Forrás: HVG

Pelle János

A kapitalizmus, mint nagyobb országokat uraló társadalmi-gazdasági formáció, legföljebb öt-hatszáz éves. Viszont a piac intézménye egyidős a történelemmel, hiszen a valamilyen értékmérő – a főníciak óta: pénz – közvetítésével folyó árucsere ősidők óta elégíti ki az emberek alapvető, folyamatosan bővülő igényét a fizikai és szellemi javak cseréjére.

A piac ellenállt a tizenkilencedik század utópista teóriáira alapozott doktriner „társadalommérnökségnek”, s Kelet-Európában  viszonylag rövid idő alatt – mi az a hatvan-hetven év? – megbuktatta a „létező szocializmust”. Az utóbbi évtizedekben láthatjuk, hogy miként formálja a saját képére és hasonlatosságára a Föld legnépesebb kommunista országát, és felszabaduló erői hogyan rendezik át a világ erőviszonyait. És mégis, a piac működéséről, mely már az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is virágzott, nagyon keveset tud a ma élő emberiség legnagyobb része: az adás-vétel törvényei, a kereskedői egzisztencia titkai, a piac belső világa mai napig ismeretlen a termelőmunkával, de a szolgáltatással foglalkozó, alkalmazottként dolgozó tömegek számára.

 

Magyarországon a kereskedelem központja Budapest, a piac „archetípusa” pedig a Teleki-tér volt. Ennek történetéről szól Bruckner Éva A Zsibárus boszorkány című illusztrált könyve, mely az Atheneum kiadó gondozásában jelent meg. Alcíme szerint nem más, mint „az Ecseri piac krónikája a Teleki tértől a Nagykőrösi útig”. Itt érdemes rögtön jelezni, hogy a „fővárosi használtcikk-piac” hivatalos létrejötte, 1897 óta három helyen működött: először a külső Józsefvárosban, a Teleki-téren, 1950-ig. Ekkor inkább ideológiai, mint városrendezési okokból áttelepítették a külső Ferencvárosba, az  Ecseri útra, a volt Mária-Valéria telep mellé, ahol 1964-ig működött. Innen a József Attila lakótelep építése miatt, részben ideológiai, részben városrendezési okokból még messzebb költöztették a „zsibárusokat”, a Nagykőrösi útra, Pesterzsébet és Kispest határára, ahol ma is megtalálható. 

A piac helye folyamatosan változott, nehezen felfogható módon. Ennek az volt a következménye, hogy a pestiek akkor is Telekinek nevezték az ócskapiacot, amikor már az Ecseri úton volt, de még az utóbbi időben is Ecseriként emlegetik, holott már évtizedek óta a Nagykörösi útra költözött. Helyével együtt a profilja is változott: míg fennállásának első ötven-hatvan évében elsősorban használt ruhaneműért és cipőért keresték fel a vevők, a hatvanas évektől egyre nagyobb teret nyertek az új, Nyugat-Európából behozott (többnyire becsempészett) ruhák és a műszaki cikkek. A nyolcvanas évektől pedig már a műkereskedők bonyolították le a legnagyobb forgalmat: a házaló kereskedők által felvásárolt régi dísztárgyakért, értéktelennek tűnő képekért egyre többen zarándokoltak ki a Nagykőrösi útra, mely jellegében „ócskapiacból” egyre inkább a nyugat-európai nagyvárosokból ismert „bolhapiaccá” vált.

Utóbbi időben azonban már a kép- és műtárgykereskedelem is visszaszorulóban van, melynek elsődleges oka, hogy az árusok ma már pontosan tudják, mi az érték. Ezért  „bóvli-áron” már nem lehet hozzájutni értékes darabokhoz, úgy, mint egykor. Véglegesen elmúltak azok az idők, amikor a kultúrpolitika által leértékelt, „polgárinak” minősített, nagyszerű festők képeihez lehet hozzájutni „kéz alatt” az „Ecserin”. A kinti árusok legnagyobb része pontosan ismeri az aukciók árait, követi a katalógusokat, összeköttetésben áll a Falk Miksa utcai galériákkal. Egyre kisebb a hazai és a külföldi vevők esélye, hogy szombatonként jól járjanak egy-egy tisztázatlan eredetű képpel, sokkal valószínűbb, hogy őket „verik át” valamilyen hamisítvánnyal. Aggasztó jelenség, hogy a rendszerváltás óta lefolytatott rendőrségi nyomozások a Nagykőrösi úton folyó fegyver- és drogkereskedelemre utaló bizonyítékokat is feltártak. 

Második rész

Kérdéses, hogy ha a „műkereskedelmi profil” is visszaszorul a viszontagságos történelmű magyar ócskapiacról, a plázák és a bevásárlóközpontok hihetetlen burjánzása korában van-e jövője a közvetlen adás-vételnek? A vélemények megoszlanak, én azonban úgy vélem, hogy a hagyományos piac, mint sajátos, multikulturális szubkultúra túl fogja élni a szupermarketek invázióját. Bruckner Éva felhívja a figyelmet arra a közismert tényre, hogy ezen a piacon a „kisebbségiek” (elsősorban a zsidók és a cigányok) többségben vannak, aminek elsődleges oka, hogy az ősi szakmában e rétegeknek, illetve csoportoknak hagyományai a legrégebbiek. „Míg a nagyvilágban a cigányok és a zsidók alkotják a kisebbséget, és általában ők asszimilálódnak, itt fordítva van. Az Ecseri ökumenikus piac, ahol zsidó, cigány, keresztény a zsibárus boszorkány üstjében együtt fő, a kölcsönösen kialakított negatív sztereotípiák itt még hallgatólagosan, titokban sem fogalmazódnak meg”.

Nem vagyok biztos benne, hogy az ócskapiac fennállása során mindig a „multikulturális tolerancia” fellegvára volt, hiszen valaha a Teleki tér közelében több zsinagógát és imahelyet fenntartó a nagyszámú zsidó kereskedő kiszorítása érdekében állt a konkurenseknek. 1939 májusában, a második „zsidótörvény” megjelenése után, ahogy ezt a „piactörténeti” könyv is leírja, 191 zsidó tulajdonú boltból 28 átadását pályázták meg a Telekin, és a „pozíciók átvétele” céljából létrejött a „Budapesti Keresztény Zsibárusok és Ószeresek és Piaci Árusítók Ipartársulata”.

Érdemes megemlékezni arról is, hogy Szálasi államcsínyével szemben a Teleki téren, pontosabban a zsidó kereskedők központjában, egy zsibárus-panzió környékén bontakozott ki a legerősebb fegyveres ellenállás. „1944 október 16-án cionista diákok itt emeltek barikádokat a nyilasok ellen. A „Teleki-téri pogrom” néven jegyzett történelmi események számos résztvevőjét a Népszínház utca 59. számú ház udvarán kivégezték, a többit az ügetőpályáról (Tattersaal, VIII. ker., Kerepesi út) összegyűjtve koncentrációs táborba hurcolták.” Bruckner Éva említést sem tesz arról, hogy a Teleki téren is hatott a Magyarországon 1946 május elején elharapódzó „vérvádhisztéria”. Néhány, a romlott disznósajttól rosszul lett vásárló a mentőkocsira várva azt kiabálta, hogy a benne lévő „gyermekhústól” lett rosszul, amit a zsidók kevertek az ételbe. A rémhírektől felzaklatott tömeg május nyolcadikán kis híján meglincselte a „gyermekgyilkos zsidónak” tartott Molnár Lajos ószerest, akit csak rendőri felügyelettel sikerült kórházba szállítani.

A „használtcikk-piac” jövőjéhez visszatérve, valószínűsíthető, hogy a jövőben használt ruhaneműket nem árusítanak a város külterületén, bódékból, hagyományos formában. (A konkurencia győzött, hiszen az  importált „kilós ruhát” forgalmazó „turkálós” boltok mindenütt elterjedtek.)  A műkereskedelem is átalakul, folyamatosan behúzódik a városi üzletekbe. Viszont a „közvetlen árusításnak”, mely a zsibárusok és ószeresek hagyományos műfaja volt, bizonyos termékek esetében továbbra is van jövője. Az árusok nem vásárlás, hanem eladás céljából veszik fel a kapcsolatot a vevőkkel. Erre számos központilag irányított „hálózat” mutat példát Magyarországon is, a nyolcvanas évektől kezdve. A „házaló árusításnak” olyan új formái alakultak ki, mint a multi-level marketing, mely állja a versenyt a bevásárlóközpontokkal. Vagyis, bár az „ócskapiac” a maga régi formájában feltehetően visszaszorul, talán el is tűnik, a „zsibárusítás”, mely elválaszthatatlanul hozzátartozott piachoz, új formákat öltve, beláthatatlan ideig fennmarad. 

Pelle János                                                                              

 

Comments are closed.