Az év végi időszak a zsidó-keresztény kultúrkörben az ünnepek, az emberek közötti társas kapcsolatok megerősítésének ideje. Ilyenkor rég látott rokonok, ismerősök találkoznak ismét, és megajándékozzák egymást. Decemberben az emberek idegeneknek is szívesebben segítenek, nem csoda hát, hogy sok jótékonysági szervezet év végére időzíti adománygyűjtő rendezvényét. Vajon hogyan alakultak ki az ünnepek és a hozzájuk kapcsolódó magatartásformák, és mi lehet a funkciójuk az emberi csoportok életében?
Fontos megjegyeznünk elöljáróban, hogy az ünnepélyesség, emberi önzetlenség és nagylelkűség evolúciós hajtóerőinek vizsgálatakor nem célunk lealacsonyítani ezeket a kétségkívül nagyszerű viselkedésformákat, a humánetológia alapvető elmélete szerint azonban az ember minden magatartása, így társainak segítése, hiedelmei és rítusai is azért alakultak ki, mert akkor és abban a környezetben előnye származott az akkori embereknek belőlük. Az ünnepek, rítusok, szertartások feltételezhető evolúciós gyökereinek megértéséhez nélkülözhetetlen áttekintenünk a humán szocialitás, a csoportos lét alapvető jellegzetességeit.
A Homo sapiens evolúciójának első időszakában a Földön élő emberek száz-százötven fős csoportokban éltek, e csoportok pedig igen elszigeteltek voltak egymástól. A közösségek tagjai csoporttársaik közül választottak párt maguknak. Minthogy az egész Földön néhány millió (esetleg néhány tízmillió) ember élt, a törzsek közötti kommunikáció nagyon ritka lehetett, s előfordulhatott, hogy egy ember élete során egyetlen másik emberi csoporttal sem találkozott. Az emberi viselkedés így a szociális élethez alkalmazkodott, a különböző csoportok tagjainak magatartása pedig igen eltérő irányba fejlődhetett.
Minden emberi társadalomban megjelennek olyan csoportszintű magatartás-szabályozó mechanizmusok, amelyek csökkentik a csoporttagok viselkedése közötti különbségeket, a varianciát. Erre evolúciós szempontból azért van szükség, mert a közösség tagjainak akkor származhat a csoportos létből a legnagyobb túlélési és szaporodási nyeresége, ha minden társuk hozzájuk hasonlóan viselkedik. Ez ugyanis megkönnyíti a csoporttársak közötti kooperációt, együttműködést, az emberek a közös ismeretekre és szokásokra támaszkodva hatékonyabban vehetnek részt a közös tevékenységekben. Ilyen viselkedésszabályozó szerepet tölthetnek be a közösség hiedelmei is. Azokat a magatartási normákat, amelyek hosszú időn keresztül segítették a csoport tagjait és így hozzájárultak a csoport fennmaradásához, érdemes valamilyen, a csoport tagjai fölött álló entitáshoz kötni. Ha egy viselkedés beépül a közösség hiedelemrendszerébe, akkor nincs szükség minden egyes személy meggyőzésére, ők hitük által vezérelve fognak az elvárásoknak megfelelően viselkedni.
A beavatás
A közösség normáinak elfogadásáról a felnövő fiúk és lányok kultúránként eltérő beavatási szertartásokon biztosítják a csoport tagjait, csak e rítusok után válhatnak teljes jogú tagjaivá a közösségnek. Az ausztrál bennszülöttek a beavatási ceremóniát megelőzően rituálisan elválasztják a fiúkat anyjuktól. Az anyák a fiaik mögött foglalnak helyet, a szertartást levezénylő idősebb férfiak megragadják a fiúkat, és az ég felé emelik őket. A fiúk eközben a magasba nyújtják a karjaikat, szimbolikusan megérintik az eget. A fiúkat innen egy megszentelt területre viszik, ahol hanyatt fekszenek, és monoton dalokat énekelve álomba szenderülnek. A fiúkat ezután az egész törzstől elszigetelik, és a kiválasztott idősebb férfiak a törzs hagyományaira, hiedelmeire és szokásaira tanítják őket. A beavatást törzsenként eltérő aktus zárja, gyakran körülmetélés, foghúzás vagy hajszálak kitépése.
A Szudán déli részén élő dinka törzs eltérő beavatási szertartással rendelkezik. A rítust általában szüret idején végzik. A szertartást megelőző estén a fiúk összegyűlnek, és a törzsük dalait éneklik. Ekkorra már, a másnapi ceremóniára készülve, hajukat leborotválták. Hajnalban értük mennek szüleik, a szertartás színhelyére viszik őket, és áldást mondanak rájuk. Ezután a fiúk törökülésbe ülnek egymás mögé kelet-nyugati irányú sorban, így a felkelő nap éppen a hátuk mögül kel fel. A szertartás vezetője ekkor sorban odalép mindegyikőjükhöz, amire ők elkezdik sorolni őseik neveit. Eközben a vezető egy éles késsel vonalakat vág a fejbőrükbe addig, amíg ki nem alakul a klánra jellemző minta. A vágások igen mélyek, egyes elhalt férfiak koponyáin is látszanak a bemetszések nyomai. A fiúk azonban ekkor olyan átszellemült tudatállapotban vannak, hogy alig érzik a fájdalmat., és monoton ismétlik őseik neveit.
Ausztrál bennszülött beavatás
Caspar Soeling és Eckart Voland, a Giesseni Egyetem munkatársai a rítusokat alapvetően kommunikációs aktusoknak tartják. A szertartások során a csoport tagjai kifejezik azt, hogy elfogadják a csoport normáit, és magukénak érzik a hagyományait, hiedelemrendszerét. A rítusok ökológiai értelemben igen költséges tevékenységek, az ünnepek lebonyolítására sok erőforrást áldoznak (ez a természeti népeknél nem pénz, hanem az életben maradáshoz nélkülözhetetlen javak: táplálék, tüzelőanyag, építőanyag). Az evolúcióbiológiában a hátrány-elv alapján azokat a kommunikációs jelzéseket tekintik őszintének, amelyek költségesek a jelzést kiadó fél számára (A hátrány-elvről részletesen lásd korábbi cikkünket: A csapodár csalogány: félrelépés és hűség az állatvilágban). Emiatt a csoport összes tagja biztos lehet abban, hogy az a társuk, aki erőforrásait nem sajnálva részt vesz a törzs szertartásaiban, az valóban elhivatott tagja a közösségnek.
Mi és ők
A csoport saját mítoszai és rítusai alkalmasak lehetnek arra is, hogy a közösséget megkülönböztessék más törzsektől, amelyeknek eltérő szokásaik vannak. Mindez azt eredményezi, hogy markánsan eltérő attitűdök alakulnak ki a saját csoporttal illetve az idegen csoporttal szemben, derül ki Robert LeVine, a Kaliforniai Állami Egyetem és Donald Campbell, a Northwestern Egyetem kutatóinak átfogó elemzéséből. Az ember magát és a saját etnikumához tartozókat erkölcsösnek és felsőbbrendűnek gondolja, saját szokásait maguktól értetődőnek és öröktől valónak véli, együttműködik a csoport tagjaival, és aláveti magát a közösség szabályainak és vezetőinek. Különösen érdekes, hogy hajlandó harcolni, és adott esetben életét áldozni a csoportért. Ezzel szemben az idegen csoportot megveti, erkölcstelennek, állatiasnak véli. Xenofóbia, félelemmel vegyes gyűlölet alakul ki benne az idegen csoporttal szemben, nem működik együtt vele, nem tartja bűnnek az idegen csoport tagjai ellen elkövetett lopást, bizonyos esetekben a gyilkosságokat sem.
Az emberi közösségek abban különböznek leginkább az állati csoportoktól, hogy a tagoktól független az identitásuk. Az állatok csoportjait, például egy oroszlánfalkát a benne élő egyedek különböztetik meg más csoportoktól, ha minden tag helyett más oroszlán lép a csoportba, akkor attól kezdve az már egy másik falka. Ezzel szemben az emberi csoportok (ha elég sokáig fennmaradnak) önmagukban is létező egységet alkotnak, és jellemzőik többé-kevésbé függetlenek tagjaiktól. Gondoljunk csak a futballcsapatokra, a statisztikák őrzik negyven-ötven évvel ezelőtti mérkőzések eredményeit is, és az emberek a mai és az akkori csapatról úgy gondolkodnak, mintha a kettő megegyezne, pedig előfordul, hogy egyetlen csapattag sem közös.
Az ajándékozás evolúciója
Az ajándékozás evolúciója
A karácsonyi időszaktól elválaszthatatlan az ajándékozás szokása, amelynek evolúciós eredete kettős. Gyökerei az egalitariánus csoporttársadalmak kialakulásának időszakába nyúlhatnak vissza. Christopher Boehm, a Dél-kaliforniai Egyetem antropológusa számos modern kori vadászó-gyűjtögető nép szokásait vizsgálta, és úgy találta, hogy a csoportok fontos összetartó tényezője a vadászzsákmány egyenlő megosztása. A törzs tagjai nem rátermettségük és vadászszerencséjük szerint részesednek a zsákmányból, a leölt állatokból mindenki egyenlő adagot kap, csak a kisebb vadakat és a gyűjtögetett bogyókat, gyümölcsöket osztják szét a családon belül. A jó vadászok ezzel együtt hosszabb távon szaporodási előnyhöz jutnak, több utódjuk születik, hiszen ők és családjaik nagy tekintélyre tesznek szert a közösségen belül, és párválasztáskor előnyt élveznek társaikhoz képest.
A zsákmánymegosztás tehát altruista, önzetlen aktus a sikeres vadászok részéről. Az állati csoportokon belül altruista viselkedés csak rokonok között jöhet létre, illetve előfordul az is, hogy viszonossági alapon segítenek egymásnak az egyedek. Minthogy az emberi csoportok létszámának növekedésével a tagok rokoni kötelékei egyre lazulnak, a rokonszelekciós elmélet kevéssé szolgál az önzetlen cselekedetek magyarázatául. A segítségnyújtás e formáit pszichológiai altruizmusnak nevezzük, az emberek sok esetben cselekedeteikkel a közösség minden tagjának segítenek, tudva azt, hogy ők vagy családjuk is számíthatnak társaik hasonló segítségére. E mechanizmus lehet annak hátterében, hogy az emberek gyakran hajlandók életüket áldozni a közösségért, és sok esetben idegenek gyermekeit gondozzák (amely gyerekekkel feltételezhetően nem állnak genetikai rokonságban). A nagyfokú szociális vonzódás számos más humánspecifikus viselkedésforma kialakulását is elősegítette, ilyenek a szánalom, a gyász, a szomorúság, az empátia és a szimpátia. Karácsony idején az emberek különösen érzékenyek más emberek elesettségére, érzelmileg azonosulnak nehéz helyzetükkel. Ez az azonosulás az empátia, amely alapjaiban egy szinkronizációs mechanizmus – az emberek átveszik mások emócióit, ők is szomorúságot éreznek, vagy együtt örülnek vele. A szimpátia abban különbözik az empátiától, hogy az emberek anélkül mutatnak együttérzést társuk irányába, hogy érzelmileg azonosulnának vele.
Kulagyűrű és jamgyökér
Az ajándékozási szokások másik funkciója eredetileg a szociális kapcsolatok, kötelékek megerősítése, és a csoporton belüli presztízs kivívása lehetett. A Pápua Új-Guinea mellett fekvő Trobriand-szigetek törzseinek komplex ajándékozási rendszere a kulagyűrű, amelyet Bronislaw Malinowski lengyel antropológus írt le először az 1920-as években. A törzsfőnökök értékes tárgyakat, ékszereket ajándékoznak egymásnak, a tárgyakat a megajándékozott pedig csakhamar továbbajándékozza. Mind ajándékozónak, mind megajándékozottnak lenni hatalmas megtiszteltetés, az illető tekintélye sokat nő ezáltal a közösségben. Az ajándékozási ceremóniákon elmondják az ajándékok történetét, felidézve korábbi birtokosait, a tárgy értéke annál nagyobb, minél hosszabb a hozzá kapcsolódó történet. Az ajándékok évtizedek muúltával érnek körbe a szigeteken, visszajutva egy korábbi birtokoshoz. A továbbajándékozás gyakorlata a hiedelmek által is biztosított: a törzsfők úgy hiszik, hogy aki túlzottan hosszú ideig megtartja a tárgyat, azt balszerencse éri.
A Trobriand-szigeteken a kulagyűrű mellett egy másik ajándékozási rítus is kialakult. A szigetek lakói számára a jamgyökér az egyik legfontosabb táplálékforrás. A termés betakarítása után a földművesek kupacokba halmozzák az általuk termelt jamgyökeret a házuk előtt. A falu elöljárói ezután végigjárják a portákat, és elbírálják a termés minőségét. A termelőket megdicsérik ismerőseik előtt, így társadalmi presztízsük emelkedik. A jamgyökérből pénzben mérhető bevétele egyik termelőnek sem származik, hiszen az elbírálást követően a milamala ünnepségsorozaton rituálisan elajándékozzák a teljes termést. Az elajándékozott termés mennyiségével bizonyítja a termelő saját földművesi kvalitásait, nagy megbecsülést szerezve ezzel a közösségben. Ehhez a szokáshoz kapcsolódott a gyarmati időkben a krikett. A falvak lakói csak akkor hívják ki a szomszéd falut egy krikettmeccsre, ha gazdag volt a jamgyökértermés.
Ugyan ki számolja?
A világon sok kultúrában kialakultak hasonló, az egyének vagy a törzsek gazdagságát, nagyvonalúságát kifejező ajándékozási népszokások. Az észak-amerikai kwakiutl indiánok körében elterjedt a potlach lakoma hagyománya. A törzsek rendszeresen lakomára hívják a környékbeli törzsek tagjait. Az ünnepség megrendezése rendkívül költséges, a legjobb minőségű ételeket tálalják fel, sőt, értékes tárgyakat pusztítanak el látszólag értelmetlenül. Eközben a vendégeket finoman bosszantják, sajnálkoznak amiatt, hogy ők szegények és biztosan nem engedhetnének meg maguknak ilyen fényűzést. A vendégek a következő alkalommal igyekeznek túltenni vendéglátóikon, és még gazdagabb ünnepséget rendezni. A költségek gyakran igen megterhelők a közösség számára, csak azok a törzsek engedhetik meg maguknak, amelyek valóban tehetősek, így e ceremónia megbízható jelzése a jólétnek.
Potlachra gyűlt indiánok – 1904, Sitka, Alaska
Marshall Sahlins, a Chicagói Egyetem antropológusa kimutatta, hogy szinte minden kultúrában jellegzetesen különböznek a rokonok közötti és az ismerősök közötti ajándékozási szokások. A legtöbb ember nem várja el, hogy rokonai pontosan viszonozzák a nekik adott ajándékokat, viszont késztetést érez arra, hogy az ismerőseinek a korábban kapott javakkal egyenértékű tárgyakat ajándékozzon. Ez a szokás jelenleg is él. A disznóvágások után illő az ismerősöknek komatálakat ajándékozni, és amikor a család számba veszi, hogy kiknek kell juttatni a kóstolóból, felidézik, hogy a múltban kiktől, mennyi kolbászt, hurkát kaptak. Ezzel szemben a rokonoktól nem feltétlenül várnak el viszonzást.
Amint láttuk, a rítusok, ünnepek fontos szerepet töltenek be a közösség életében. Hasonlóan más közös akciókhoz, együttesen végzett tevékenységekhez, a szertartások is növelik a törzs összetartását, a csoportkohéziót. A természeti népek ajándékozási szokásai azt hivatottak kifejezni, hogy a csoport tagjai saját javaik adományozásával hajlandók szükséget szenvedő társaiknak segíteni, ezzel megbecsülést vívva ki maguknak és családjuknak.
Felhasznált irodalom
Boehm, C. 1997. Impact of the human egalitarian syndrome on darwinian selection mechanisms. American Naturalist, 150, 100-134.
Csányi, V. 1999. Az emberi természet. Budapest, Vince
Jonaitis, A., ed. 1991. Cheifly Feasts: The Enduring Kwkaiutl Potltach. Seattle, AMHH
LeVine, R. A. & Campbell, D. T. 1973. Ethnocentrism: Theories of Conflict, Ethnic Attitudes, and Group Behavior. New York, Wiley
Radcliffe-Brown, A. R. & Forde, D. (eds.) 1970. African Systems Of Kinship and Marriage. Oxford, Oxford University Press
Soeling, C. & Voland, E. 2002. Toward an evolutionary psychology of religiosity. Neuroendocrinology Letters, 23, 98-104.
Young, M. 2004. Malinowski: Odyssey of an Anthropologist, 1884-1920. New Haven, Yale University Press.
[origo]
