Forrás: HVG

NEOKONZERVATÍV ALKONY AZ USA-BAN

Visszaszorult az amerikai belpolitikában korábban befolyásos neokonzervatív kör, elsősorban az iraki háború kudarca, az iráni atomtervek körüli melléfogás és a közel-keleti demokratizálódás elmaradása miatt.

A gonosszal szembe kell szállni, nem pedig kiegyezni vele; Iránt minden eszközzel, akár bombázással is, meg kell akadályozni, hogy atomfegyverekhez jusson; az amerikai katonai fölény feltétlenül megőrzendő, Washingtonnak pedig nem kellene annyira támogatnia az önálló palesztin állam létrejöttét – nagyjából így vázolta fel külpolitikai nézeteit Rudy Giuliani volt New York-i polgármester, a republikánus elnökjelöltségre legesélyesebb politikus. Giuliani időnként olyan hangot üt meg, hogy még az Irakot megtámadó, Iránnal kapcsolatban pedig újabban harmadik világháborút vizionáló George W. Bush elnök is puhánynak tűnik mellette. A külpolitikában tapasztalatlan Giuliani keményebb hangvétele nem véletlen: egyik főtanácsadója Norman Podhoretz, az USA szuperhatalmi státusának megőrzését és a nyugati demokrácia világméretű terjesztését hirdető amerikai neokonzervatív ideológia egyik atyamestere. Másik tanácsadója pedig David Frum, akinek a világ a „gonosz tengelye” kifejezést köszönheti: ő írta bele ugyanis Bush 2002-es beszédébe eme – Észak-Koreára, Irakra és Iránra vonatkozó – kitételt.

Nem Giuliani az egyedüli a republikánus elnökjelöltségre pályázók között, akinek nézeteit neves neokonzervatív személyiség formálja. A közvélemény-kutatásokban általában pártja második-harmadik helyén álló John McCain arizonai szenátor például – a novemberben a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU) előadást tartott – Robert Kagan szavára hallgat, aki szerint az USA katonai ereje önmagában haszontalan, ha nem olyan világrend fenntartására használják, amely az amerikai hegemónián alapul, és azt támogatja. A jelöltségért szintén versengő Mitt Romney volt massachusettsi kormányzó stábjában pedig Cofer Black, a külügyminisztérium korábbi terrorizmusellenes koordinátora szorgoskodik, aki mellesleg az iraki polgári személyekre zúdított golyózápor miatt elhíresült Blackwater biztonsági cég alelnöke.

A neokonzervatívok a republikánus elnökjelölt-aspiránsok hátán igyekeznek visszaszerezni az amerikai politika legfelső köreiben korábban élvezett befolyásukat. Az iraki háború kudarca és a közel-keleti demokratizálódás elmaradása ugyanis igencsak megtépázta hírnevüket – és annak nyomán szerepüket. Komoly pofon volt az is, hogy egy hírszerzési tanulmány szerint Teherán már 2003-ban felhagyott atomprogramjának katonai irányba vitelével. A Bush-éra finisére pozíciókat veszítettek a kormányzaton belül is, legtöbbjük a neokonzervatív bástyaként ismert washingtoni American Enterprise Institute kutatóintézetben talált helyet magának. Ráadásul legfőbb pártfogójuk, Dick Cheney alelnök is háttérbe szorult, mióta a külpolitikában megnőtt Condoleezza Rice külügyminiszter befolyása, aki a nyers erőfitogtatás helyett a nyomásgyakorlást és a tárgyalást pártolja.

A mindinkább teret nyerő demokraták nem kérnek a neokonzervatívok tanácsaiból, pedig azok valaha az ő köreikben kezdték pályafutásukat. A mai neokon ideológusok többsége ifjúkorában liberális vagy baloldali volt, az eszme keresztapjaként emlegetett Irving Kristol például az 1930-as évek végén, New York-i egyetemi tanulmányai idején a trockizmussal is kacérkodott. A neokonok az 1960-as években azonban szakítottak a baloldallal és a liberálisokkal is. Továbbra is támogatták a faji szegregáció megszüntetését, ám azt már túlzásnak tartották, hogy az USA-ban mindinkább a baloldallal azonosított liberálisok nyomására a fekete kisebbség pozitív diszkriminációt élvezzen az oktatásban és az állami megrendeléseknél. A vietnami háború megítélésében a liberálisok nem csupán az indokínai katonai szerepvállalással fordultak szembe, de a kommunizmus elleni küzdelem helyett a békés egymás mellett élést pártolták. A neokonok a kommunizmus elleni harcot alapvető fontosságúnak nevezték, ám elhibázottnak tartották, ahogyan azt a vietnami háborúban végrehajtották. Az érv ma is ismétlődik: az Irak elleni támadást és Szaddám Huszein uralmának megdöntését a terrorizmus és az iszlám szélsőségesek elleni küzdelem fontos elemének tekintik, de a háború kezelését megint csak elhibázottnak tartják.

A neokonzervatívok a republikánusoknál az 1980-as években megkapták az ideológiájuknak teret engedő elnököt, Ronald Reagant, aki a Szovjetuniót a gonosz birodalmának bélyegezte, és a világ minden szegletében harcot hirdetett a kommunizmus ellen. A Reagant követő idősebb George Busht azonban nem kedvelték a neokonok. Ő ugyanis a hagyományos konzervatív realista külpolitika híve volt, és nem bocsátották meg neki, hogy az 1991-es első Öböl-háborúban nem döntötte meg Szaddám Huszein hatalmát, és nem segítette a diktátor ellen fellépő kurdokat és síitákat. A hidegháborúban aratott győzelem azonban ideológiai diadal volt számukra, s nyomban javasolták is, hogy betonozzák be az USA egyedüli szuperhatalmi státusát. Ezután a demokrata Bill Clinton elnökségének nyolc évét kudarcként élték meg. Újjáéledésük első fontos állomásának tekintették viszont, hogy az USA beavatkozott a délszláv polgárháborúba, ami a hagyományos konzervatív külpolitika számára nem volt elsődleges amerikai érdek.

Eleinte úgy festett, George W. Bush alatt sem jutnak meghatározó szerephez, hiszen a külpolitikában tapasztalatlan új elnök kampánya és hivatali ideje elején olyan Amerikáról beszélt, amely tartózkodik attól, hogy visszaéljen szuperhatalmi súlyával, és hogy „nemzetépítésbe” fogjon a világ más részein. 2001. szeptember 11-e azonban mindent megváltoztatott: a neokonok megerősödtek, és már napokkal a terrorakció után sürgették Irak megtámadását. Befolyásuk a megelőző csapás jogát fenntartó Bush-doktrína meghirdetésében csúcsosodott ki, és egészen az iraki háború rosszra fordulásáig tartott az ideológia diadalmenete. Ebben szerepet játszott a belső kohézió, vagyis az, hogy élgárdájuk ezer szállal – helyenként családiakkal is – kötődik egymáshoz. Bírálóik gyakran – különösen az arab országokban – felhasználják ellenük, hogy kiemelkedő alakjaik többsége zsidó származású. Ebben találják meg annak a magyarázatát is, hogy a neokonok kitartóan támogatják Izraelt, különösen a jobboldali Likud pártot.

Az egységfronton azonban a kudarc hatására repedések mutatkoznak. A neokonokhoz csatlakozott Francis Fukuyama történész például kiábrándultságának adott hangot, mert eszmetársai a „marxista” demokratizálási elképzeléseket „leninista” erőszakkal igyekeznek valóra váltani, ami szerinte éppúgy kudarcra ítélt, mint a bolsevizmus.

NAGY GÁBOR

Comments are closed.