Forrás: HVG

BIBLIA- ÉS KORÁN-VITÁK

Mind többször a kereszténység és az iszlám szent könyveinek közös értékeit hangsúlyozzák a két világvallás vezetői, ami azért is nemes törekvés, mivel korábban egymás szentírásának félremagyarázása volt a jellemző.

Anélkül, hogy semmibe vennénk vagy alábecsülnénk a köztünk lévő különbségeket, arra kell figyelnünk, ami összeköt minket – üzente XVI. Benedek pápa néhány hete annak a 138 muszlim vallási vezetőnek, akik októberben nyílt levéllel keresték meg a katolikus egyházfőt. Az elismert szunnita és síita gondolkodók és vallási vezetők Egy közös szó köztünk és köztetek című írásukban arra hívták fel a figyelmet, hogy a világbéke a muszlimok és keresztények kapcsolatainak javításán múlik, és kiemelték: a Biblia és a Korán egyaránt az Isten iránti teljes elkötelezettséget és a felebarát iránti szeretetet hangsúlyozza. Hasonlóan udvarias hangnemben vitatkoztak egymással augusztus végén Szegeden keresztények és muszlimok a Szegedi Hittudományi Főiskola biblikus tanszéke által szervezett Biblia és Korán című nemzetközi tudományos konferencián, amelyen a muszlim résztvevők csak néhány keresztény előadó általuk leegyszerűsítőnek minősített kijelentését tették szóvá.

Persze nem olyan mértékben értetlenkedtek, mint egykoron az iszlámot megalapító és a beduin törzseket monoteizmusra (sz)oktató Mohamed próféta, aki a Szentháromságot a többistenhit megnyilvánulásának hitte, és így üzent a keresztényeknek a Koránban: „Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben, és ne mondjátok azt, hogy >>Három«! Hagyjátok abba! Jobb ez nektek.”

Az ehhez hasonló korai félreértések vallástörténészek, teológusok szerint arra vezethetők vissza, hogy Mohamed a 6-7. század fordulóján az arábiai – Róma által eretneknek minősített – Krisztus-követő hívek hitvilágán keresztül ismerkedett meg a kereszténységgel. Ráadásul – magyarázta Benyik György katolikus teológiaprofesszor, a szegedi konferencia egyik fő előadója a HVG-nek – Mohamednek nem volt alkalma az Újszövetség tanításait autentikus forrásokból tanulmányozni, csupán azok „megélt változatával” találkozhatott. Márpedig – érvelnek az orientalisták is – a karavánszerájokban megpihenő keresztények és zsidók feltehetőleg torzítva adták vissza hitük fundamentumait. A muszlimok viszont azzal mentegetik prófétájukat, hogy az nem szorult rá, hogy keresztényektől tájékozódjon a Biblia tanításairól, mivel Isten maga nyilatkoztatta ki neki az Ó- és Újszövetség lényeges részeit. Orientalisták szerint Mohamed azt gondolhatta magáról, hogy nem új hitet prédikál, csupán helyreállítja Ábrahám (Ibrahim) elfeledett, a zsidók és a keresztények által elferdített vallását.

Igazi vallásközi párbeszéd az iszlám születése idején egyébként annak ellenére sem alakult ki egymás hittételeiről, hogy kompetens személyekben aligha volt hiány. Kezdeményezhette volna ezt például a Mohamed halála után húsz évvel, 650 körül született Damaszkuszi Szent János is, hiszen jól ismerte az iszlámot, apja ugyanis I. Muávija kalifa magas rangú pénzügyi tanácsadója volt. A Koránban is járatos Szent János azonban, hittudományos dialógus helyett, inkább lehamisprófétázta Mohamedet. Különösen amiatt haragudott Mohamedre, amiért az – holott tucatnyi saját neje volt – nem átallotta elszeretni fogadott fia, Zaid feleségét.

Amikor Keleten egy kegyelmi pillanatban lehetőség adódott hitvitákra, a résztvevők leginkább ellenfeleik szent szövegeinek kiforgatásában jeleskedtek. Theodórosz Abú Qurra melkita szerzetes, az észak-mezopotámiai Harrán püspöke például 829-ben al-Mamún kalifa előtt azzal képesztette el hallgatóságát – idézi fel Simon Róbert orientalista Uszáma ibn Munqidz szíriai emír tavaly megjelent Intelmek könyvéhez fűzött tanulmányában -, hogy a Koránt idézve igyekezett bizonyítani a kereszténység feljebbvalóságát. A „vezess minket egyenes úton” részből kiindulva magyarázta, hogy lám, a tévelygő muszlimoknak muszáj Allah segítségét kérniük ahhoz, ami a keresztényeknek már megadatott Krisztusban.

Egymás szent iratainak félreértelmezését, netán kiforgatását Benyik professzor szerint az is elősegítette, hogy a keresztények és a muszlimok a 8. századtól a hispániai félszigeten a kényszerű egymás mellett élés során – részben gazdasági okok miatt – ellenérdekeltekké váltak egymás megértésében. De a keleti keresztény tudósok sem iparkodtak megérteni a muszlimokat. Az iszlám tanításait jól ismerő Nikétász Khoniatész bizánci történetíró is megvetette Mohamed tanítását, és azt hangsúlyozta, hogy az Ó- és Újszövetség zárt és tökéletes törvényt alkot, ezért nincs szükség a Koránra, erre „az istentelen, hazug, siralmas és balga könyvecskére”.

Nyugaton sokáig arra sem vették a fáradságot, hogy elolvassák az iszlám szent könyvét. Guibert de Nogent bencés krónikás, az első keresztes hadjárat történetírója a 11-12. század fordulóján készített Mohamed-életrajzáról elismerte, hogy források nélkül írta. Nem is volt rájuk különösebb szüksége, mivel – így De Nogent – „az ember habozás nélkül rosszat mondhat arról, akinek a gonoszsága minden elmondható rosszat meghalad”. Nem véletlen, hogy akkortájt olyasmiket híreszteltek, hogy Mohamed az Antikrisztus, aki egy baljós időpontban, 666-ban (a valóságban 632-ben) hunyt el.

A Koránt végül a 12. században Petrus Venerabilis clunyi apát tette elérhetővé a Nyugat számára. Alig száradt meg azonban a tinta az általa latinra fordíttatott szent iraton, az apát vitriolos cáfolatban szállt szembe annak minden tanításával, és azt tanácsolta a muszlimoknak, inkább térjenek át a keresztény hitre.

A muszlim tudósok akkortájt jobban ismerték ugyan az Ó- és Újszövetséget, mint ellenfeleik a Koránt, de félremagyarázások – igaz, nem mindig ellenségesek – náluk is előfordultak. A 9. századi al-Qászim Ibn-Ibráhím például a hegyi beszéd egy fordulatát – „aki testvérének azt mondja, hogy bolond, méltó a gyehenna tüzére” – a következőképp idézte: „Aki testvérének, hogy megszégyenítse, azt mondja, nem vagy körülmetélve, a másvilágon megérdemli a pokol tüzét.”

A kereszténység és az iszlám egymás iránti előítéleteit tovább mélyítette az Oszmán Birodalom nyugati terjeszkedése a 15. századtól kezdve, az igazi közeledésre egészen a 20. századig kellett várni. Az áttörést sokak szerint az 1965-ben lezárt második vatikáni zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozata jelentette, amely a kereszténység más vallásokkal való kapcsolatát taglalja. E szerint „az Egyház megbecsüléssel tekint a muszlimokra is, akik az egy, élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és földnek Teremtője”. A megbékélést kereső muszlim vallási személyiségek pedig egyre gyakrabban idézik Mohamednek a Korán 29. szúrájában feljegyzett mondását, amelyben azt javasolja híveinek: „Ne szállj perbe az Írás népével csak úgy, ahogy az a legjobb – kivéve azokkal, akik vétkesek közöttük! És mondjátok: >>Hiszünk abban, ami leküldetett hozzánk és hozzátok! A mi Istenünk és a ti Istenetek egy«.”

IZSÁK NORBERT

Comments are closed.