Forrás: kultura.hu

Én ezt nem így tanultam, kérem szépen, hogy Árpád-házi (Könyves) Kálmán királyunk, valamint öccse, Álmos ily „mocsadékállatok„, „emberformaártányok” valának – a jelzős szerkezetek szó szerinti idézetek a drámából. Az meg, hogy keresztény anyaszentegyházunk valamennyi, az Árpádházbanszínre lépő képviselője Őszentségétől az apáton át az egyszerű barátig pénzéhes, gátlástalan, gyilkos és pedofil szörny, igazán elszomorít. De hát Spirótól mindig tanul az ember. KRITIKA

Az Ikszek miatt annak idején kitiltották Lengyelországból; amikor a Fogságot letettem, biztos lehettem benne, hogy utálni fogják érte a klasszikus- és császárkori Rómát valamelyest értékteremtő, élhető világnak képzelő filológusok, és hasonlóképpen a görögök, a zsidók és persze a keresztények, mert oly sok kiábrándító tényt kutatott fel a korabeli görögség, Alexandria és Iudea korabeli viszonyairól, hogy az már tényleg sok! A dicső múlt meggyalázása igazán nem szép dolog. És akkor a színpadot soha nem látott Hannibálról, illetve az olvasva is hátborzongatóan kiábrándító Békecsászárról ne is beszéljünk. Színházi berkekben legendák keringenek arról, hány színház dramaturgiáját járta meg az 1994-1995-ben írt, eredeti címén Árpád-ház című vérzékeny és naiv krónika műfaj-megjelölésű dráma (a Shure előadás-címének helyesírás-változatát nem sikerült megfejtenem, pedig bizonyosan nyomós oka lehet Spiró kijavításának; talán országház típusú szóalkotás, ironikus kikacsintás?!). Merthogy előbb-utóbb mindenütt visszariadtak bemutatásától: elképesztő mennyiségű szereplő, fárasztóan bonyolult történet, de mindenekfelett némely magyar királyunk dicső hírének, ezzel pedig történelmünk dicső lapjainak besározása. Pedig ha felütjük a történelemkönyvet, ott bizony benne van, hogy az 1095-ben trónra került Kálmán félvak, púpos és sánta volt. És dadogott. És hogy öccse, a délceg Álmos herceg fegyverrel próbálta elragadni a hatalmat fivérétől. Meg hogy Kálmán egy idő után ráunt az állandó viszálykodásra, elfogatta és megvakíttatta öccsét és annak négyéves kisfiát, Bélát, a majdani II. (Vak) Bélát. És így tovább, minden úgy történt (sajnos) a magyar történelemben, ahogy azt Spiró elmeséli, tessék csak megnézni az előadást, a végére a keserű szájíz garantált: hát ilyen történelem van mögöttünk, innen jövünk. És tartunk Európába – ahol például ott a német császár, aki jó pénzért mindig kiadja a hozzámenekülő Álmost, meg egyáltalán, mindenféle galádságra hajlandó. Ő is. Mindenki. Rettenetes, néző- és katharszisz-ellenes dramaturgia következik a fentiekből: egyetlen szerethető, szimpatikusalak sincs Spiró színpadán. Hát ilyen a világunk?! Hérodotosz annak idején (i. e. 5. sz.) azt vallotta, hogy jelenünket csak akkor érthetjük meg, ha elvégezzük a múlt pontos feltárását, megismerését és értékelését. Lehet, hogy tényleg nincs új a nap alatt.

Ha más érdeme nem lenne az Almási Tóth András rendezte előadásnak, már az komoly tett, hogy az előadás bizonyítja: játszható, színpadra való dráma az Árpád-ház. De szerencsére ennél többről van szó a Budapesti Kamaraszínház legkisebb játszóhelyén színre vitt előadás esetében. Természetesen provokatív, vagy inkább ironikus gesztus, hogy az eredetiben hatvanegy szereplős (plusz ifjak, urak, papok, tömeg), állandó helyszínváltásokkal és tömegjelenetekkel (köztük például csatajelenet lovashadsereggel) ékes drámát egyetlen, apró térben tizenegy színészre karcsúsítva játsszák. A díszlet (Iványi Árpád) hasonlóképpen minimalista, általában jól simul a játszók mozgásához, bár az embernagyságú kartonfigurák jórészt funkciótlanok – amikor pedig „játszanak” (egy groteszk-obszcén szeretkezés, illetve a kurvák Béla király előtti felvonultatásakor), az nem több erőltetett, modoros-felesleges betétnél, az emberalakokból kartonba formált, bukolikus hangulatot (?) árasztani hivatott lombos fa-tákolmányra pedig semmi szükség az apró térben. A jelmezek (Földi Andrea) egyértelműenjók, nemerőltetetten,stilizáltanmaiak, ugyanakkor apró részletekkel baljós, vagy hunoros hangulatokat képesek érzékeltetni (ormótlan csizmák öltönynadrághoz, menyasszonyi fátyol alatt viselt szexharisnya, hatalmas, medvévé-vadállattá varázsoló bunda, stb.).

Az előadás első felvonása majd” másfél órás, míg a második szűk negyven perc. Az aránytalanság nyilván szándékos, de okára nem sikerült rájönnöm. Paradox módon mégsem az első rész tűnik hosszúnak, igaz, itt összehasonlíthatatlanul több jó rendezői ötlet és megoldás van, mint a másodikban. Az első fél óra panoptikum-jelenetekké szervezett élőképekben gazdag, sajátos stílusú előadás, ahol a színészek jórészt kifelé, a nézők felé fordulva, egymással alig-alig kommunikálva játszanak. Már-már hozzászoknánk, sőt, belefeledkeznénk ebbe a szépen kidolgozott, történelmiképeskönyvstílusba, ám egy idő után teljesen megfeledkezik az előadás e képekről, s szokványos kamara-stílusban, egymással testi- és szemkontaktusokkal kísért jelenetekben folytatódik az előadás, hogy azután a legvégén egyetlen jelenet erejéig visszatérjen a kimerevített csoportkép-játékstílus (nem kis zavart okozva a nézőtéren; a dörzsölt néző rögtön megértette, hogy aha, ez most akkor a zárójelenet és már tapsra lendült a tenyér, amikor váratlanul megszólalt a kezdőjelenet testvérpárja, hogy a történelem örök körforgását immár II. Géza és László alakjában játsszák újra). A második felvonásra mintha elfogytak volna a vaksággal kapcsolatos játék-ötletek is; túlságosan elnyújtottnak hat a vakságról folytatott elméleti beszélgetés-sorozat, bármennyire szép és mélyértelmű Spiró szövege, a dramaturgiai beavatkozás itt elkelt volna (dramaturgot nem jelöl a színlap). A színészek közül kiemelkedik a testvérpárt alakító Dolmány Attila (Kálmán, későbbII. István, Saul és II. László), illetve Lengyel Tamás (Álmos herceg, II. /Vak/ Béla, II. Géza). Dolmány a nyomorékságot teljes testével, mimikájával és hanghordozásával is játssza, míg Lengyel kiszolgáltatott, gyámoltalan, vak és ostoba, majd ugyanazzal a külsővel ravasz, bölcs és kegyetlen uralkodó. Szép, kidolgozott alakítás mind a kettő. A női szerepek kevésbé látványosak, s kivitelezésük is jóval halványabb, mint a férfi főszerepeké: Verebes Linda a második részben szinte alig szerepel, pedig az első részben ígéretesen épít teljes női sorsot. Varga Klára túlságosan szenvtelen Béla számító feleségeként, az ártatlanság és a kiszolgáltatottság érzékeltetésében viszont jó. Tímár Éva viszont több, apró szerepében megmutatja, hogyan kell profi módon jeleneteket levezényelni, feszültséget ébreszteni, s minden figyelmet magára irányítani. TörkölyLevente pontos és érzékletes alakítása, valamint a főiskolás OroszÁkos fegyelmezett, remek ötletekkel fűszerezett játéka (az izgatottságában újra és újra az epilepsziás roham széléig jutó barát szerepében) gazdagítja ezt az összességében izgalmas, ha messze nem is hibátlan előadást.

Szerző:

Karsai György

Comments are closed.