attilának is. Őt tették meg az Árpád-ház ősének, a magyar nemeseket pedig hun előkelőktől származtatták. Valamivel később, a hatodik században érkeztek erre a vidékre a nyugati szláv törzsek. Első államalkotó kísérletük volt az alig több mint két évtizedig fennálló Nagymorva Birodalom, mely a Balatontól a Moldva folyóig terjedt: ezen a hatalmas, erdőkkel borított területen akkora lehetett a népsűrűség, mint ma a Szaharában. Nem csoda, ha belőle csak a mai Csehország területén alakult keresztény királyság a PÅemysl dinasztia vezetésével, míg a mai Szlovákia többé-kevésbé történelem nélkül maradt, egy évezredre a magyar királyság részévé vált. Ezt az áldatlan helyzetet a 19. század közepétől kialakuló szlovák értelmiség (az erdélyi románokhoz hasonlóan) nehezen tudta elviselni.
Nyilvánvalóvá vált mind a szlovákok, mind a románok számára, hogy a magyarokénál dicsőségesebb, a hunokat és a magyarokat jövevénynek tekintő saját történetre van szükségük, lehetőleg folyamatosra, mely a dicsőséges múlttól egyenesen halad a ragyogó jövő felé. Először a kezdetet, az őstörténet legendás figuráját kellett megalkotniuk, akihez képest eltörpül a hunok vezére, Attila, és állítólagos leszármazottja, Árpád. A románok kezdték a licitet a 18. század végén élt Micu Klein püspök figyelemre méltó ötletével, a dákokkal, illetve királyukkal, a rómaiak méltó ellenfelének tartott Deceballal. Az, hogy Dáciában a románok valójában a Trajánus által meghódított dákok utódai lennének, amit a román nyelv neolatin jellege is bizonyít, nem akármilyen tromf. Ám a nagyszabású teóriát mindeddig semmiféle forrás vagy emlék sem igazolta. Az a százötven év, ameddig a római légiók uralmuk alatt tartották Dáciát, kevés volt a romanizációhoz. Különben, ha a második században kegyetlenül meghódított dákok egy része meg is tanult latinul, mi lett belőlük a következő zűrzavaros évszázadok alatt? Az összes középkori forrás arra utal, hogy a románok ősei a Havasalföld felől bevándorolt, a Balkán déli részén romanizálódott vlahok voltak.
A szlovák nacionalistáknak a „hun-magyarokkal” szemben valamivel nehezebb dolguk volt, ezért az ő őstörténetük gyengébb lábakon áll. Szvatopluk örökségének a Moldva folyóig terjedő része a 10. század elején magyar birtok lett, s népének itt maradt töredéke lassanként felszívódott a magyarságban, egyes történészek szerint valószínűtlen, hogy bármi közük lett volna a mai szlovákokhoz. Az összesen huszonnégy évig fennálló Nagymorva Birodalom inkább csak rövid epizód volt a sötét középkorban. Számos történész arra következtet, hogy a mai szlovákok nagy része a 15. századi huszita mozgalmakban bevándorolt csehek utóda, ilyen módon előbb is, később is érkeztek a magyaroknál. Amúgy a Vörösmarty eposzából Zalánként bemutatott Szvatoplukra joggal tartanak igényt a csehek is, akiknek folyamatos a történetük a kilencedik századtól – a megkoronázott királyokat adó PÅemysl dinasztiától napjainkig.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szélsőséges magyar nacionalisták, nem tudván belenyugodni abba, hogy a hun teóriánál erősebb adu is létezik, már a 19. század végén megalkották a hun-szittya eredetmítoszt, és az ókorból kezdték el keresni a magyarok őseit. Innen már egyenes út vezetett a sumér gyökérig. Sőt még tovább is: az argentínai emigrációból hazatért, a közelmúltban elhalálozott Badinyi Jós Ferenc egyenesen azt próbálta bizonyítani, hogy Jézus Krisztus nem volt zsidó, hanem sumér, azaz magyar. Ehhez képest valóban eltörpül Decebál, de még Szvatopluk mondája is.
