Forrás: Híradó

Ráday Mihály: 48/49 személyes közügyem

2008. január 8.

Tamásiné a Rákóczi Gimnáziumban tanított történelmet. Óráin a feleltetések után, az új „anyag” ismertetése előtt mindenkinek lehetősége volt jelentkezni, s elmondani, mit olvasott arról a korról, ahol tartottunk, amiről éppen tanulnunk kellett.

Tamásiné a Rákóczi Gimnáziumban tanított történelmet. Óráin a feleltetések után, az új „anyag” ismertetése előtt mindenkinek lehetősége volt jelentkezni, s elmondani, mit olvasott arról a korról, ahol tartottunk, amiről éppen tanulnunk kellett. Ha tetszett az, amit az osztályába járó tinédzser elmondott, úgy értékelte, mint egy feleletet, s lehetett érte ötöst kapni. Egyszer aztán aranyéletem lett. Ugyanis szüleim megleptek Gracza György gyönyörűséges „Az 1848-49-iki magyar szabadságharc története” című ötkötetes művével, mely ma is dísze könyvtáramnak, s amelyből először tárult fel előttem teljes gazdagságában az a dicsőséges kor. Történelemóráról történelemórára jelentkeztem, s kaszáltam be újabb elismeréseket, amik igazán jól jöttek azután az év végi összesítésben…

Nem tudom, hogy a gazdagon illusztrált Gracza-mű lelkesedése, lelkesítő ereje hatott-e rám, s tett meghatározó benyomást, befolyást érdeklődésemre egy életen át, de gyanítom, hogy itt kell keresni valahol történelem-szeretetem okát, s később azt az igyekezetet, hogy mások számára is vonzóvá tegyem, másokkal is megszerettessem 1848-49 örökségét, s arra ösztönözzem mindazokat, akiket – a rendelkezésemre álló eszközök segítségével – csak megszólítani lehet, hogy gondozzák e korszak ránk maradt emlékeit, hagyományát.

1980 elejétől kezdve, amióta csak elkezdtem az ország épített örökségének megóvására serkentő, agitáló városvédő műsort a Magyar Televízióban, az országot járva elég tapasztalatot szereztem abban, hogy Magyarországon mennyire gondozatlanok a temetkezési helyek. Hogy az elhunytak, eltemetettek emléke mily hamar feledésbe merül, még a magyar történelem és kultúra területén kiemelkedően nagyot alkotó emberek sírhelye – ha egyáltalán megvan – sem gondozott. Már voltam a Westminster Abbey-ben, meg a Saint Denis katedrálisában, ahol az angol, illetve a francia történelem kiválóságainak a síremlékét nézheti, látogathatja meg a bárki, s olvastam arról, hogy a magyar királyok és családtagjaink csontjait hogyan rakták össze egy „közös” láda-sírba, dobozba, miután Székesfehérváron feltárták a királysírokat. Már csináltam tíz perces riportot a Kerepesi úti temetőben „Hol sírjaink domborulnak” címmel, A Hét című politikai műsor számára 1981 november 1-jén, és öt évvel később, 1986 november elsejére ugyanezzel a címmel elkészült az „Unokáink sem fogják látni” különkiadása 50 percben, újra, talán még gazdagabban körüljárva a magyarországi temetők sorsának kérdését, és azt, hogy mit is jelent számunkra a „Nemzeti Panteon” gondolata? Azt jelenti-e, amit néhányan elkezdtek szorgalmazni még 1956 első félévében, majd a konszolidáció után is folytattak, hogy legyen a Kerepesi úti temető „Nemzeti Sírkert”, s ezzel cezúra a kérdés hazai gyakorlatában, vagy – ahogy mi néhányan gondoltuk akkor, s én gondolom ma is – Nemzeti Panteon mindazon helyek összessége, ahol a nagyjaink nyugszanak Kassától Palermóig, New Yorktól Ungvárig, Nagyszebenig. Olvastam már Széchenyi István gondolatait e tárgyban, amelyeket „Üdvlelde” címmel tett közzé, s tudtam, megtámadták néhányan akkor, hogy önnön magának akar ingyen sírhelyet biztosítani Pest-Budán…

Az 1987. őszén esedékes városvédő műsor előkészítésekor elhatároztam, hogy 1848. március 15-ének közelgő 140. évfordulójára való tekintettel megpróbálok egy kicsit lelkesíteni e tárgyban. Társaságból ismertem Katona Tamás történészt, s tudtam, úgy képes „sztorizni” e korról, mint talán senki az országban. Ha (s ez nem komoly, csak a példa kedvéért) elkezdenék beszélni arról, hogy is zajlott az az este Görgey és Kossuth között, amit Illyés Gyula is megénekelt a Fáklyalángban, mik voltak Görgey és Kossuth motívumai, mitől alakult úgy a történelem Világos előtt, Katona feltehetően elmondta volna azt is, hogy a tábornokot idegesítette, hogy a tisztiszolgája nem fényesítette ki eléggé mentéje bal fölső gombját…

Tehát meghívtam Katona Tamást az Unokáink sem… következő rendes adásába és beszélgettünk a negyvennyolcasok emlékéről. Elmondtam, hogy mindez azért történik, hogy a nézők készüljenek fel az évfordulóra, s ne csak szívüket öltöztessék ünneplőbe, de a hősök sírhelyeit is. Kértem (kértük) egyúttal a nézőket arra is, küldjenek fényképeket azokról a sírhelyekről, amelyeket ismernek lakóhelyükön. Ebben a kérésben – természetesen, mint minden városvédő műsorban – ösztönzés is van, kérés, hogy ha már fényképeikkel akarnak „villogni” a nézők, legalább látogassák meg a temetőket, tegyék rendbe a sírt, amit majd lefotóznak, mint ahogy önmagát is „rendbe teszi” az ember, ha fényképészhez megy. Jöttek is szépen a levelek, fotók. Aztán az év elején mi is autóba ültünk.

1988. március 15-ére megszületett „Az 1848-49-diki Magyar Forradalom és Szabadságharc emlékhelyei” című első adás, amely a Magyar Televízió Záróra című, akkor naponta jelentkező egyik adásában került képernyőre. Annyit kutattunk, vándoroltunk, s forgattam – persze-, hogy már az adás délutáni beherangozásában, promóciójában is adásba ment a megörökített helyszínek egy része. Az adásra (adásokra) készülve Katona és én bejártuk mindazokat a helyszíneket Ausztriában, Csehszlovákiában, Ukrajnában, Jugoszláviában és persze Magyarországon, amelyeket a rendelkezésünkre álló idő alatt csak lehetett. Erdélybe nem jutottunk el, mert – egy 1983-ban, az ország akkori nemzeti ünnepének „tiszteletére” ott forgatott filmem „elismeréséül” – nem kaptam forgatási engedélyt. Ez egyébként el is hangzott az adásban. Később a hiányt sikerült pótolni, és a magyarországi emlékhelyekről szóló őszi második adást követő 1989 tavaszára elkészült harmadik és negyedik része kizárólag az erdélyi emlékhelyekkel foglalkozott. Az első három adás aztán megjelent, hozzáférhetővé vált DVD-n is. A műsor további adásai is félévente készültek, és általában március 15-ike és október 6-ika táján került belőlük két-három napon át néhány rész adásba, képernyőre, kivéve egyes jelentős események évfordulóit, mint például Budavár visszafoglalásáét. A negyvennégy adást megért sorozat készítése közben, továbbra is Katonával, vagy időnként más, a korszakot jól ismerő történészekkel keltem útra, olyanokkal, mint Hóvári János (Törökország), Arató György (Bulgária), illetve Csorba László (Itália, Észak-Amerika). A pozsonyi magyar rádiós kollega, Görföl Jenő Szlovákiában és Dél-Lengyelországban kísért, Sárközi Mátyás, az akkor a BBC magyar adásainál dolgozó író pedig Anglia területén, helyszínein segített begyűjteni rengeteg információt és képet. Gyakorlatilag minden felkereshető helyszínt bejártam, amiről tudomásom volt, s mindazokat persze még, amelyekről a nézőktől, levélíróktól kaptam hírt, Magyarország határain kívül és belül. Rengeteget segített például Zala megyében és későbbi erdélyi kalandozásaimon Miklósi Sikes Csaba, Tolna megyében K. Németh András.

A kezdetek után 14 évvel, a rendszerváltást követően rövidesen megszűntek ezek a műsorok, s azóta vágyom arra, hogy a rengeteg bejárt helyszínről begyűjtött információk, képek valamely az 1848/49 és az emigráció emlékhelyeit bemutató könyvsorozat és/vagy elektronikus feldolgozás révén mindenki által hozzáférhetőek legyenek. Egyszer majd csak sikerül.

Volt olyan eset, ahol e gyűjtőmunka ösztönző hatása közvetlenül is érezhető volt. Egy Hajdú-bihari településre mentem megörökíteni egy 48-as sírt, s a település tanácsának (mai kifejezéssel: önkormányzatának) vezetője kísért a helyszínre. A hihetetlenül elhanyagolt és bozóttal benőtt nagy kiterjedésű temetőben egyetlen egy sír volt megközelíthető, csak ahhoz vezetett kaszált út, ahhoz, amit kerestünk, s aminek megörökítési tervéről előre telefonon értesítettük a falut…

Számomra sohasem lesz elfogadható az, hogy ott, ahol New Yorkban autóutat építettek egy temető helyén, senkinek nem jutott eszébe kimenteni (exhumálni) Kossuth Zsuzsanna csontjait, síremlékét, hogy – hogy a családnál maradjunk a példatárral – Kossuth édesanyjának hamvai Belgiumban egy olyan közös sírban nyugszanak, amely fölött az emléktáblán csak annyi áll, hogy egy bizonyos temetőrész felszámolása során itt temették el az ott nyugvók maradványait. Vagyis az elfogadhatatlan, hogy csak a történész(ek) tud(nak) arról, hogy valójában számunkra egy bizonyos hely miért fontos, érdekes.

Örömmel tölt el, hogy az a Kossuth és kíséretének emlékét megörökítő bronztábla, amelyet a Képzőművészeti Főiskola hallgatói készítettek, s Magyarország adományozott Bulgáriának, végre nem a Duna-parti város, Vidin megjelölésre érdemes házának pincéjében van, mint volt évekig, hanem elhelyezték a ház falán. Jó, hogy – miután a szófiai Magyar Kulturális Központ igazgatója, Arató György társaságában ott jártam, s a műsor egyik folytatásában bemutattuk – emléktáblát kapott az örmény templom Sumenban, ahol a magyar és lengyel emigránsok együtt karácsonyoztak 1849 telén, még mielőtt Kossuth és kísérete tovább indult volna Törökország felé.

Sikerült filmre venni olyan meghívót, amelyen a helyi notabilitásokat Kossuth Lajossal való találkozásra hívta Southempton polgármestere, a kormányzó Angliába érkezését követően, meg olyan újságokat, amelyek erről azt eseményről írnak. Remek illusztrációkat vettem filmre Amerikában, amelyek Kossuth Bostonba érkezése alkalmából díszbe öltözött város képeit mutatják, négy falut, melyek ma is a magyar politikus nevét viselik, s olyan települést, Fort Tejon-t, egy korábbi garnizon maradványát, ahol Xantus János katonáskodott Kaliforniában. Az „akkori” Romániában olyan emlékművet is megörökítettem, melyet bozót takart, és jó, hogy eltakarta, mert lehet, hogy ha nem így van, mára nem lenne meg.

Az elmúlt húsz év során számtalan új 48-as emlékművet állítottak, emléktáblát helyeztek el határokon innen és túl, számtalan helyszínt hoztak rendbe, s mert minden évben újra bejárni minden helyszínt lehetetlen, mindig el leszek maradva egy kicsit (vagy nagyon is) a téma mapra kész dokumentálásával.

A szabadságharc megbecsülése néha egészen furcsa helyzeteket teremt. Mint például Nyergestetőn, a székelyföldi utolsó ellenállás helyszínén. (1849. augusztus 1-én Tuzson János őrnagy a 86. honvédzászlóaljjal próbálta itt megállítani a túlerőben levő osztrák hadtestet. Nem volt már sem lőszer, sem élelmiszer, a magyar sereg szétporladt, és a menekülők közül rengeteget levágtak az üldöző császáriak a környező erdőkben.) Forgattam a helyszínen, s beszámoltam 1989-ben arról, hogy a dombon, a „Bukarestben lakó székely honfiak és honleányok” által 1897-ben állított emlékművel szemben, az út másik oldalán lévő kis erdőben különös kegyhely alakult ki. A fák közötti térben arra járó emberek, iskolák egy-egy spárgával vagy fűvel összekötött, botból készített keresztet szúrtak az avarba, gesztenyéből, vagy kövekből kirakták, hogy „Isten áldd meg a magyart”, meg Petőfi Sándor nevezetes verssorát: „Kik érted haltak, Szent Világszabadság”.

Mára ez az emlékhely megváltozott. Az erdő eltűnt, helyette új kopjafa-erdő született, mely tele van olyan jelekkel, melyek a szabadságharc idején nem léteztek: rovásírással, Árpádsávos zászlóval, nagy Magyarország térképpel, koronás „középcímerrel”. Kézdivásárhelyen elmagyarázták, hogy ez megnehezíti számukra az emlékhely fenntartását, hiszen olyan jelképekkel operál, amelyek ma irritálólag hatnak a környék románságára. A helyzetet, azt, ami ott kialakult a dombon, nemcsak Kézdiszék, Kászon magyarjai furcsállják és értelmetlennek tartják, de én is.

Míg jó néhány külképviseletünket, vagy az adott országban élő magyar közösséget érheti – jogos – kritika, néhol példamutatóan járnak el. Most kapott emléktáblát Párizsban az a ház, ahol Teleki Blanka húga, Emma élt. Korábban még Szörényi László olaszországi magyar nagykövet jelölte meg – kérésünkre – táblával Bagni di Lucca-ban azt a házat, melyben Teleki Sándor lakott. Csorba László megszervezte, míg a Római Magyar Akadémia igazgatója volt, hogy Rómában szobor álljon Garibaldi tábornoka, Türr István tiszteletére, s emléktábla örökítse meg Velencében a volt magyar parancsnok, Winkler Lajos, egykori lakóhelyén Pistoiában pedig Dunyov István nevét, s új síremléket állíttatott az ott eltemetett magyar katonáknak Veronában és Frigyessy Gusztávnak Milánóban.

Bosszant is, amikor a Magyarországon kiadott útikönyvekben egy szó sem esik a külországban fellelhető magyar emlékhelyekről, még a New York-i hatalmas Kossuth szoborról, Palermóban Szicília nemzeti hőse, Luigi Tukory, vagyis Tüköry Lajos számos emlékhelyéről, az ottani Santo Domenico templomban, a szicíliaiak nemzeti panteonjában lévő síremlékéről sem.

1848-49-et nem lehet nem szeretni. Kit ne lelkesítene az, ahogy a márciusi ifjak elfoglalták Landerer és Heckenast nyomdáját, ahogy kiszabadították Táncsicsot, és mindaz, ami azon a nagyszerű napon történt 1848. március 15-én. (Elsőként szorgalmaztam, hogy a mai Táncsics Mihály utca 9. sz. alatti ház, az egykori börtön épülete – mely Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Czuczor Gergely és mások börtöne is volt -, s a II. világháború után az USA birtokába jutott, kerüljön vissza magyar tulajdonba végre. Ha igaz, most 2008-ban ez megtörténik majd.)

Kit ne szórakoztatna, amikor megtudja („egy újszülöttnek minden vicc új”), hogy azon a 160 évvel ezelőtti fényes márciusi napon mindenki hazament ebédelni szépen, pihenni egy kicsit, csak ez után folytatták a forradalmat délután, hogy Petőfi nem mondta el azon a napon a Talpra magyart a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy Landerer, a nyomdász tudta előre, hogy jönnek a fiatalok, és előre beáztattatta a sok papírt, amire majd feltehetően szükség lesz, ha elfoglalják a nyomdát.

Ki ne olvasta, tanulta volna, hogy a szabadságharc leverését megelőző politikai hibák között ott van az is, hogy az országot vezető politikusok késlekedtek sok döntés meghozatalával, mint például a nemzetiségek elismerésével, jogokhoz juttatásával, és ugyanakkor kit ne gondolkodtatna el – ha útja egy zsidó temetőbe vezérli -,hány sírhelyen áll büszkén az az írás, amely arra emlékeztet, hogy az ott nyugvó ember a szabadságharc honvéd katonája volt. Mennyire elgondolkodtató, ha az ember sorra veszi az aradi tizenhármak névsorát, vajon hányan beszéltek közülük magyarul, hogyan küzdöttek ugyanazért a nemes célért, s haltak ugyanott, ugyanakkor a német, a szerb, a magyar, az osztrák, a horvát, az örmény, avagy a mágnás és a hétszilvafás nemes együtt. A Magyarország szabadságáért harcoló lengyel katonákról és tisztjeikről ugyanúgy meg kell emlékezni, mint azokról a franciákról, olaszokról vagy más nemzetiségbeliekről, akik ügyünkért harcoltak akkor. Vajon tudja-e mindenki, hogy kiről kapta nevét Nagyváradon a Rulikowsky temető, hogy kik azok, akiknek emlékét tábla örökíti meg Budapesten a Földművelési Minisztérium Nagy Imre szobra felé néző falán.

Tulajdonképpen nem számít, hogy Kossuth valóban abban a házban lakott-e Kütahyában, törökországi emigrációja során, ugyanúgy nem fontos, mint az sem, hogy Rákóczi Ferenc Rodostóban (ma Tekirdag) melyik – mára már nem létező – házban élt. Fontosabb az, hogy „ebédlőháza” megvan, az a ház, ahol emlékét ápolni lehet, amely látogatható. Ezért is úgy gondoltam, hiba volt Mészáros Lázár hamvait hazahozni Eywoodból, NagyBritanniából Magyarországra, Bajára. Hiba lenne, ha – mint más kezdeményezték néhányszor – Teleki Blankát kiásnák sírjából és Magyarországra hoznák, a helyett, hogy párizsi sírlapján szobrot helyeznének el, s emlékét ott gondoznák helyben, ahol elhunyt, ahol lehetne egy békés találkozóra összejövésre alkalom vagy lehetőség néhány magyarnak, aki egyébként hétköznap képtelen lenne arra, hogy „összehajoljon” sokszor megosztott világunkban.

Szerintem a külországokban élő magyarságnak, s ide értem a lakosokon kívül a külképviseletek tagjait is, kötelesek gondozni a magyar emlékhelyeket, s e kötelesség mellett még örömüket is lelhetnék abban, hogy az elhunythoz kötődő évfordulón vagy akár csak március 15-én az emlékhelyen összejönnek, énekelnek, verset mondanak, elhelyeznek néhány szál virágot. Az sem baj, ha ezekre az alkalmakra magukkal viszik gyerekeiket, unokáikat, hátha közülük kerül ki az, aki a hagyományokat folytatja.

Nagy győzelemnek érzem, hogy a Deák Ferenc szülőhelyeként tisztelt kúria Söjtörben és a nagy politikus zalai lakóháza Kehidán megújulhatott. Ez utóbbi kezdeményezésére Nagy Attila, egy akkor 11 éves kisfiú levele ösztönzött (akinek az édesapja történelemtanár…) s aki részt is vett azon a nyári városvédő gyermektáborban, amit országos civil szervezetünk, a Város és Faluvédők szövetsége éppen ezért Kehidára szervezett meg anno. Vajon gondolnak-e arra, akik Kehidán járnak (ma Kehidakustány) hogy milyen más volt a világ akkoriban, hogy a pozsonyi országgyűlés magyar reformerei közül Klauzál Gábor Kehidára ment Deáktól tanácsot kérni, hogyan képviseljék az ország érdekeit bizonyos ügyekben.

Vajon átérezzük-e a kor lendületét, mozgalmas világát ma, mobiltelefonnal a kezünkben, számítógép előtt ülve, internetezés közben? Azt, hogy mit jelenthetett az, hogy Petőfi Sándor eljutott A-ból B-be, mennyi gyaloglás, mennyi kocsizás, mennyi idő kellett ehhez? Azt, hogy milyen volt Batthyány Lajos utolsó éve, miután elfogták Pest belvárosában, a Károlyi Palotában, majd elvitték Laibach (ma Ljubljana) várába, s onnan vissza, Pestre, mielőtt élete utolsó helyszíne s utolsó napja elérkezett?

Felgyorsult világunkban is szükséges néhány fix pont, néhány hely, ahol megállhatunk töprengeni, átgondolni, mi történt s miért korábban, s erre aligha van biztosabb fogódzó, mint 1848, s mindaz, ami akkor, és ahogyan megtörtént. Kellenek 48 emlékhelyei. Ezek fenntartására nem nekik, a csatatereken, vagy kivégző osztag előtt, vagy akár 90-100 évesen jegyzőként, tanárként, egyszerű paraszt vagy polgáremberként elhunyt honvéd tiszteknek és közlegényeknek van szükségük, hanem nekünk, akik megpróbálunk egy normális világot teremteni magunk körül, s ezért szükségünk van (relatív) biztos fogódzókra.

1988-ban, 88 nyarán – őszén elköltöztünk, mert családom kinőtte azt a másfél szobás lakást, ahol a három gyerek megszületett. És azon a helyen, ahová költöztünk, különös felfedezésre tettem szert. Lehet, hogy erre mondják: „az Isten ujja”! Közvetlenül új lakásunk szomszédságában, feltűnt egy síremlék a bozótban, melyen felvésve csak ennyi áll: „Kovács J. 1849-ben meghalt a hazáért”. Rájöttem, hogy miután a hasonló síremlékkel megjelölt másik helyszint a II. kerületi Bimbó út szélesítése során megváltoztatták, és onnan Schittenhelm Ede csontjait és síremlékét bevitték a Kerepesi úti temető 48-as parcellájába, Kovács J.-é maradt az egyetlen – nem temetőben lévő – 48-as sír Budapesten. S bár sejtettem, hogy van olyan környékbeli óvoda, amelynek gyerekei évről évre leszúrják kis zászlócskáikat március 15-én a bozótba, tehát van, aki tud erről a „lelőhelyről”, nem volt kétséges számomra, hogy ez az a hely, ami nekem feladatot ad, s ahol ezentúl március 15-ét családom és barátaim ünnepelni fogják.

Sikerült elérni, hogy a síremlék már közel 20 éve helyreállítva várja évről évre az ünnepet, hogy terméskőből kirakott lépcső vezessen hozzá, hogy összejöjjenek ott az emberek évről évre, s 1989. márciusától együtt (ne csak hallgassák) énekeljék el a Himnuszt és a Szózatot, no meg a Kossuth-nótákat, hogy legyenek színészek, közéleti emberek, akik vállalják 80-100 ember előtt a fellépést, hogy jöjjön közénk egy-egy énektanárnő, vagy olyan zenész-barát, aki képes megénekeltetni (nem hamisan) az ünneplőket, hogy a helyi önkormányzat éppen aktuális vezetői hozzanak koszorút, és helyezzenek el sokan mások is virágot a síron. A szervezésben segít Noéh Ferenc, a Kissvábhegyi Egyesület elnöke is évről évre. Nem ésszerű felsorolni, ki mindenki „jelent meg” ezen a helyen, s mondta el az ünnephez kötődő gondolatait, Göncz Árpádon, Kosáry Domokoson, Vásárhelyi Miklóson át Jancsó Miklósig, Békés Pálig, Jankovics Marcellig, Glatz Ferencig, hazai történészeink legjelesebbjeit, Csorbát, Katonát is beleértve,. Mondott már beszédet a síremléknél a kerület „baloldali” polgármestere és „jobboldali” országgyűlési képviselője. Milyen jó érzés Földessy Margit Színjátszó Házának gyerekeit szavalni hallani, majd egy évtized múlva találkozni velük színházban, képernyőn, filmvásznon. Az ismert művészek közül hogyan mondja el a Petényi út vápájában pl. Mácsai Pál azt, hogy „Egy gondolat bánt engemet”! Vállalta a fellépést – természetesen barátságból – Szilágyi Tibor, Piros Ildikó Hegedűs D. Géza, Bencze Ilona és Lukács Sándor, énekelt, zenélt, valamint vezényelte a közös éneklést Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Tolcsvay László vagy Márta István. Köszönet nekik és a többieknek is, akik 20 éven át ünneppé tették az ünnepet.

Fontos, hogy nem tudja senki sem biztosan, csak sejteni lehet, hogy feltehetően Görgeí seregében szolgált, akinek tiszteletére összegyűlünk, s Budavár ostrománál hunyt el a Kis-Svábhegyen. Nem tudjuk a nevét sem, lehetett József, Jenő, János is. Igazából csak az fontos, hogy Kovács J. az, aki összeköt bennünket, akinek síremléke lehetővé teszi, hogy mindenféle politikai protokolltól, pártállástól függetlenül összejöjjünk minden évben ezen a helyen sokan, együtt ünnepeljünk és együtt emlékezzünk március 15-ére, a magyar forradalomra és szabadságharcra, a hősökre és áldozatokra. Idén huszadik alkalommal.

És melyik faluban nincs egy honvéd-sír, ahol hasonlóképpen tenni, összejönni, emlékezni, együtt lenni s ünnepelni ne lehetne…

Ráday Mihály

Ráday Mihály