Szerényi Gábor: Rajzfüzet a fűben
2007. december 12.
A zötyögés teszi, az utasok előtti leplezés pici izgalma? Nem tudom. Mindenesetre a lökdösődésben meg-megcsúszó toll expresszívebb nyomvonalat hagy maga után
Elhatároztam, hogy visszamegyek a Central Parkba. Ott csúszhatott ki a fűben a hátizsákomból egy kicsi rajzfüzetem, benne egy ugyan lejárt metró-hetijegy, de arra is írtam valamit, és valami kicsi fotók is mintha abban lettek volna.. Lüktetett bennem az aggodalom, a másnak értéktelen fecnik nekem pótolhatatlan motívumok. Tapasztalatom, hogy a tömegközlekedésben készült zaklatott skiccek utánozhatatlanul izgalmasabbak, mint az otthoni nyugalomban, ráérősen kidolgozott munkák.
A zötyögés teszi, az utasok előtti leplezés pici izgalma? Nem tudom. Mindenesetre a lökdösődésben meg-megcsúszó toll expresszívebb nyomvonalat hagy maga után. Ami akkor, ott hibának tűnik, az később az eredetiség védjegye. (Még magam sem tudom leutánozni, úgymond rendesen átmásolni a gyors krokit: úgy jó, tépetten, zaklatottan, úgy hiteles, amiről beszámol, amit közvetít.)
Pesten ezt nem tudom elképzelni, de New Yorkban, igaz, a rendkívül békés park kissé rejtettebb részén, háborítatlanul ott maradt tényleg az egész kaotikus kicsi paksaméta. (Megriadok saját szétszórtságomtól, elképesztő „leleménnyel” tudok elveszíteni szinte bármit.) Jó, az anyag ára – néhány papír, műanyag tok – érthetetlen nyelven írott szövegek, szkeccsek – nem vetekszik az általam fantáziált eszmei értékkel.
Akkorát dobbant a szivem az örömtől, hogy percekig csak némán ültem egy padon, próbáltam kiheverni az izgalmat. Azután úgy maradtam. Zöldellő tájban, friss levegőn, talán életem zenitjén. Mindenféle eszembe jutott. Hogy ennél jobb már nem lesz semmi. Ez a szándéktalan létezés, csöndes derű, megnyugvás.
Egy percre önmagam emlékművévé váltam. Egy pillanatra olyan voltam, mint bárki más. Aki képes kedves fölénnyel a világegyetem fölé kerekedni. Bocsáttassék meg, de egy picikét még nyújtottam is az időt. Olyan jólesett a haszontalanság. Igazi non-profit merengés.
„Ami sürgős, az ráér” – íródott föl az egekbe a Királyhegyi Páltól való mottó. A háttérben igazi amerikai homeless-ek vonultak el, itt is van ingyen ételosztás, miért idillikusabb ez is, mint például a pesti Deák téren a reménytelen sorsok sorfala? (Vagy csak én látom most innen így, mert eluralkodott rajtam valami panteisztikus révület, miközben csitítom ujjongó rajongásom a pillanatnyi pozícióért, hogy éppen itt időzhetek, hála a Teremtőnek, vagy a vak szerencsének…)
Hoztam magammal családi fotókat is. Kiraktam a fűbe őket, rajzokat vágtam szét, szövegeket írtam köréjük, képregényeket találtam ki. Ahogy speciális szakemberek, akik szájmozgásról tudnak olvasni és így megfejtik némafilmek szereplőinek eredeti szövegeit, úgy én is kísérletet teszek, régen meghalt rokonaim fotóiból rekonstruálni történeteket.
Czukor Magdi. Édes unokatestvérem, nagy masnival szőke hajában, kötött ruhácskában, hatévesen. Ennyit élt, Miskolcon, szüleivel, együtt haltak, 1944-ben. Három darab fénykép maradt róla, egyet elhoztam, hiába intenek jólelkű barátaim, ne búsítsam magam, ne merengjek túl sokat a múlton. („Van neked saját életed!”)
Mehetnék pszichoanalízisbe, mélylélektani búvárlatokba, „lemállasztani a kényszer-neurózisnak a gátló, betegítő rétegeit.” És – fűzöm hozzá a lecke folytatását – megőrizni ugyanakkor a művészetbe szublimálható erőket, irányultságot.
Az egyik noteszembe lefirkantott figurának nyomban adok is szöveges szerepet. Átalakítom őkelmét – mit se tud erről az eredeti modell -, vonásait mélyítve segítem, hogy változzon névtelen utasból karakteres epizodistává. „Ki él olyan nagy csendben, hogy hallgatózhat, mit visszhangzanak az ajkak lármájára a lélek csarnokai?” Ezt a gyönyörű Szép Ernő idézetet exportálom ide neki Magyarországról. Hogy azután vissza is zuhanjak képzeteimmel a távoli, mégis mindenüvé magammal hordott hazámba.
Czukor Magdi olyan mélyen elcsöndesült örökre. Elképzeltem, hogy beültették a díszletbe, a fotográfus műtermébe, miután szépen megfésülték, mondták neki, hogy támaszkodjon kis karjával szelíden, nézzen oldalt, talán egy üveges vitrin felé. Abba merülhetett el, a milliónyi csillanó fénytörésbe, jaj, de szép, úgy maradt, angyali ábrándba rögzítve. Holott egy perc lehetett csupán. „Magdika, mennünk kell még vásárolni, és beköszönünk nagyanyádnak a Búza téri söntésbe!”
Hazudok. (És milyen ügyetlenül!) Nincs semmiféle sétálás, söntés. Helyette hideg halál. „Schnell, schnell!” Fel a vagonba! (Ó, hányszor elképzeltem ezt, hogy milyen lehetett, s miért nem jöhetett egy őrzőangyal?)
Csak egyetlen gyereket képzelek el most. Egyetlennek az elpusztítását. Magamat látom ott a vagonban, olyan élesen, ahogy itt ülök a New York-i Central Parkban. Szeretnék játszani, felkészülni az életre, ami még csak most kezdődik el.
Hiszen nemrég készült egy fénykép, ott látszik, ahogy készülődik az élet. (Jaj, de beleélem magam megint!)
A gyilkosokról nem tűnődöm. Az előkerült fotográfiák, náci őrök felvételei, megmutatnak számos arcot a gonosz oldalról. Ha felidézni próbálok karaktert, akkor Wirth Árpád, nyilas keretlegény ködlik fel, holott sohasem láttam. De egy történetet tudok róla.
A kistermetű pártszolgálatos szuronyos puskával felfegyverezve őrizte 1944-ben az egyik magyar zsidó munkaszolgálatos szakaszt. Élet-halál ura volt, bele is lovalta magát a történelem adta szerepébe. „Adja csak ide a kenyérzsákját!” – parancsolta magához az egyik elgyötört beosztottját. Jólesett neki egy kis hatalmaskodás. Örömforrás volt a kiszolgáltatott megalázása. Végigkutatta a munkaszolgálatos férfi holmiját. Kinyitotta tárcáját is, nézegette annak tartalmát, „mit rejtegethet a zsidó, amit nyilván lopott” – kotorászott tovább zsákmány után kutatva.
Családi fényképek kerültek a kezébe. A munkaszolgálatos összehúzott szemmel, zakatoló szívvel nézte felesége, gyerekei arcképét a nyilas ujjai között. Az észrevette a komor pillantást. „Ezekre magának már nem lesz szüksége” – mondta, és komótosan apró fecnikre tépte a képeket.
A háború után derült ki, hogy a munkaszolgálatos férfi édesanyját, feleségét, gyerekeit Auschwitzba hurcolták, gázkamrában megfojtották. Ő túlélte, megszökött a munkaszolgálatból.
1946-ban elvállalt egy sportmegbízatást vidéken, arra gondolván, hogy megkeresi az egykori nyilas őrt. Mit tett volna vele? Igazából maga sem tudta. Vissza már senkit nem tud hozni a meggyilkolt áldozatokból. És mit ér a bosszú? (Egy részeg kötekedőt földhöz vágott egy budapesti villamosmegállóban, aki anyját szidta, származása hangsúlyozásával.) Wirthnek se lett volna sok esélye, de a férfi maga könnyebbült meg a legjobban, hogy kiderült, az börtönben tölti büntetését.
„Régen volt!” Nevették ki annak idején gimnáziumi osztálytársai Nagy Lajost, az írót, mikor kiderült, hogy azért járt napokig feldúltan, mert arról olvasott, hogy a rómaiak – hitszegő módon – megkínoztak és lemészároltak több száz fellázadt rabszolgát, holott azt ígérték, hogy nem esik bántódásuk, ha megadják magukat. „Régen volt” – mordult dühösen, – „de megtörtént!”
Összeszedtem papírjaim, fotókat, rajzokat. Micsoda végtelennek tűnő béke a szívemben! Micsoda terhek ugyanakkor, amiket cipelek, ha akarom, ha nem. Talányos játékokat szerkesztek egy rajzolt világban. S magam is elnémulva nézem, milyen különös, komor sejtelmek, mélyből derengő képzetek villannak elő a felszín réveteg, rebbenékeny békéje mögül.
