2007.12.22., 2007. évfolyam, 51-52. szám
szerző: Ungváry Rudolf forrás: 168 Óra
Csak néhányszor és futólag találkoztunk. Kezdetben másodmagával jött abba a belvárosi, egy szoba alkóvos lakásba, ahol hanglemezeket, olykor irodalmi felolvasásokat lehetett hallgatni, néha pedig festők állították ki hivatalosan elfogadhatatlannak ítélt képeiket. Tudtam, hogy börtönben voltak, ez máskor rokonszenv és összetartozás forrása szokott lenni. Kettejük közül az egyik már halott.
Aki fontos volt nekem akkoriban, annak mindent elmeséltem arról, hogyan tartóztattak le, milyenek voltak a verések. Őket nálam később, néhány év múlva fogták le, akkoriban már többnyire nem vertek. Mégse jutott az eszembe, hogy erről kezdjek velük beszélni. Túl komorak voltak, hallgatagok. Ő, aki él, különösen.
A lakás mozgékony, beszédes és táncos léptű gazdája, aki a hét minden napján előre megírt program szerint rendezte meg a lemezesteket, egy idő után említette, hogy a szállongó hírek szerint kettejük közül legalább az egyiket a börtönben beszervezték. Félni kezdtem tőlük, nem annyira amiatt, hogy rólam is jelentenek, hanem a személyiségüktől. A besúgói lényüktől. Úgy féltem tőlük, ahogy régebben a sötéttől vagy az ostrom idején a hulláktól.
A motivációjuk volt érhetetlen, vagy ha érthető, annál félelmetesebb. Verés közben nekem is eszembe jutott, hogy ha elviselhetetlen fájdalmat próbálnak okozni (a verésben az adott pillanatban nem a fájdalom, hanem a megrázkódtatás lényeges), netán elővesznek egy Bunsen-égőt, és a heréimre irányítják, akkor én is aláírom nekik, hogy besúgó leszek. De utána? Amikor már kikerültem a közvetlen kezük közül? És ha netán annyira rettegnék, hogy utána sem merném visszautasítani a követelésüket, akkor legalább miért ne mondanám el mindenkinek, hogy mit tettek velem? Hiszen én vagyok ártatlan! Ők talán nem voltak hozzám hasonlóan ártatlanok?
A cellában annak idején megtanultam, hogy bárki lehet besúgó, nem érdemes találgatni. Róla, aki hozzám hasonlóan író volt, nem szívesen hittem el. Puszta, kopár értelmiségi világot írt le a regényeiben, akárcsak később az ugyancsak besúgó Tar Sándor a munkáskörnyezetet, csak teljesen más stílusban.
A két író neve akkor kapcsolódott bennem össze, amikor néhány évvel ezelőtt a weben megpillantottam a nevét az egyik besúgójegyzéken. Vajon hogy bírja most ki ezt a szörnyűséget? – gondoltam. Azt se értettem, hogy miért nem ment ennek elébe; tudhatta, hogy előbb-utóbb mindenki sorra kerül.
Minap találkoztunk egy kisebb rendezvényen. Velem szemben ült, hallgatag volt, de az arcvonásai érdeklődést fejeztek ki. Láthatóan figyelt arra, amiről az asztal körül beszélgettünk. Megpróbáltam erőt venni azon a sajátos, teljesen logikátlan félelmen, amelyet egy besúgó iránt érzek. Mintha attól félnék, hogy a tolvajnak, aki meglopott, azt mondjam: tolvaj. Szégyenletes érzés volt.
Később, amikor véletlenül egyedül ültem éppen, odaült mellém, és váltott velem néhány szót. Barátságos volt, kezdeményező. Képtelen voltam neki bármi érdemlegeset mondani. Már mindent annyiszor elmondtak.
Noha ő írta, nem kell neki megköszönnöm, hogy egyik jelentése olvastán rácsodálkozhattam önmagamra. Mélyen meg voltam győződve arról, hogy az 1978 és 1985 között magánlakásokban működő „repülő egyetemre” engem soha nem hívtak meg előadni. Nem is értettem később.
Pedig tévedtem: előadást tartottam az antiszemitizmusról. Arról beszéltem, hogy „a zsidógyűlölet nem más, mint az európai ember szembefordulása saját keresztény eredetű kultúrájával, ösztönös megtagadása a keresztény erkölcsiségnek, a zsidógyűlölő voltaképpen a saját magában lévő keresztényt gyűlöli, aki miatt arra kényszerül, hogy erkölcsös legyen, és ezt utálja; de mert saját erkölcsét nem gyűlölheti, gyűlöletét a zsidó származásúakra vetíti ki”. Ráismertem a szövegre, de még mindig nem emlékeztem.
Nemcsak az én előadásomról számolt be. Gondolatokra kellett részletesen visszaemlékeznie, ez komoly teljesítmény volt. Feltűnt, mennyire másról beszéltek azok, akik az előadásomhoz hozzászóltak. Nyoma nem volt a visszajelzésnek. Mintha ott se lettem volna. Mintha a szövegemből nem következett volna, arról beszéltek, hogy az antiszemitizmus fajgyűlölet, helyette ma cigányellenesség van, a zsidók számarányára való hivatkozás mennyire hamis, és olyan torz polgárosodás folyik, amelyben a szocialista elemeket megtagadják, és ezáltal az antiszemitizmust konzerválják. És amikor ideértem a jelentés olvastában, hirtelen visszaemlékeztem arra a lelkiállapotra, amelybe azon az estén kerültem. Semmit sem jelentett az egybegyűlteknek az a megközelítés, amelyet képviseltem. Lehet, hogy nem volt igazam, de ez nem változtat azon, hogy úgy éltem meg a történteket, mint valami vereséget.
Az ő jelentéséből tudtam meg, hogy miért nem emlékeztem semmire. Akkor, ott, abban a körben egy köztem és köztük velem ismétlődő folyamat utolsó állomásához értem. Most újra megpillantottam egykori magamat, amint azon az éjszakán ballagok hazafelé, egyre jobban elmerülve abban a tudatban, hogy mennyire nincsen a szemléletemnek semmi köze azokhoz, akik a politikai szövetségeseim. Ez olyan rossz volt, hogy rövid idő alatt az előadás emlékét teljesen kitöröltem az emlékezetemből.
A jelentést olvasva a magam gyengeségével találkoztam.
