TÖRÖKORSZÁG KÖZÉPHATALMI AMBÍCIÓI
Nyolc évtized után újra regionális nagyhatalomként kíván fellépni Törökország, aminek jele, hogy biztonsági és politikai kérdésekben nem támaszkodik feltétlenül az USA-ra.
Rendőrállamnak látszott tíz évvel ezelőtt Törökország délkeleti, főként kurdok lakta része: nyoma sem volt a helyi kultúra jelképeinek, az utcákon pedig egyetlen kurd sem mert az anyanyelvén megszólalni. Manapság azonban virágzik a kurd nyelv, a boltokból üvölt a folklórzene, az emberek ünnepeiken hagyományos viseletbe öltöznek, a kurd nyelvű tévéadások legálisan jutnak el az otthonokba. Az uniós csatlakozási tárgyalásoknak köszönhetően sokat javultak a kurdok kulturális és politikai jogai, így a lakosság körében jelentősen csökkent a szeparatizmus támogatottsága. A fegyveres harcot folytató Kurd Munkapárt (PKK) ma már korántsem akkora veszély az ország integritására, mint amekkora akár csak tíz évvel ezelőtt volt.
Túlzottnak tűnhetett tehát, ahogyan Ankara tavaly a PKK iraki bázisokról indított terrorista merényleteire reagált. A parlament tavaly októberben – a legfontosabb szövetségeshez, az USA-hoz fűződő kapcsolatokat is kockára téve – engedélyezte, hogy a török hadsereg iraki területre lépjen, decemberben pedig egy százfős elitalakulat légi és tüzérségi segítséggel meg is támadott egy PKK-állást a határtól 20 kilométerre. Az év jutolsó napjaiban pedig harci gépek is bombáztak néhány állítólagos PKK-bázist. A török kormány biztonsági tanácsa szerint néhány hét alatt komoly csapásokat mértek a lázadók utánpótlási és kommunikációs csatornáira, és a támadásokat az idén is folytatni fogják.
Ankara egyre inkább az USA-tól függetlenül képzeli el biztonságpolitikáját. A fordulat 2003-ban kezdődött, amikor a parlament elutasította az USA kérését, hogy török területről egy második frontot nyithasson Irak ellen. A török vezetők mindig is ellenezték Irak megszállását, és valóra is váltak legrosszabb félelmeik: az arab ország a terrorizmus melegágyává vált, Irán befolyása nőtt, az Irak északi részén élő kurdok pedig kvázi önálló államot hoztak létre.
A 2002-ben hatalomra jutott és tavaly újraválasztott Tayyip Erdogan kormánya folyamatosan kérte az Irakot megszálló USA-t, lépjen fel a Washington által is terroristának bélyegzett PKK ellen. Az amerikai hadsereget azonban leköti az ország más részein dúló erőszak, az észak-iraki kurd autonómia területén egyetlen amerikai katona sem állomásozik. Az utóbbi időben elharapózó PKK-merényletek pedig csak fokozták a nemzeti szuverenitással kapcsolatos érzékenységet.
Ankara külpolitikai önállósodását látványos gazdasági és társadalmi változások segítik. A hazai össztermék (GDP) az utóbbi öt esztendőben az évi 5-7 százalékos növekedés nyomán több mint egyharmadával gyarapodott, és az évi 400 milliárd dollár bármely más muszlim országét meghaladja. Megerősödött a középosztály, amelynek fogyasztása – az évi immár 100 milliárd dolláros export mellett – a növekedés legfőbb forrása. Új, piacbarát és vallásosan konzervatív vállalkozói réteg jött létre, amely a hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) szavazórétegéhez tartozik. A gazdasági erő és az iszlámmal kevert nacionalizmus megteremtette a független és népszerű külpolitika tömegbázisát.
Az új elit szívesen tekint vissza az 1923-ban felbomlott Ottomán Birodalomra, amely évszázadokon át ellenőrizte a Földközi-tenger keleti medencéjét, Észak-Afrikát, Arábia és a Kaukázus egyes részeit. Az első világháború után a birodalom romjain létrejött világi török köztársaság viszont befelé fordult, később a második világháborúban visszafogott szerepet játszott, a hidegháború alatt pedig – bár elkötelezte magát az USA mellett – passzív maradt.
A török közvélemény a csatlakozási tárgyalások 2005-ös kezdete óta kiábrándult az EU-ból, amelynek több tagja – például Franciaország és Németország – is ellenzi belépését. Az iraki háború óta romlott az amerikaiak korábbi kedvező megítélése is, a Pew washingtoni kutatóintézet felmérése szerint csak a megkérdezettek 12 százaléka nyilatkozott kedvezően az USA-ról. Ankara a Kuvait felszabadítására 1991-ben indított első Öböl-háború után is csalódott Washingtonban: hiába támogatta a háborút és az Irak elleni – Törökországnak több milliárd dolláros kereskedelmi kárt okozó – szankciókat, cserébe nem kapta meg a remélt stratégiai partnerséget.
A Nyugat helyett így Ankara a Közel-Kelet felé fordult. Míg Törökország az 1980-as és 1990-es években feszült viszonyban állt Szíriával és Iránnal, mára szorosabbra fűzte velük kapcsolatait. A közeledést elősegítette, hogy mindhárom államnak érdeke a kurd szeparatizmus elnyomása. Szíria 1946-os függetlenné válása óta 2005-ben először járt szír államfő Ankarában, s Basar Aszad látogatását Ahmet Necdet Sezer török elnök az amerikai tiltakozás ellenére viszonozta. Ugyancsak Washington ellenkezésének dacára tavaly megállapodott Teheránnal arról, hogy az energiahordozókban szegény Ankara dollármilliárdokat fektet az iráni kőolaj- és földgázkitermelésbe, és közösen építenek gázvezetéket, amely Iránon keresztül Türkmenisztánt köti össze Törökországgal.
Az Izraelhez fűződő szoros kapcsolatok fenntartása mellett Ankara a palesztinok felé is nyitott. Erdogan elítélte az általa izraeli állami terrornak nevezett fellépést a palesztin területeken, és fogadták Ankarában a Hamász küldöttségét. Török beruházók ipari parkokat építenek a Gázai övezet és Izrael közti átlépőnél lévő Ereznél, illetve Ciszjordániában. Ankarában tavaly novemberben szinte egymásnak adta a kilincset Abdullah szaúdi uralkodó, akinek személyében 40 év után először járt a királyság vezetője török földön, és Simon Peresz izraeli elnök, aki viszont zsidó vezetőként elsőként szólalhatott fel az ankarai parlamentben. Peresz Ankarában Mahmúd Abbász elnökkel is találkozott a tavaly novemberi annapolisi közel-keleti békekonferencia előtt.
A nagyobb közel-keleti szerepvállalásnak az is oka, hogy Törökország biztonságát egyre jobban fenyegeti a térség politikai-katonai bizonytalansága. Az irány azonban nem jelenti azt, hogy Ankara hátat fordítana a Nyugatnak, és ne működne együtt továbbra is az USA-val. Annál is inkább, mivel NATO-tagként hadseregének fejlesztése elsősorban az amerikai kapcsolattól függ, regionális hatalmi ambíciói során pedig könnyen szembetalálhatja magát térségbeli riválisokkal.
KERESZTES IMRE
