2007.12.07., 2007. évfolyam, 49. szám
szerző: Szászi Júlia forrás: 168 Óra
címke: Habsburg Ottó
Ne irigyeljék az uralkodóházakat, nekik is megvan a maguk keresztje. Gondoljanak csak a Habsburgokra, akiknek a száműzéséről máig érvényben van Ausztriában egy törvény. Az 1918-ben még ifjú trónörökösként emlegetett, most 95 éves Ottó kemény munkával győzte meg magát arról, hogy semmi keresnivalója az osztrák trónon. Jobban érdekli őt Európa. Bécsből jelentkezett munkatársunk.
A jeles születésnap alkalmából a Hofburgban vendégeskedett az ünnepelt – sőt nemcsak ő, hanem gyermekei is, házastársaikkal. Fénykép is készült a látogatásról, stílszerűen a háttérben egy Mária Teréziát ábrázoló festménnyel. Az esemény pikantériája talán legkevésbé magának az ünnepeltnek tűnt fel: a 95 éves Otto von Habsburg-Lothringen évtizedek óta tudatosan szoktatta le magát a gondolatról, hogy a Hofburg valójában a mára polgári családdá lett egykori uralkodói dinasztia otthona. Az utolsó császár és király elsőszülött fiát a trón várományosaként nevelték ugyan – még a Monarchia felbomlása után, a család száműzetésben töltött évei alatt is -, de Ottó, feltehetően nemcsak a realitások, hanem meggyőződése miatt is, más utat választott, s ma nagy európaiként tisztelik Ausztriában is. Ez máig nem jelent egyértelmű kapcsolatot. 2007-ben legalábbis még mindig figyelmet kelt, ha a Habsburgok a Hofburgban vendégeskednek a regnáló államfő meghívására.
Az ünnepeltet köszönti Heinz Fischer államfő (Fotó: MTI)
Kastély és grafit
Máig érvényben van az 1919-es Habsburg-törvény, amely száműzte e név viselőit, s államosította teljes vagyonukat, s hogy Ottó az osztrák állampolgárságát is visszanyerve ilyen „szabadon” közlekedik a dinasztia egykori székhelyén, az csakis neki magának, no meg az idő múlásának köszönhető. Fivérei körül egyedül ő teljesítette a Második Köztársaság feltételét: lemondott a trón követeléséről, s nem mutatott érdeklődést a vagyon iránt sem. Ez utóbbit egyébként többször is elkobozták. Először a Monarchia bukása után.
1935-ben azonban Schuschnigg kancellár – a császárságról álmodozók politikai támogatásában is reménykedve – visszaállította a Mária Terézia által 1765-ben létrehozott „családellátási alapot”, s ezzel visszajuttatta a nem csekély magánvagyont. Húszezer hektár erdő; hétezer hektár mezőgazdasági terület; négy bécsi bérház, további százhúsz ház és gazdaság; tizenegy kastély és több, műemlékvédelem alatt álló rom; egy grafitüzem és sok kisebb gyár szerepelt a listán.
Apja boldog
Az akkor már tizenhárom éve özvegy Zita és a trónörökös Ottó azonban nem tartott igényt az ezzel egyidejűleg megadott hazatérési engedélyre, de az alapítvány éves hozamának egy részét élvezhették. Nem sokáig. Az Anschluss után Hitler személyes utasítására ezúttal a Harmadik Birodalom kebelezte be ismét az alapot – nem utolsósorban Habsburg Ottó antifasiszta tevékenysége miatt. 1945-ben minden az Osztrák Köztársaság tulajdonába került, s a Habsburg-törvényeket 1955-ben beiktatták az államszerződésbe, azt is kikötve, hogy a hazatérés feltétele a hivatalos lemondás a trónról és a történelmi dinasztiához való tartozásról.
Habsburg Ottónak így is csak 1961-ben sikerült e nyilatkozatot megtennie – azt is szinte hiába: 1963-ban még egy szociáldemokrata-szabaddemokrata kezdeményezés nyomán a hazatérését nemkívánatosnak minősítették. Amikor pedig 1966-ban először lépett osztrák földre, 250 ezer munkavállaló tüntetett ellene. Csak 1972-ben került sor a nevezetes kézfogásra Bruno Kreisky kancellárral.
Ottó nem költözött haza, ma is Bajorországban él, házát Ausztriáról nevezte el (a német mellett osztrák, magyar és horvát állampolgár). A sok vita, támadás, kellemetlenség mintha lepergett volna róla: a CSU európai parlamenti képviselőjeként és a Páneurópai Mozgalom elnökeként kizárólag Európa egysége, a keleti országok EU-csatlakozása mellett agitált. Ha megkérdezik őt, melyik volt élete legszebb napja, gondolkodás nélkül 1989. augusztus 19-ét, a Páneurópai Pikniket nevezi meg (a legszörnyűbb emléke pedig 1938. március 12., Ausztria német megszállása – teszi hozzá). Hogy ez az egész közép-európai egyesülés valahol mégiscsak monarchiás emlékeket kelt, arra legyint. Máskor pedig ő maga is úgy fogalmaz, hogy számára a világ legtermészetesebb dolga Schengennek a közép- európai országokkal való bővítése. Végtére is, amikor ő gyerek volt, akkor sem voltak határok.
A hivatalos Ausztria az elmúlt évtizedekben váltakozó intenzitással negligálta. Nem volt könnyű dolga, mert Habsburg Ottó nemigen reagált. Ha meghívták a Hofburgba vagy Schönbrunnba – a 90. születésnapján például -, azt örömmel vette, de ha nem, akkor sem panaszkodott. Nem indított hadjáratot az Európai Unió korában immár oly nevetséges Habsburg-törvény ellen, még akkor sem, amikor kisebb vihart keltett két öccsének demonstratív ausztriai látogatása. (Carl-Ludwig és Felix 1995-ös illegális határátlépését kellő sajtóvisszhang kísérte ugyan, de a hivatalos Ausztria meg se mukkant, nem tűzte napirendre a törvény felülvizsgálatát.) Ottó jelen van gyermekei esküvőin, idős családtagok temetésein, keresztelőkön, de családi ügyben csak akkor emeli fel a szavát, ha Salzburgban élő fiát, Karlt éri támadás.
Mostanában kevesebb ilyen alkalom volt, régebben az ilyen-olyan visszaélések miatti vádaskodást Ottó mindig határozottan elutasította. Nem akadályozta meg – bár családfőként megtehette volna -, hogy két fivére 2003-ban kérelmet nyújtson be az osztrák restitúciós bizottsághoz a nácik által törvénytelenül elkobzott vagyon visszaadására -, de nem is exponálta magát az ügyben. És nem kapott tőle támogatást az édesapja boldoggá avatására alakult ausztriai egyesület sem, miközben a győzelem számára is nagy öröm volt. És mindennél kevésbé számíthat rá az a néhány tucat elszánt monarchista, aki a Habsburgokat követeli vissza a Hofburgba, s minden november 12-én látványosan siratja az elbukott Monarchiát.
Pedig az utóbbi iránt mintha ma is felelősséget érezne. Habsburg Ottó számára a muzulmán lakosság igenis Európa része – így volt ez akkor is, amikor Bosznia még a Monarchiához tartozott. Egyebek között ez az a pont, amely polarizálja az osztrákokat. Nem kétli senki, hogy jó katolikus, nem kevesen azonban Európa eliszlámosításával vagy annak szándékával vádolják. Sokan nagyra értékelik az osztrák történelemben játszott szerepét, az egykor az Anschluss megakadályozására tett kísérleteit – következetes antifasizmusát 2000-ben, nem kis késéssel, kitüntetéssel ismerték el -, mások viszont nem tartják Ausztria érdekeivel egybevágónak oroszellenességét.
Mise, kávé, torta
A Monarchia visszatérésétől azonban ma már senki nem tart, a hivatalos Ausztria a legkevésbé: inkább „használja” és idegenforgalmi téren kamatoztatja Bécs birodalmi fényét. A Habsburg név inkább jó márka, mintsem aggodalmat keltene, Habsburg Ottó meghívása a Hofburgba pedig elfogadható gesztus, tisztelgés egy tiszteletre méltó, idős úr előtt, akivel ma is érdemes és kellemes elbeszélgetni.
A bécsi ünnepség a dátum előtti napon – a budapesti megemlékezéseket követően – nem nyúlt túl hosszúra.
Egy mise a Stephansdomban, kávé és torta a Hofburgban Heinz Fischer államfővel – és az idős ünnepelt máris sietve távozott. Igyekeznie kellett: tényleges születésnapjára ugyanis Boszniába kellett érnie. Ott kívánt ünnepelni, Banja Lukában, illetve Szarajevóban. Nem a tragédiára emlékezve, hanem jelezve, mennyire a szívén viseli ma is Bosznia sorsát.
