2007.12.19., 2007. évfolyam, 50. szám
szerző: Bokor László forrás: 168 Óra
Rejtő tollára való a francia hadügy ama hirdetése, amellyel a Maginot-vonalat próbálta eladni, de legalább kiadni. Földünk legnagyobb erődrendszerének – és magyar változatának – kalandos sorsáról szól emlékriportunk.
Az első világháború utáni új bizonytalanságokban Franciaország két és félmillió katonát volt képes mozgósítani, de a hadügy ezzel sem érte be, hanem – feledve a nagy háború várerőd-bunkerkudarcait Przemyltől Verdunig – hozzákezdett minden idők legnagyobb föld alatti betonrendszerének létrehozásához. Éppen nyolcvan éve, hogy a terveket jóváhagyta Maginot, a párizsi HM feje, és biztosította az utóbb róla elnevezett erőd megépítésére a félmilliárd dolláros kezdőtőkét.
Egy évtized alatt a német határ vonalát követő védmű a svájci Alpoktól észak felé egészen az Ardennekig, illetve le, a Földközi-tengerig ért. Az összességében csaknem félezer kilométeren át kígyózó öntöttvas, kő- és betonrengeteg olykor a százméteres mélységet is elérte, ahol keskenyvágányú vasúti szerelvényeket üzemeltettek a csapatmozgások gyors és láthatatlan bonyolítására. A negyedmillió katonát is befogadni képes, néhol hatszintes óriásgarnizon önálló víz- és áramtelepeket, szellőző- és híradórendszereket működtetett, valamint élelmiszer- és munícióraktárakat, pékségeket, műtőt, kvarc-„napozót” filmvetítésre is alkalmas étkezőket.
„Alice Csodaországban!” – ámuldozott Lindbergh (akkor már ezredes), és vendéglátói nem bánták, ha német barátainak is mesél majd róla. A Maginot létébe az eleve elriasztás volt bekódolva. Azt pedig a „bochok” elleni össznemzeti gyűlölettől sem remélhették, hogy képes lenne a roppant építkezésektől távol tartani Berlin spionjait.
De talán nem is akarták. A francia hírszerzés egyébként igen jó érzékkel tapintotta ki már a weimari időket is mérgező revánsista törekvéseket.
Később Canaris Abwehrje már pontosan ismerte az erődrendszer vonalvezetését, hála légi felderítésüknek. Ugyanis a „katonai körzetté” nyilvánítás dacára a kéregvasút-építéshez szükséges munkálatokat nem lehetett elrejteni, bár a tunellépítésekhez olykor a párizsi metró fúrópajzsait is használták.
Mindezek ellenére a korszak legnagyobb francia stratégái (Pétain és Weygand) egyetértettek abban, hogy a páncélboltozatú lövegtornyok és többsoros géppuskafészkek megfutamítják majd a támadókat.
Ez a „megfutamítás” később különös értelmet kapott, midőn Guderian hernyótalpasai elhúztak mellette, a Marne melletti Argonne vidékén keletre fordultak, míg egy másik páncélosék a Loire, Párizs és a tengerpart irányában nyomult előre. Vagyis hát: a Maginot-vonal – ne szépítsünk – puskalövés nélkül került 1940-ben német kézre. Frankhon stratégiái most gyorsan átértékelték a hadi helyzetet. Weygand Anglia csekély támogatásában látta a fiaskó okát, „amiért majd megfizetnek – átkozódott -, úgy fogják nyakukat elvágni a németek, mint a csirkékét”. Pétain pedig csak a totális vereség látszatát akarván elkerülni, elvállalta az úgynevezett nem megszállt „francia állam” elnökségét, a térség katonaságát és zsidóságát kiszolgáltatva az SS-nek.
A tévedések szomorújátékába tartozott, hogy a két háború közt a hadvezérek egyike sem tanult az erődrendszerek hiábavalóságának példatárából. Mert épült Siegfried-, Sztálin-vonal is, Eben Emael-, Albert-, sőt görög Metaxan-erődrendszer is. Volt kárpáti Árpád-vonal, de Románia és Csehszlovákia is működött e téren, hogy aztán a bécsi döntések után mindezek Horthy Magyarországának birtokába kerüljenek. A felsorolásban meg ne feledkezzünk az Atlanti Falról, amely a belga-holland és francia partvidéket öntötte betonba a D-Daytől tartva.
Franciaországban – a Maginot építése közepette – egyedül egy De Gaulle nevű harckocsizó ezredes emelte fel szavát a védvonaltervek ellen, mondván, hogy a korszerű légierők idején ez maga az anakronizmus. Félre is állították, és csak a végveszély óráiban engedték vissza harckocsijai élére. A folytatás ismeretes: miután Szabad Franciái – igaz, Londonon át, de – Berchtesgadenig űzték a volt megszállókat, De Gaulle sokat tett a hagyományos német-francia gyűlölködés feloldásáért, előbb a diplomáciában, majd a NATO-ban. Ugyanez idő alatt a Frunze-végzettségű stratégák azt olvasták ki a második világháború elő- és utócsatározásaiból (az Alcazartól Koreáig), hogy változatlan a várerősségek és betontámaszok hadihasználhatósága, ideszámítva a nagyvárosi metróállomások tömegóvóhelyeit is.
Mindez természetszerűen befolyásolta a hazai háborús előkészületeket az ötvenes években. Ezek nemcsak a Rákosi fivér Bíró Ferenc irányította „középgépipari” (hadipari) ágazatban, minisztériumban öltöttek testet, de megkezdődhetett a „bombabiztos” metróépítés is, és a városvédő fikcióik közé még az Úttörővasutat is besorolták. Ám a legnagyobb és legköltségesebb beruházás a Déli Védelmi Rendszer volt, amely 1951-től négy éven át öntötte betonba a „titófasiszták” várható támadásától tartva a határőrvidéket. Ha a figyelőállások és géppuskafészkek alatt mindössze három-négy méter mély körletek voltak is, egy mai felmérés szerint annyi építőanyag került itt felhasználásra, amennyiből egy középméretű iparváros kitelt volna. Akkori árfolyamon hétmilliárd forintot emésztett fel az Őrségtől Szegedig húzódó – a Maginot-nál másfél száz kilométerrel hosszabb! – bunkerláncolat.
Ma mindkettő új felhasználásra vár. Hírlik, egy Bács megyei község körülásva-elvontatva valami sportlétesítményt tervez belőle, Nagykanizsa és Lenti között pedig idegenforgalmi látványossággá fejlesztenék.
A Maginot persze más nagyságrend. Oda beruházókat vár a hadügy. Kísérleteztek már gombatermesztéssel, víztározóval, takarmányraktárral, egy pezsgőgyár palackozót és a földrész legnagyobb hűtő-tárolóját álmodta oda.
A döntés már azért sem tűr sok halasztást, mert az évtizedek nyirkossága is kikezdi a hajszálrepedéseket, ugyanakkor a labirintusok bűnügyi kockázatokat is rejtenek. Az emlékezetes Schleyer-ügy kapcsán, a fél kontinens átkutatásakor száz rendőr egy álló hétig járta be a Maginot útvesztőit. A német GYOSZ-vezér helyett azonban csak tucatnyi afrikai menekültre leltek.
Szétszedni, felrobbantani nem érdemes a maga nemében páratlan műtárgyat. Felmerült a felparcellázása és ideiglenes szükségszállássá alakítása. Csakhogy mindez nyáron is fűtő napkollektorok egész hálózatát igényelné. A német nyelvű hirdetésre válaszolta egy olvasó: „Ha ilyen iramban hevül a kontinens nyári hőmérséklete, pár év múlva klímaberendezés nélküli olcsó víkendvárossá domesztikálható az egész hadi létesítmény.” Kérdés, lenne-e pénz ilyesmire a nagy bérharcok és sztrájkok idején.
Amióta kémműholdak pásztázzák a láthatárt a legkisebb változásokat is regisztrálva, csaknem képtelenség lenne bárhol, bármilyen titkos búvóhely, bunkerrendszer építése, még akkor is, ha a múló idő és a tapasztalatok nem kezdték volna ki valamennyiük értelmét. Ma már egyedül Oszama rejtőzködik valahol az iráni-afgán határhegyek barlangjaiban…
