AZ ÚJ ÉVBEN A VILÁG
A világ hatalmi centrumaiban az amerikai és az orosz elnökválasztás nyomán várható átrendeződés okozhat némi izgalmat 2008-ban. A válsággócok közül pedig a terror elleni harc célpontjává válhat az a Pakisztán, amely eddig a Nyugat szemében az egyik támaszának tűnt.
Rossz hír a demokrácia híveinek, hogy a világpolitika jövő évi két szakrális eseménye, az amerikai és az orosz elnökválasztás kapcsán meglehetősen retrográd jelenségeket emlegetnek az elemzők. Putyin utódlási hadműveletéhez a két „cár” együtt uralkodásának rémlátomása asszociálódik, Hillary Clinton esélyeivel összefüggésben pedig senki nem mulasztja el megtenni azt az epés megjegyzést, miszerint az egykori first lady győzelmével akár 28 éven át két család – a Bush és a Clinton – tagjai irányíthatják a világ egyetlen szuperhatalmát.
Persze Amerikában koránt sincs még lefutva az elnökválasztás, sőt: a két nagy pártban évtizedek óta a legnagyobb verseny alakult ki a jelölti pozícióért. Az USA-nak most először lehet női vagy afroamerikai származású elnöke, de az is előfordulhat, hogy minden marad a régiben, és egy idősödő fehér férfi költözik be a Fehér Házba. A változást a demokraták kínálják. Bár közülük Hillary Clinton az éllovas, december közepére viszont lefaragott hátrányából Barack Obama, aki önmagában képviseli a multikulturalitást: kenyai származású apától és amerikai anyától született Hawaii szigetén, gyermekkora egy részét Indonéziában töltötte, jelenleg pedig Illinois állam szenátora, és az egyetlen afroamerikai politikus a washingtoni kongresszus felsőházában.
A sokáig a demokrata elnökjelöltség magabiztos befutójának tűnő Hillarynak segít, hogy mellette kampányol férje, Bill Clinton exelnök. A gyengéje is ugyanez: miközben Amerika változást akar, ő mélyen be van ágyazva a jelenlegi establishmentbe. Ráadásul megosztó személyiség, a közvélemény-kutatások szerint népszerűségénél csak az elutasítottsága a nagyobb. Vele ellentétben Obama nem csupán generációs, hanem stílusváltást is jelentene, neki viszont azt kell cáfolnia, hogy tapasztalatlan.
A republikánusoknál az előválasztások startjára már rendszerint van a pártelit által favorizált jelölt, ezúttal azonban kiszámíthatatlan kimenetelű küzdelem folyik. A sokáig éllovas New York-i expolgármester, Rudy Giuliani mögött december végére szorosra zárt az üldözőboly. Mitt Romney volt massachusettsi kormányzó – akinek legnagyobb ballasztja a mormon vallása -, John McCain arizonai szenátor és Mike Huckabee, Arkansas exkormányzója egymás sarkát tapossa. Különösen ez utóbbi szárnyalása meglepetés, a külpolitikában tökéletesen tájékozatlan Huckabee – aki nemcsak ugyanabban az államban, az alig 2,5 milliós Arkansasban volt kormányzó, mint Bill Clinton, de ugyanabban a városban (Hope) is született – a republikánusok konzervatív vallási irányzatának a kedvencévé vált, ám elemzők szerint elnökjelöltként nem lenne esélye egy demokrata riválissal szemben. A jelöltaspiránsok küzdelmében akár már február elején tisztábban lehet majd látni, a voksolást ugyanis minden eddiginél korábban kezdik. Az első szavazást a pártok már január 3-án megtartják Iowában, a február 5-ei „cunamikedden” pedig csaknem két tucat államban – a legnagyobbak közül Kaliforniában és New Yorkban – döntenek a versengő politikusokról.
Az elnökválasztási esztendőben a külpolitika hagyományosan az utolsó évét töltő elnök színpada marad, ahol már a történelemnek alakíthat. Irak ügyében Bush várhatóan arra játszik, hogy a sikeresnek bizonyult csapaterősítést követő, tavasszal kezdődő csapatkivonás után is elkerülje a véres polgárháború kitörését, és egy kezelhető megszállást adjon át utódjának, legyen az akár a háború ügyében kompromisszumkész demokrata, akár keményvonalas republikánus. A borúlátók azt rebesgették, Bush egy nagy dobással, Irán elleni bombatámadással köszön el a Fehér Háztól, ám a váratlanul a teheráni atomfegyverprogram leállítását igazoló amerikai hírszerzési elemzés átírta a forgatókönyvet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az USA külpolitikája megbénulna, Bush legalábbis diplomáciai téren elnöksége legaktívabb évét tervezi. Januárban Izraelbe utazik, hogy lendítsen a közel-keleti békefolyamaton – ezt már Clinton is a hattyúdalának szánta, sikertelenül -, áprilisban pedig a bukaresti NATO-csúcson vesz részt, amit várhatóan összeköt néhány európai ország meglátogatásával is. Júliusban a hét vezető ipari ország és Oroszország csúcsértekezletére várják Japánba, augusztusban a pekingi olimpián vizitál, míg novemberben az Ázsiai-csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) tagországainak perui találkozójára érkezik. Ekkor már várhatóan azt is tudni lehet, ki lesz az utódja, akiről november 4-én döntenek az amerikaiak.
A március 2-ára kiírt oroszországi elnökválasztás eredménye viszont már ma is nagy biztonsággal megjósolható: az előrejelzések szerint a nyolc éve hatalomban lévő államfő, Vlagyimir Putyin által favorizált jelölt, Dmitrij Medvegyev első miniszterelnök-helyettes már az első körben elsöprő arányú győzelmet arat riválisai fölött. Az ellenfelek közül Gennagyij Zjuganov kommunista pártvezér és Vlagyimir Zsirinovszkij, a nacionalista Liberális Demokrata Párt elnöke számíthat 6-10 százalékos támogatottságra. A magukat a nyugati típusú demokrácia híveinek valló ellenzékiek még ennél is kevesebbet, legfeljebb 3-4 százalékot kaphatnak.
Bár az elnökválasztás aligha tartogat meglepetéseket, a voksolást követő időszak izgalmasnak ígérkezik. Nem tudni ugyanis, hogy Putyin, aki az alkotmány értelmében megszakítás nélkül csak két cikluson át tölthette be az államfői posztot, mennyire kíván majd beleszólni az ország irányításába. Bejelentette ugyan, hogy kész átülni a miniszterelnöki székbe, ám ez azt jelentené, hogy az elnöki tisztet átvevő Medvegyev mellett csak másodhegedűsi szerep jutna neki. Az igaz ugyan, hogy informális befolyásának jelentős része ebben az esetben is megmaradna, ám biztosra vehető, hogy az „udvaroncok” többsége váltana, s azonnal az új „cár”, azaz Medvegyev kegyeit keresné.
A helyezkedésnek egyébként már most látszanak a jelei, a hatalmi eliten belüli klánok között felerősödött a harc. Az elnöki adminisztráció helyettes vezetője, Igor Szecsin vezette szilovik klán – a titkosszolgálatokhoz közel állók csoportja – az utóbbi hetekben sorra váltatta vagy tartóztatta le a liberális klán második vonalához tartozó embereket. Moszkvai vélemények szerint Putyin végül azért támogatta a liberális klánhoz tartozó Medvegyev államfővé jelölését, hogy helyreállítsa az erőközpontok közötti viszonylagos egyensúlyt.
Medvegyev elnökké válása esetén óhatatlanul egyfajta kettős hatalom alakulna ki Oroszországban. Az ebből fakadó instabilitás kiküszöbölésére az utóbbi hetekben több forgatókönyv is napvilágot látott. Az egyik szerint Medvegyev kezdeményezésére megváltoztatják az alkotmányt, s jelentősen megnövelik a kormányfő jogkörét, így a fő hatalom rövid időn belül visszakerül Putyin kezébe. Egy másik forgatókönyv szerint Medvegyev viszonylag rövid időn belül lemond tisztségéről, s az újabb választáson Putyin már indulhat – és diadalmaskodhat.
A belső viták egyelőre nem olyan látványosak, hogy megrendülne az orosz gazdaság: a bel- és külföldi üzleti világ megelégedéssel vette tudomásul, hogy a klánok között egyensúlyozó Putyin – legalábbis rövid távon – nem vonul vissza, s így folytatódik az utóbbi nyolc év többé-kevésbé kiszámítható politikája. A putyini kurzus a külgazdaságban a kemény alkudozás folytatását jelenti: csak azoknak a külföldi országoknak, illetve cégeknek van esélyük a jelentős orosz kőolaj- és gázkitermelési ügyletekben való részvételre, amelyek maguk is beengedik saját területükre a valamennyi kontinensen terjeszkedni akaró orosz vállalatokat. A külpolitikában az utóbbi két-három évre jellemző keménykedés továbbélése várható, Moszkva igyekszik mind határozottabban hangsúlyozni, hogy Oroszország a nemzetközi politika kihagyhatatlan szereplője. Az Európai Unió és Oroszország közti viszonyban sem remélhető komoly áttörés, Moszkvában már elmúltak azok az idők, amikor az ország „romantikus érzelmekkel” viseltetett az európai integrációs szervezet iránt. Így folytatódni fog az EU megosztását célzó orosz politika.
Európában 2008 a munkás hétköznapok éve lesz. Nehéz is lenne 2007-et überelni, ami a lisszaboni szerződés aláírásának, no meg a schengeni övezet kibővítésének köszönhetően az EU fél évszázados történetének egyik sorsfordító esztendeje volt. Az első kihívás az elnökséget a portugáloktól január 1-jén átvevő szlovénokra vár: Koszovó lesz a szlovén elnökség „nagy projektje”. Szlovénia eleve arra készült, hogy a Nyugat-Balkánt helyezi elnökségi programjának homlokterébe, különösen a horvát csatlakozási tárgyalások felgyorsítását, a Koszovó körüli fejlemények azonban még inkább magától értetődővé tették ezt a választást. A szlovénok tapasztalatlanságát bőven ellensúlyozhatja, hogy jól ismerik a problémát és a régiót egyaránt, ráadásul a decemberi EU-csúcson sikerült olyan „útitervet” tető alá hozni, amely nem mentes ugyan az ellentmondásoktól, de szakértők szerint működőképesnek tűnik, mert Koszovó függetlenségének elismerését elválasztották a papíron még Szerbiához tartozó tartományba küldendő EU-misszió kérdésétől. Ez utóbbi részleteinek egyeztetése az uniós külügyminiszterek január végi tanácsülésén esedékes, ám könnyen elképzelhető, hogy a szerbiai elnökválasztás két fordulója között a legkényesebb döntéseket későbbre halasztják. Annál is inkább, mivel februárban államfőt választ a közös uniós Koszovó-politika „gyenge láncszeme”, Ciprus, majd március legelején Oroszország is.
A szlovén elnökségnek kell elkezdenie a lisszaboni szerződés 2009. január 1-jei hatálybalépésére való felkészülést is, a ratifikáció ugyanis 2008-ra maradt. Amíg a problémás tagállamok – élükön Nagy-Britanniával – jóvá nem hagyják a szerződést, az uniós intézmények vezetői kínosan kerülnek majd minden olyan döntést, amely esetleg az EU ellen hangolhatná eme országok közvéleményét. Ez a taktikus tapintatosság persze aligha gátolja meg a tagállamokat, hogy a színfalak mögött már 2008-ban alkudozni kezdjenek az Európai Tanács elnöke és az uniós külügyminiszter személyéről, valamint az Európai Bizottság és az Európai Parlament ugyancsak 2009-ben megüresedő elnöki tisztségéről.
A forróbb témákat a Koszovó miatt épp elég megpróbáltatás elé néző szlovénok általános vélekedés szerint átpasszolják a júniusban színre lépő francia elnökségnek. Így bizarr módon a legnagyobb haszonélvező Párizsra hárul majd a feladat, hogy útjára indítsa a közös mezőgazdasági politika reformjának vitáját, valamint a következő évek másik nagy politikai projektjét: az uniós költségvetés hosszú távú felülvizsgálatát. Ezen túlmenően újra napirendre akarják tűzni a közös európai védelmi politika megerősítését. A franciák minden alkalmat meg kívánnak ragadni, hogy emlékezetessé tegyék elnökségüket, ezzel is nyomatékosítva – Nicolas Sarkozy elnök választási ígéretéhez híven – Franciaország „Európába való visszatérését”. A régi játékszabályok szerint utoljára a francia elnökség irányíthatja a külügyminiszteri tanácsot is, és a csillapíthatatlan szereplésvágytól hajtott Sarkozy fölött sem lesz még uniós elnök, akivel osztoznia kellene a közönség figyelmében.
A világon a legegyszerűbb – öt karikával ábrázolható – képlettel Kína céljai írhatók le 2008-ban: a lehető legjobban megszervezni az augusztusi pekingi nyári olimpiát, de mindenekelőtt a legtöbb aranyérmet elnyerni. Azaz, akárcsak Dél-Korea 1988-ban, ők is világraszóló sportesemény megrendezésével pecsételnék meg gazdasági hatalmuk megerősödését. Ehhez Kína esetében komoly világpolitikai potenciál is társul, Peking pedig törekszik arra, hogy az USA és Oroszország mellett vele is mind több fórumon számoljanak.
Az olimpia határozza meg a gazdaság- és a belpolitikát is. A nyaktörő gazdasági növekedést Peking az idén szeretné némiképp fékezni, nehogy krach kövesse a száguldást. Az augusztusi esemény előtt ugyanis nem hiányzik egy felfordulás, amit a tőzsde összeomlása vagy az infláció elszabadulása okozna. A stabilitás a politika jelszava is, aminek eléréséhez minden dominó a helyére került: a Kínai Kommunista Párt a tavaly októberi kongresszusán beemelte a közvetlen vezetésbe az ötödik generáció prominens tagjait, akik közül kiválasztják majd a jelenlegi pártfőtitkár-államfő, Hu Csin-tao utódját.
Nemzetközi színtéren 2008-ban arra lehet számítani, hogy Kína – energia- és nyersanyagéhsége kielégítése érdekében – folytatja pozíciói kiépítését Ázsiában és Afrikában, és ha óvatosan is, de az USA hátsó udvarának minősülő Latin-Amerikában. Várható az Iránnal folytatott együttműködés erősítése, ami továbbra is garantálja, hogy a kínai vétófenyegetés miatt Washington az ENSZ Biztonsági Tanácsában képtelen lesz jelentősen szorítani a Teheránra nehezedő présen.
