ZARAH LEANDER, A SVÉD PRIMADONNA
Részben magyaroknak köszönhette nemzetközi sikereit a száz éve született svéd Zarah Leander, aki a náci Németországban Marlene Dietrich helyébe lépve lett a végzet asszonya.
Politikai analfabéta vagyok – mentegette magát Zarah Leander svéd énekesnő és színésznő, miután a második világháború idején hazájába visszatérve többen náci szirénnek nevezték a dizőzt, akinek „csupán” az volt a bűne, hogy hagyta magát sztárolni a hitleri Németországban. Magyarázkodása csak keveseket hatott meg, ezért évekre ejtették a vörös hajzuhatagával és erotikusan búgó kontraaltjával korábban milliókat magába bolondító Leandert.
Az éppen száz éve egy svéd városkában, Karlstadban – Zarah Stina Hedberg néven – született díva hozzá lehetett szokva a kritikákhoz, hiszen karrierjét is már ellenszélben kezdte. 1926-ban, 19 évesen a királyi színiiskola felvételijén – tudható meg Nótári Tamás jogtörténész-filológus, egyetemi docens minap megjelent, Zarah Leander: Díva a Harmadik Birodalom árnyékában című könyvéből – azzal utasították el, hogy „káprázatosan néz ki, de teljességgel tehetségtelen”, a stockholmi operaházban pedig John Forsell intendáns „kellemes jelenség, de túl hangosan ordít” szavakkal tanácsolta el, hozzátéve, hogy próbálkozzék inkább az operettel. A közel 180 centiméter magas és különleges hangfekvésű femme fatale – a kevéssé ismert, sokat italozó színész, Nils Leander mellett töltött rövid és boldogtalan házasságát követően – 1932-ben hozzáment Vidar Forsellhez, az őt elutasító operaházi intendáns fiához. Ezzel pedig megnyíltak előtte a korábban elérhetetlennek tűnő, magasabb körök is, ráadásul új apósa is módosította korábbi lesújtó véleményét: „Hangod ugyan nincs, kedves Zarah, de amit énekelsz, átkozottul jól hangzik!”
Igaz, az első férje nevét megtartó Zarah ekkor már többlemezes énekesnő és vitathatatlan sztár volt, sőt a színpadot is meghódította. Kritikusai a revükben dekadens végzet asszonyaként nagyot domborító színésznőről olyasmiket írtak, hogy „kellemes és fájdalmas érzés járta át a nézőt a bukott angyal nyers önkritikáját hallgatva”, s hogy a közönség „ritkán hallhatja a testet öltött bűn ilyen tiszta hangú panaszát”. Svéd filmekben is szerepelt, annak ellenére, hogy a rendezőknek komoly nehézséget okozott a kamera előtt többnyire ripacskodó Leandernek olyan szerepeket keríteni, amelyekben keveset kell beszélni, ám annál többet lehet vészjósló démonisággal énekelni.
A Magyarországon ma jószerével ismeretlen dizőz pályájának felívelésében egyébként közvetve magyar művészek is közreműködtek. Első svédországi színpadi sikerét 1931-ben Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjében aratta, de az 1938-ban Herczeg Ferencnek a felismerhetetlenségig átírt Kék róka című darabjából forgatott filmért is hízelgő kritikákat kapott. Utóbbiból két slágert is dúdoltak akkoriban a berlini utcákon: az egyik a Von der Puszta will ich trű¤umen (A pusztáról akarok álmodni), a másik a Kann die Liebe Sünde sein? (Lehet bűn a szerelem?). A németek kedvencévé vált színésznő a Csajkovszkijról szóló Bódító báléj című opuszban Rökk Marikával – a Leander után a második legjobban fizetett sztárral – is együtt játszott. Lehár úgy vélekedett: „Amíg akadnak olyan színésznők, mint Zarah Leander, az operettszerzőknek nincs okuk aggodalomra. Leander egyedülálló és csodálatos.”
A végzet svéd asszonya persze csak az 1930-as évek végi Európában volt egyedülálló. Addigra ugyanis visszavonult honfitársa, Greta Garbo, a markánsan náciellenes Marlene Dietrich pedig Amerikában folytatta karrierjét, így jól jött az európai filmiparnak egy németül jól tudó, dekadens szerepekre (is) alkalmas sztár. Leandert fel akarta fedezni Hollywood is, ám akárcsak Marlene Dietrichnek, neki is előírták, hogy fogyjon le jó pár kilót, a svéd (nehéz)bombázó azonban nem akart lemondani egyebek mellett a kulináris élvezetekről sem. A kitűnő üzleti érzékű Leander 1936-ban aztán elfogadta a német Universum Film AG (UFA) rendkívüli ajánlatát, ami szerint három év alatt tíz filmért 900 ezer birodalmi márka ütötte a markát.
„Megnéztünk egy svéd filmet Zarah Leanderrel. (…) Úgy vélem, nagyon túlértékelik ezt a nőt. A film tipikus kis országbeli áru. Nem szeretnék svéd lenni” – vallotta meg naplójának Joseph Goebbels kultuszminiszter 1937 elején. Bár Leander nem felelt meg a szőke, copfos, smink nélküli náci nőideálnak, a fanyalgás korántsem volt általános: a sztár milliószámra vonzotta a németeket a mozikba. Pedig nem volt egyszerű megfelelő férfi partnert találni a vállas, magas nő számára – az őt ostromló hősszerelmesek nemritkán magasított járdán lépdeltek mellette. A nagy szerelem című, 1941-1942-ben forgatott filmben pedig állítólag – mivel a női kórus tagjai túl alacsonyak voltak – Hitler személyi testőrei statisztáltak mellette parókában, kisminkelve.
Addigra persze Goebbels véleménye is megváltozott Leanderről, olyannyira, hogy – tucatnyi színésznőhöz hasonlóan – őt is az ágyába igyekezett csábítani. Ez feltehetően nem sikerült neki, ám bizonyos szempontból mégiscsak levette a lábáról a filmcsillagot, mivel az még 1972-ben megjelent memoárjában is azt írta a kultuszminiszterről: „Fütyülök arra, hogy ki mit vél, hisz vagy gondol, és nyíltan kijelentem: Goebbels érdekes ember volt.” Kapcsolatuk meglehetősen közvetlen volt, hiszen a svéd díva állítólag még azt is megengedte magának, hogy amikor egy fogadáson Goebbels azt mondta neki: „Frau Leander, az ön neve nekem zsidó névnek tűnik: Zarah…”, a primadonna így riposztozott: „És az öné, Herr Minister: a Joseph?”
Kenyértöréshez vezetett viszont, amikor 1942-ben Goebbels azt kérte, Leander vegye fel a német állampolgárságot, cserébe megkapja a minden színész által vágyott (a magyar A nemzet színésze címhez hasonló) Staatsschauspieler rangot. A magát svéd hazafinak valló dívát azonban felháborította az ajánlat, és egy svédországi filmbemutató után nem tért vissza Berlinbe. Tettét a náci rezsim arculcsapásként értékelte, 1943 decemberében maga Heinrich Himmler, a német SS birodalmi vezetője írt gyalázkodó cikket a „hideg, számító és rafinált, importált svéd nőről”, aki „elutazott, amint nálunk az erotika mezejét lelegelte, és elég pénzt keresett”.
Svédországban eleinte örömmel fogadták a hazatérő Leandert, ám 1944-től a sajtó egyre inkább náci kollaboránsként emlegette, jóllehet a díva propagandafilmekhez soha nem adta a nevét. Sőt, tartását bizonyíthatja, hogy nem a süllyedő hajóról menekült – még akkor távozott Berlinből, amikor Németország bukása nem volt nyilvánvaló. Fél évtized alatt azonban megbocsátottak neki, és 1949-ben újabb diadalút kezdődött: végigturnézta a fél világot, újra szerepelt német filmekben, a svéd sajtó pedig a mennyekbe menesztette „minden idők legnagyobb svéd primadonnáját”, akinek a jótékonysági fellépésekért is busás gázsi járt. Még 1978-ban, túl a 70-en is a tőle megszokott pátosszal énekelt, igaz, az addigra 20 kilót fogyott delnő szokásosan széles gesztusai közben több értékes gyűrűje is leröpült előadás közben az ujjáról. 1981-es halála óta folyamatos hazájában és Németországban a Leander-kultusz, számos életrajz, dokumentumfilm és színdarab emlékezik meg róla (bár állítólagos politikai szerepvállalása máig megosztja a közvéleményt), szobrot is kapott szülővárosában, sőt idén szeptember 23-ikán a stockholmi Folkoperanban bemutatták Anders Nilsson Zarah – csodálva és leköpve című operáját is.
IZSÁK NORBERT
