2007.12.10., 2007. évfolyam, 49. szám
szerző: Lampé Ágnes forrás: 168 Óra
Az ügető helyén pár hete nyitotta meg kapuit Kelet-Közép-Európa legnagyobb bevásárlóközpontja, a fővárosban immár a harmincötödik. A plázák megítélése ambivalens. Egyrészt azt mondják, szétverik a hagyományos európai városszerkezetet, és amerikai mintára kényszervásárlókat „gyártanak” belőlünk. Közben elemi társas igényt elégítenek ki, amit a kávéházak és a városi főterek nem tudtak betölteni. Úgy tetszik, terjeszkedésüknek ma már sem a hatóság, sem a jó ízlés nem szab határt. Az elképesztő méretekkel az Arenában is küzdöttünk egy kicsit.
Fotó: Kovalovszky Dániel „Itt adtam el a cipőmet egy futamért. Betétes, az volt a divat – nosztalgiázik Csikós Attila 1964-es lovis élményéről. – De nem lehetett kihagyni. Tuti tippet kaptam.” Feleségével az ügető helyén épült megapláza földszintjén kóvályog. Bicskéről jöttek, ők is az Arenát akarják látni. „Nem egy nagy vasziszdasz. Az újdonság hozott ide. Meg aztán… hátha osztanak valamit.”
A száznyolcvanezer négyzetméternyi tér alatt kétszintes garázs. Jegyezzük meg parkolóhelyünk betűjét, számát, különben fix, hogy nem találjuk többé. A föld alatti minisztrádán kétszer kétsávos utak futnak. Közepes gyalogtúra, mire az egyik bejárathoz érünk. Egyeztetjük koordinátáinkat a fotós kollégával: aki hamarabb rájön, hol van, szól.
Kint találunk egymásra. Előttünk domboldalnyi földtúrás, teherautó hordja a földet a tereprendezéshez. Utolsó simítások: örökzöldet telepítenek. Az Arenába az egyik tribünön át vezet az út, mementóként meghagyták. Így lett a műemlékből főbejárat. Előtte, a téren két hajtós-kocsis lovas szobor idézi az emlékeket.
A folyosókon tömött sorokban cirkulálnak az emberek. Két emeleten az üzletek sora, szinte mindegyik kirakatban „akció” felirat bizsergeti a látogatót. Középen lent, az „arénában”, amíg a szem ellát, gyorséttermek. Ülőhely nincs. Középiskolások fagyizó csapatához csapódunk. Hetente többször is plázáznak, inkább suli után. „Megszoktuk. Ha nem lenne, hiányozna. Tök jó, mászkálunk, nézelődünk, mozizunk. Sok gyorskajálda van” – tudjuk meg a programot Pataki Lászlótól (Laci). Az Arena viszont nem jött be. „Túl előkelő akar lenni, zord az egész” – kapunk szakvéleményt Wallner Vivientől (Vivi). Fontos adatot dob be: „Magyarországon annyi pláza van, hogy ha mind behúzódnánk, az egész lakosság elférne.” Hoppá.
Ruhaüzletbe tévedünk. Az eladó nyolc éve plázás. „Ide is csak lógni, lézengeni, bandázni jönnek a fiatalok. Reggel kilenckor iskolatáskával rohangálnak.” Elárulja, nem a ruha és a cipő a menő, hanem az ékszer és az elektronikai cikk. Nem is csoda. „Nyitáskor negyven volt a hűtő, háromezer a porszívó. Fél óra alatt elfogyott.” A karácsonynak ehhez nincs köze. A vásárlási kedv töretlen, csak akció kell. „Kétezer volt szemben a harisnya. Ha vettél, adtak hozzá két zoknit és egy másik harisnyát. Nem mondom, én is vettem. A magyart meg lehet hülyíteni.”
De a másik bolt eladója is tudja, mi a dörgés. „Lufi, fagyi, szórólap. Ez a menő.” A Camponából telepítették át. „Ott már nem volt forgalom, mintha ciánoztak volna. Itt csak a frencsájz van, meg világmárkák. A nemzetközi cégeknek nem oszt, nem szoroz, ha egy üzlet nem megy. De a Mari néni típusú kis boltokat sorra bezárják. Nekik kuka.”
Hallgatnánk még, de sietünk kell. Az üzemeltető gigacég vezérével találkozunk. Sajtósa telefonon navigál. A liftbe nem férünk be, az oldallépcsőn próbálkozunk, de visszaérünk a „start” mezőre. Értünk jönnek.
A holland Elbit Medical Imaging Ltd. cégcsoport tulajdonolja a Plaza Centers Részvénytársaságot, amely Kelet-Közép-Európában eddig 26 bevásárlóközpontot indított be. Magyarországon elsőnek a Duna Plazát 1996-ban. Az Arena a tizenhetedik. 160 millió eurós beruházás.
Az izraeli Ran Shtarkman elnök-vezérigazgatónak nincsenek kétségei. „Az emberek a világon mindenhol szeretnek vásárolni. Egy ötvenezres kisvárosban ugyanúgy, mint egy kétmilliós metropoliszban. Mi pedig elterjesztettük a nyugati típusú bevásárló- és szórakoztató-központ koncepciót a régióban.” Úgy véli, hogy egy pláza beindításához nem kell zseninek lenni. Simán ki kell elégíteni az emberek igényeit: vásárlás és szórakozás egyben. A recept: üzletek plusz családi programok, fantasypark, dzsembori. Úgy, mint külföldön.
Felvetjük: külhonban nem furakodtak be a belváros szívébe, a külvárosban terjeszkednek. „Nincs igaza. A bevásárlóközpontok Londonban, Párizsban a centrumban vannak, jó közlekedéssel, feltűnő dizájnnal. A városon kívülre lerakatok, depók települnek, ott sokkal olcsóbbak.” A siker hármas titkát is felfedi: „Location, location, location.” Azaz, csak a helyszín számít.
Közbevetjük: sokakat csupán az újdonság ereje csábít. „Ha magának azt mondják, megnézheti a világ legszebb férfiját, nem rohan? Az embereknek azt mondták, ez a legmenőbb bevásárlóközpont Kelet-Közép-Európában.
Mindenki hagyott csapot-papot, hogy lássa, igaz-e.” De a többség körjáratozik, nem vásárol. „Ne vicceljen – tesz helyre Shtarkman úr. – Kérdezze az üzlettulajdonosokat a forgalomról. Napi 150 ezer látogatónk van.” A gazdasági visszaeséstől sem tart. „Ágnes, fogadja el, az emberek imádnak költeni. Nem érdekli őket a recesszió. Nézzen körül: itt miért ne lenne pénz?”
A tumultusban, a szatyrokkal egyensúlyozó polgárokon valóban nehéz felfedezni a szegénység jeleit. A plázák egymás után nőnek ki a földből. „Az európai típusú városszerkezet a szemünk előtt alakul át amerikaivá” – véli Bojár Iván András, a Fővárosi Önkormányzat Városarculati Tanácsnoka. (Lásd interjúnkat az 28. oldalon.) Hozzáteszi: kontinensünk kultúrájának alapeleme a hagyományos köztér piaccal, mutatványosokkal, színjátszással, sétatérrel eltűnőben van. A város szervezőereje az amerikai típusú kereskedelmi terület lett, amit minden létező marketingeszközzel turbóznak. „Az emberek özönlenek. Ha lehetne, hazavinnék a plázát, pedig semmiről sem szól. Míg régen bakák és szabadnapos cselédlányok sétálgattak a főtéren, most a Kovács Béla Zrt. magántulajdonán flangálunk, s a cég minden eszközzel erősen befolyásolja, mit csináljunk. A piac maga volt a demokrácia – a pláza a megcsúfolása. Vagyis a demokratikus köztér privatizálása.”
A tanácsnok szerint a „védekezésben” Magyarország elmarad Nyugat-Európától. Ott korábbi a piacgazdaság, az urbanisztikai szakemberek időben felvették a kesztyűt. „Nem engedték, hogy a központok bevándoroljanak a belvárosba, és tönkretegyék. A bécsi Mariahilfer Strassén megmaradtak az üzletek, a főutca hangulata. A plázákat kivitték a külvárosba, és a Mariahilfert körültekintően felújították az új versenyhelyzet igényei szerint. Itt az óriásbefektetők lepacsiznak az önkormányzati vezetőkkel. Adnak húsz-harmincmilliót egy alapítványnak – és bárhova épülhet a pláza. Akár egy kisvárosba is.”
Bojár a fő okot az önkormányzati törvényben látja. „Tragédia. Túlságosan érdektagolttá tette Budapestet. Értelmetlenül nagy szabadságot adott az önkormányzatoknak, amelyek városi logika szerint működnek. A kerületek rivalizálnak, a polgármesterek nem állnak szóba egymással, a fővárossal nem egyeztetnek.” A törvényben nincs korlátozás, azt csak a befektetők kérik. Egymás ellen. „Vesznek egy körzőt, a hegyét leszúrják, s ha olyan kört tudnak húzni, amelyben hatvanezer ember még plázamentesen él, oda felhúznak egyet. Kacagva megéri.”
Nem is kérdés. De gigaadó a főváros kasszájába is befolyik. „Ha a Margit körút vagy a Rákóczi út kisebb üzletei megmaradnak, a tőlük befolyó adó ugyanannyi lenne, mint a plázáé.”
A VIII. kerület polgármestere szerint felesleges az 1990-es önkormányzati törvényt okolni. „Mit tudták akkor, mi is az a pláza. És miért kéne korlátozni az építést? A szabályozási terveket a főváros is véleményezi, és beleszól a területfelhasználásba is. Megakadályozhatta volna, hogy új bevásárlóközpont épüljön, de ilyen változtatási javaslata nem volt. Ez csak műnyafogás” – mondja Csécsei Béla.
Ez a történet sem ma kezdődött. 1998-ban a Szerencsejáték Rt. a francia Bouygues Csoporttal szerződött: megkapja az ügető területét, cserébe megépíti a Kincsem Parkot, a galoppot, az ügetőt és a militaryt. „Adok-kapok, amibe az önkormányzat nem is szólhatott bele. A szándék belefért a rendezési tervbe, átesett az építésigazgatási eljáráson, végül engedélyezték.” De jó pár meccset megvívtak, bírósági procedúra is volt.
A Plaza Centers 2005-ben vette meg a területet. „Az Arena nem sima bevásárlóközpont, az országban egyedülálló mozirendszer lesz benne. Ez tízezreket vonz. Negyvenezer négyzetméternyi plusz zöld területet alakítottak ki. Erre az önkormányzatnak soha nem lett volna pénze.” A Plaza Centers 2009-től adózik, évi százmilliót. Az összeget a kerület a fővárosnak utalja, ahol újraosztják. „A százmilliót várom majd vissza, bár ez a későbbi szabályozástól is függhet.”
Pedig a bevásárlóközpont nemcsak a pénzről szól. Pszichológiája van. „Építészeti szerkezetének egyik lényeges vonása, hogy gondosan kialakított csapda, hisz nem könnyű tájékozódni. Lényege, hogy egy kicsit kusza legyen, a vásárló bolyongjon. De ne nagyon, különben érzelmileg megterheli az eligazodás képtelensége” – magyarázza Dúll Andrea környezetpszichológus. A szakember szerint sokan csak időt töltenek. „Jó, hogy le lehet ülni, pénz nélkül lófrálni a gondozott, karbantartott, természeti elemekkel is gazdagon ellátott mesterséges környezetben.”
Az európai bevásárlóközpontok alapötlete nem Amerikából, hanem a húszas évek Svájcából származik. „Gottlied Duttweiler találta ki, hogy mozgó vegyesbolttá alakított kézikocsival, majd autóbusszal házhoz viszi a bolti cikkeket. Ez annyira bejött, megnyitotta az első élelmiszer-áruházat, amelyeket hálózatszerűen szuper-, majd hipermarketek követtek.” A pláza ennek mintájára alakult. Ötlete Viktor Gruen építész fejéből pattant ki. A kintivel szemben biztonságos, elegáns, higiénikus, klimatizált „várost” akart létrehozni. Az eredmény a furcsa „plázás” köztér, amely átvette a bevásárlóutca és a kávéház hagyományos funkcióját. „És a plázaturizmus, ami a kirándulást helyettesíti: a család programokra megy, ajándékot vesz az otthoniaknak, majd elmeséli élményeit.
Összetett fogyasztói társas hely.” Ideológiája persze amerikai.
És a plázák egyre csak nőnek. Van olyan, ahol napi hatvanezer ember fordul meg. „Amerikában ravatalozón kívül minden van bennük: szívbetegek rekreációja, kocogás, bank, posta, házasságot is lehet kötni, gyerekeknek táborokat szerveznek, felnőtteknek vadvízi evezést, számítógépes tanfolyam, koncert, színház, kiállítás” – sorolja a pszichológus.
Nálunk most van a nagy központok csúcsszezonja. „Amikor „96-ban megnyílt a Duna Plaza, senki sem tudta, hogy plázázni akar. Mégis kialakult a közönség. Ha 18 centis barna cipzárra van szükségem, tuti, hogy ezer más termék mellett azt is kapok.” Habár meg is kell találni. „Az élelmiszerbolt legalul van, az mindenkinek fontos. A presztízstermékek a felső emeleten, eldugott helyen találhatók. Mire a vásárló odaér, valósággal kóvályog. Ez a Gruen-féle fogyasztói csapda.”
Mi sem találjuk a kivezető utat. Két takarítónőhöz lépünk, tisztítószeres kocsit tolnak. Tizenkétóráznak, kilenctől kilencig. „Le sem ülhetünk, mert figyelnek. Nem a munka nehéz, hanem talpalni egész nap” – súgja az egyik. Fél, hogy kirúgják. Reggelente másfél órát utazik, otthon négy gyerek várja, a férje meghalt. Itt két nap munka, két nap pihenő. Havi kilencven nettó.
Biztonsági őr lép hozzánk: „Mit csinálnak?” Dolgozunk. A fotózáshoz írásos engedély kell, nekünk csak szóbeli van. Ezt ellenőrizni kell. Váltásvezetővel túrázunk a diszpécserközpontba. Kísérőnk a főnökséggel egyeztet. „Oké, kiengedhetjük őket.” Még szerencse.
