KORONA-VISSZAADÁSI CEREMÓNIA 1978-BAN
Az 1945-ben amerikai kézbe került magyar korona harminc évvel ezelőtti visszaadását a pártvezér, Kádár János – személyes fiaskóján túltéve magát – politikai sikernek próbálta elkönyvelni.
Az emberek várták, hogy Kádár János és Losonczi Pál elvtársak is részt vesznek az ünnepségen. Néhányan tudni vélik: az amerikaiak feltétele volt, hogy az átadásnál pártvezetők ne legyenek jelen – foglalta össze egy 1978. január közepi, a legszűkebb kommunista pártvezetés, a politikai bizottság (pb) tagjai számára készített hangulatjelentés „a minden társadalmi réteg által nagy figyelemmel és bizonyos meghatódottsággal” kísért eseményt, a korona hazatérését.
Ami tény: 1978. január 6-án délután az Országház kupolacsarnokában Cyrus Vance amerikai külügyminiszter – Jimmy (a magyar sajtó hivatalos szóhasználatában: James) Carter elnök személyes megbízottjaként – visszaadta „Szent István koronáját” úgymond „Magyarország népének”. A magyar népet az Országgyűlés elnöke, Apró Antal személyesítette meg; beszédében azonban már a „Magyar Népköztársaság” nevében köszönte meg a kormány külpolitikájának visszaigazolását, s még véletlenül sem nevezte az államalapítót „Szent Istvánnak”, helyette az „első királyunk” formulát használta.
S noha az országra szóló ceremónián valóban nem volt jelen sem Kádár, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) első titkára, sem Losonczi, az Elnöki Tanács elnöke, az aligha állítható, hogy a pártvezetés távol maradt volna. Aprón kívül ugyanis még másik két pb-tag, Lázár György és Aczél György is képviselte a legfelső pártvezetést. Igaz, a parlamenti elnöknek, a miniszterelnöknek és helyettesének a tudósítások ez alkalommal – példátlan módon – csupán állami tisztségét tüntették fel.
A már említett hangulatjelentés névtelen szerzője az idézett megjegyzéssel kétségkívül kényes kérdést érintett, hiszen Kádár távolmaradása (távol tartása) a jeles eseménytől találgatásokra alkalmat adó s jelzésértékű volt – nem csak a diplomácia kódolt nyelvét értők számára. A korona visszaadásának történetével foglalkozók nem kérdőjelezik meg azt, amit az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövete, Philip M. Kaiser 10 évvel ezelőtti nyilatkozataiban meglehetős határozottsággal állított (bár ugyanaz idő tájt publikált memoárjában ennél óvatosabban, inkább csak utalásszerűen rögzített). E szerint neki jutott az a hálatlan feladat, hogy közvetítse a magyar kormánynak az amerikai igényt: Kádár ne nehezítse meg jelenlétével Carter helyzetét. E kívánság teljesülését Kaiser szerint diplomáciai sikernek könyvelték el az USA-ban.
A korona visszaadása ugyanis belpolitikai vihart kavart Amerikában. Nemcsak a magyar politikai emigrációban, de a Carter-kormányban és republikánus ellenzékében is számosan voltak – köztük az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski -, akik még a korona visszaadásánál is nagyobb hibának tartották a hivatalos indoklást, miszerint Magyarország azért érdemli meg a különleges elbírálást, mert ott már érvényesül a vallásszabadság, és az emberi jogokat is jobban tiszteletben tartják, mint a szocialista tábor más országaiban. Mint arra az ellenzők egyik befolyásos reprezentánsa, Gereben István felhívta a HVG figyelmét, alig néhány évvel később Carter – már exelnökként – közvetve önkritikát gyakorolt: az ő aláírása az első azon a nyílt levélen, amelyben Nagy Imre és társai kivégzésének negyedszázados évfordulóján neves amerikai közéleti személyiségek szólították fel a magyar vezetést, hogy végre tegye lehetővé a mindenkit megillető tisztes temetést.
Az amerikai nagykövet sem nyilatkozataiban, sem memoárjában nem árulta el, hogy az „egészen rendkívüli kérést” kinek adta tovább, csupán a végeredményt közölte: „Kádár belement az alkuba”. Egy 2001-es, az Új Horizont című folyóiratban megjelent dokumentumközlő tanulmány szerzője, Soltész István (az esemény idején a Tájékoztatási Hivatal osztályvezetője, nem sokkal később elnökhelyettese, majd a Magyar Nemzet napilap élére kihelyezett főszerkesztő) szerint Kádárt „egész személyiségében megrázta a világ színe előtti politikai mellőzése, éppen egy győzelemnek látszó nemzeti aktusnál”. Soltész szerint ez „a kudarc gyorsította meg a hatvanhat éves pártfőtitkár fizikai és szellemi leépülését” is.
Hogy pontosan mi és hogyan történt, s maga Kádár milyen megfontolások alapján döntött úgy, hogy az adott napon neki más, halaszthatatlan elfoglaltsága lesz, a tekintetben egyelőre a Magyar Országos Levéltárban őrzött pártiratok sem igazítanak el. A hangulatjelentésen kívül ugyanis nem került elő olyan dokumentum, amely ezzel a momentummal foglalkozna. Hacsak nem tekintjük ilyennek a pb 1977. december 13-ai ülésére készített előterjesztést. A grémium ezen a napon jószerével csak a korona és a koronázási ékszerek három hét múlva esedékes átvételével kapcsolatos tennivalókat tekintette át, megtárgyalva a hét pontban összesített amerikai igényeket is, például, hogy az átadás ünnepélyes keretek között és a nyilvánosság előtt történjen. Az előterjesztés utolsó pontja meghökkentően hosszúra sikeredett, ugyanis kategóriánként sorolta fel az ünnepségre meghívandókat: az Országgyűlés és a kormány képviselőit, a magyarországi egyházak vezetőit (egyetlenként néven nevezve Lékai László hercegprímást), a különféle társadalmi és tömegszervezetek vezető embereit. Csupán – a korabeli szófordulat szerint – „a szocialista társadalom vezető ereje, az MSZMP” maradt ki e listáról.
A párt első titkárának lelkiállapotára abból azért következtethetünk, hogy ez alkalommal többször is hozzászólt, nem csak akkor, amikor – a szokásos koreográfia szerint – már végighallgatta pb-társait, és aztán döntőbíróként lépett fel. Ezúttal a kezdet kezdetén magához ragadta a kezdeményezést, s mondhatni ingerült hangon panaszolta fel, hogy „az USA ezzel foglalkoztat minket intenzíven hetek óta. Most hallottuk az újabb kívánságokat.” De szinte rögtön erőt vett magán, s helyzetértékelő iránymutatást adott. Kijelentette, hogy Carter azért vállalta magára „púpként” a koronaékszerek ügyét, mert azt maximálisan ki akarja használni a propagandája számára. Csakhogy – tette hozzá Kádár – az igazi politikai siker Magyarországé, a gesztus „rendszerünk politikai elismerése”.
Az első titkár mindazonáltal „első- és másodsorban is mértéktartást” javasolt, ellensúlyozandó a várható, igaz, „nem veszedelmes méretű, kicsit nacionalista” visszhangot, majd a jóváhagyásra benyújtott közös közlemény tervezett szövegének egy bújtatott veszélyét ecsetelte. Azt még csak tudomásul vette, hogy az egy időben közzéteendő rövid nyilatkozatban – amerikai kérésre – a „nemzetközileg elfogadott néven” említsék Szent István koronáját, abba a megfogalmazásba azonban nem volt hajlandó belemenni, hogy a Budapesten kiállítandó relikviákat „a külföldön élő magyarok és külföldiek egyaránt látogathassák”. Merthogy: „kicsit rugalmasabb megfogalmazást kell elérni, hogy a külföldi magyarok címén ne akarjanak nemkívánatos emberek beutazni” – jelezte súlyos aggályát. A kielégítő formula hosszas vita után született meg. E szerint „a Magyar Népköztársaságba látogató külföldön élő magyarok” lesznek azok, akik mindenfajta korlátozás nélkül megtekinthetik a becses tárgyakat, így meghagyva azt a lehetőséget, hogy ne kelljen minden kíváncsiskodó honfit beengedni. Ennek alapján aztán meg is tagadták a beutazási engedélyt a Szabad Európa Rádió és több, fasisztának minősített magyar lap tudósítójától.
A „zökkenőmentes lebonyolításra” és kezelésre számos forgatókönyv és az ilyenkor szokásos sajtóterv is készült. Ezekből a dokumentumokból derül ki, milyen rostán esett át az a kétszáz férfi és nő, akik a korona hazaérkezésekor spontán éljenezhettek a Ferihegyi repülőtéren. Innen tudható, miként állt össze a meghívandók névsora. A Kommunista Ifjúsági Szövetség funkcionáriusai például mint az „ifjúsági mozgalom” vezetői csempésződtek a meghívottak közé. Arra is ügyeltek, hogy valamennyi egyház első embere s a kulturális és tudományos élet 35 kiemelkedő személyisége – köztük a nagy együttműködést szimbolizáló Illyés Gyula költő, Varga Imre szobrász s az ellenzékiségtől úgymond visszahódított zongoraművész, Kocsis Zoltán – mindenképp jelen legyen az átadáson.
Ez alkalommal Kádár magasabb szintre emelte a sajtó kézi vezérlését is: a szálak az ideológiai kb-titkár Győri Imréhez vezettek. Ő határozta meg nemcsak annak a negyven újságírónak, fotóriporternek és tévésnek a feladatait, akik a helyszínről követhették nyomon a ceremóniát, de az eseménnyel kapcsolatos valamennyi cikket is ő instruálta a „mértéktartást” előíró pb-határozat szellemében. Alighanem ezzel függ össze az is, hogy az Új Tükör című képes hetilap – amely, hallgatólagos felmentést kapva az előzetes nagy hírverés tilalma alól, év végi számában három oldalon idézte fel a korona korábbi kalandjait – egyfajta vörös farokként néhány soros helyrezökkentő főszerkesztői lábjegyzetet is közölt. A Cs. I. szignójú Csanádi Imre költő az ezeréves államiságunkat jelképező koronáról szólva fontosnak tartotta kijelenteni, hogy azt „nem tekintjük többé a misztikus >>szent koronának«, királyt sem óhajtunk többé koronázni vele”. S alighanem a pártközpontból tolmácsolt kádári gondolatokat vezércikkesítette meg a Magyar Nemzet akkori főszerkesztője, Pethő Tibor az Ereklye és üzenet című januári dolgozatában. Ebben ugyanis arról értekezett, hogy „az Egyesült Államok méltányolja politikánkat, felismerve azt az igazságot, hogy hűségünk a béke és a szocializmus elveihez teremtette meg társadalmunk belső szilárdságát”.
MURÁNYI GÁBOR
