Forrás: 168 Óra

2007.12.17., 2007. évfolyam, 50. szám

szerző: Kornis Mihály forrás: 168 Óra

címke: vélemény

Churchill-lel tartok – a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb államkapitalizmus vagy szociálfasizmus. Ezért összehasonlíthatatlanul szabadabbnak érzem magam, és reménytelibbnek látom a jövőt ma, egy politikai jogállamban, mint Kádár János országában, kápóbordélyában, a börtönben, amit mégis máig visszasírnak annak legszerencsétlenebb rabjai.

Akiknek megölte a lelkét, elpusztította az öntudatát, tönkretette méltóságérzetét, megszüntette ítélőképességét, kiölte szabadságvágyát és az önmaguk megvédéséhez szükséges öntudatát a hosszan tartó és reménytelen elnyomás, ahhoz hasonlóan, ahogyan az a nácik táboraiban hosszú éveken át raboskodni képes és őreik iránt végül már valamiféle tiszteletet érző, hajdani lágerlakókkal történt.

Ez a magyar tragédia. A velünk élő kádárizmus. A pszeudotársadalom pszeudomozgásai. A temetetlen holtakon élősködő paraziták gyűlöletlakomái.

A magyar közszellem beteg.

Mindmáig nem határolódtunk el attól az erkölcsiségtől, amely az 1956-os forradalom gyalázatos leverése után – és közben, a harminchárom hosszú év alatt – alakult ki az országban. Magyarország pedig azért nem tud kikeveredni a megosztottságból, azért vannak és lehetnek ennek a morális zűrzavarnak szélhámos haszonélvezői, mivel a szálasista-rákosista-kádárista terror minndannyiunkban óhatatlanul mélyre leágazó gyökereit – mint társadalom – mindeddig magunkból ki nem áshattuk, belénk szivárgott mérgeit nem hatástalaníthattuk.

Ez a fertelem mind veszélyesebben bomlaszt, őrjít és betegít egy országot.

Én ezért az állapotért nem a választópolgárokat tenném felelőssé. A politika és a gazdaság kénye-kedvének kitett egyszerű embernek az utóbbi nyolcvan évben nem volt lehetősége, se pénze, se pillanata, de a parlamentben folyó politizálás színvonala sem nyújtott rá lehetőséget, hogy szembesüljön a szálasista, rákosista, kádárista módon tönkretett életének hazugságaival. Hogy az újabb hazugságokról már ne is beszéljünk. Ezért a felelősséget az 1989 után létrejött úgynevezett szabad politikai jogállamban tizennyolcadik éve működő politikusoknak kellene vállalniuk. Már ha igényt tartanak az államférfi címre.

Ausztriában nemrég szabadult ki egy kislány, akit évekig molesztált a rabtartója. Bennünket nem évekig, hanem évtizedekig molesztáltak. Nem várható a nagy sokára szabadult rabtól, hogy magától rájöjjön minden összefüggésre, arra, hogy miért és hogyan került oda, a rácsok mögé, miért maradt ott annyi ideig, és mivé változtatta, hová züllesztette a kénytelen együttműködés túszejtőjével. Viszont azok, akiknek a fejében együtt áll a történet, ismerik az okokat, tudják, mi történt, nos, azoknak nem volna szabad kóbor szavazatokért, az úgynevezett elvesző szavazatok javukra történő megmentéséért feláldozniuk egy önrendelkezési jogától minduntalan megfosztott nemzet önismeretét, önmagához való viszonya tisztázásának lehetőségét.

Ennek a lehetőségnek a megtagadásával vádolom az 1989 óta hatalomba lépett összes magyar kormányt, illetve azok résztvevőit. Akikhez viszont igenis közöm van, mert demokratikus módon, szabad választások útján hatalomra került kormányok voltak, egy szabad ország politikusai. Dönthettek volna lelkiismeretük szerint, szabadon.

Magyarországot az őrjíti és teszi tönkre, hogy az évszázados irgalmatlan hazugságok tömegét, amit az ország népével a különféle jobb- és baloldali diktatúrák e nyolcvan év alatt elfogadtattak, lenyelettek, ezen új kormányok egyike sem igyekezett feldolgozhatóvá tenni, a magyar közvéleménnyel megismertetni, összes szörnyű következményével együtt. E roppant nemzeti tragédia aggasztó és mind félelmesebb tüneteiről társadalmi párbeszédet nem kezdeményeztek. Az elmúlt tizennyolc év alatt nem engedélyeztetett a magyar társadalomnak a diktatúrák latrinalétébe fojtott múltját: mai önmaga előzményeit megismernie. A pártok s kormányaik képtelenek voltak az országot valamely konstruktív, az egész társadalmat egy cél érdekében mozgósító és minden magyar állampolgár számára örömmel vállalható új ország- és erkölcsépítő feladatban egyesíteni.

Ennek épp az ellenkezője történik.

A pártok kenyeres pajtásokat, klientúrát gyűjtenek, és különféle nagyiparosok kijáró embereivé lesznek, meg csupa ehhez hasonló korrupciógyanús dolgot művelnek, ahogyan azt már a horthysta, rákosista és kádárista politikusok is tették. Semmi új, semmi új.

Ráadásul a kádárizmus ezerféle korrupciójától megbecstelenített valónk évtizedek alatt felgyülemlett és elfojtott dühét bizonyos felelőtlen politikai tényezők mostanság a tábortüzüknek használják, amelyen a maguk karrierjének a sajátos ízű pecsenyéjét sütögetik.

Csepegtetik annak levét egy ország kenyerére…

Kinek mit kellene tennie, hogy mindez megszűnjék? Ahhoz, hogy szabadok lehessünk végre, először is magunknak kellene magunkkal tisztába jönnünk. Hogy eredeti lényünkben és hazánkban mi kárt tettünk azzal, hogy olykor kénytelen-kelletlen, olykor pedig léha nemtörődömséggel elfogadtuk a kádárizmus jellemgyilkos játékszabályait. És hogy tudnánk jóvátenni? Akkor talán nem is gyűlölnénk kapásból a tőlünk eltérő politikai véleményt hangoztató és ezért „náci” vagy „komcsi” szomszédot. Hanem, meglehet, sajnálnánk őt. Még talán ő is eltűnődne rajtunk, jóval békésebben, mint ma. Megsejtenénk a múltunk hasonlóságát, mi, szomszédok, a sebeink hasonlóságát és a jövendő tennivalóink hasonlóságát. Akkor bizony nem válnánk olyan könnyen magukat politikusként eladó, a véleményüket idejében és jó helyen áruló karrierista szélhámosok áldozatává. A politikától is azt követelnénk meg, amit önmagunktól: a tett és a szó egységét.

Hogy ne sikerüljön Kádár János állandóan jelen lévő és folyamatosan a közszellemet romboló kísértetének megvalósítania álmát. Azt az álmot, hogy végképp kivesszen ebből az országból az 1956 októberében-novemberében tapasztalható bibliai tisztaságú és jelentőségű közszellem, amelynek mámoros, hasonlíthatatlanul tanulságos élményét máig szomjazom, újraélni, tapasztalni vágyom. Hogy az emberek, az ismeretlenek, a különféle nézetűek beszédbe elegyednek, és megfelezik egymással, amijük van, hogy hozzá sem nyúlnak a szétlőtt kirakatok áruihoz, az utcasarkokon pedig őrizetlen papírdobozban gyűjtenek pénzt az elesettek hozzátartozóinak, és a nagy halom pénzhez csak hozzátesznek, abból egy fillért el nem vesznek; hogy ugyanúgy és ugyanazok temetik el az elesett orosz katonát, akik a magyar utcai forradalmárt, mert olyan jövőt akarnak maguknak, amit nem szennyezhet be a régi rosszaságunk.

De nemcsak ez, hanem felejthetetlen számomra az ország akkori jókedve. A mód, ahogyan éltünk, a remény, ami Nagy Imre hangját éppúgy átszínezte, mint az enyémet vagy a szüleimét vagy bárkiét, aki csak körülöttem megszólalt. Akkor Magyarországon mindenki azt mondta: egyek vagyunk. És ez igaz volt. Egy csoda, amelynek a részese lehettem. Jobb nem történt velem azóta sem. Ezt a néhány hétre egy testté és lélekké egyesült és a remény csillaga alatt vándorló országot és Egy Népet tette tönkre napról napra hatásosabban, sikeresebben az a módszer és folyamat és morál, amit röviden Kádár-rendszernek lehet mondani.

Ideje a magyar társadalom tudtára adni, miféle alkuk zajlanak – és hányféle és hogyan – jogintézményeinktől ellenőrizhetetlenül, alkotmányellenesen, de folyamatosan a háttérben, a politkai és a gazdasági életben. Mára a bíróságok, a jegybank, az Alkotmánybíróság politikai függetlensége, pártatlansága a közvélemény szemében kérdésessé vált, a független média pártossá lett.

És még le is tagadják.

A demokráciát újra kell építeni. Aminek azonban előfeltétele a társadalmi békéért értelmes kompromisszumokra, sőt áldozatokra képes nemzeti egység, illetve az erre irányuló politikai szándék konszenzusa.

A nemzeti egységet a társadalmi dialógus, a békés megbeszélések országos és szervezett elindulása, a békemegbeszélések teremthetnék meg úgy, ahogy az Nyugat-Németországban is a náci fasizmus évtizedei után lezajlott. Nekünk a kádárizmus évtizedei után elengedhetetlenül fontos volna ezt az össztársadalmi vitát lefolytatnunk. Az elmúlt száz évben az összes társadalmi réteg oly mértékű igazságtalanságot szenvedett el, akár szegény volt, akár gazdag, akár proletár, akár arisztokrata, akár zsidó, akár keresztény, hogy e katasztrófahalmaz megfelelő gyógymódja éppenséggel nem az egymás elleni bosszúszomjas acsarkodás volna, hanem a vallomás. Minden oldalon.

Társadalmi méretekben hazudni, naponta elárulni elveinket vagy hitünket a túlélés vagy a siker reményében Magyarországon többé-kevésbé sikeres politikai stratégia mindmáig, és az lehet egészen addig, amíg a kádárizmus etikai örökségével le nem számolunk.

Ezt, amiben most benne vagyunk, az elnyomás etikáját hagyománnyá avató, hosszú szolgaságban telt múltunkkal való radikális szakításunk elmaradásából következtetem. Ezzel magyarázom, hogy már sem a bal-, sem a jobboldali pártok mögé felsorakozó választópolgárok nem fogalmaznak meg semmiféle etikai követelményt a pártok vezetőivel kapcsolatban. Annyira rettegnek attól, hogy a másik párt hatalomra jut, illetve hatalmon marad, hogy gyakorlatilag egyik oldalon sincs semmiféle erkölcsi elvárás a vezető politikusokkal szemben.

Ugyan mi volt Kádár János legnagyobb vágya, ha nem ez? Hogy az erkölcsi nullapont legyen a kiindulás a politikailag aktív tömegek számára. Na, hát most itt vagyunk.

Esély a kibontakozásra akkor lesz, ha a politikai életben is megjelenik a politikai korrektség fogalmát belülről ismerő, felkészült és EU-tudatos új generáció, amely már kész eredményes küzdelmet folytatni a karizmatikus politikai vezérkultusz társadalmunk pusztító rögeszméjének hatástalanításáért.

A mai huszonévesek józan reményeiben, nyugati egyetemeken szerzett szakképzettségében és a politikailag korrekt viselkedés iránti általános elkötelezettségében bízom. Félő, hogy amíg e nemzedék-, illetve szemléletváltásra nem kerül sor, a romlásnak mélyebb és csak még mélyebb bugyraiba süllyed hazánk. De remélni merem, hogy a széthúzásból már mindenkinek elege van, s ezért közel a fordulópont. Isten óvja Magyarországot!

Comments are closed.