2007.11.28., 2007. évfolyam, 47. szám
szerző: Bokor László forrás: 168 Óra
„Két óra irányában” – mondaná a pilóta Budapest legnagyobb terére, Schickedanz Albert és Herzog Fülöp remeklésére, középütt az Ezredéves emlékművel. Az eldübörgő történelem itt hagyta lenyomatait. Be- és kivonulók emlékein túl ma a távoli múlt is kísért. Nemcsak virtuálisan.
A tér felé baktatva elhagyom a valamikori MÉMOSZ-„köpködőt”, a szintén eltűnt kispostát, csőlakók „népszállóját”. Jobbra Pest talán legnagyobb csillaggarázsa, elöl, a sarkon pedig a hajdanvolt Jugoszlávia követsége, immár csillag nélküli zászlóval. Lesz még szó róla.
Mondják, a legtöbb utcatábla errefelé cserélődött. Amióta Dózsa György lett az Arénából, lelkes és lelketlen arénázók Felvonulási teréből pedig Ötvenhatosoké, csaknem száz név változott. A „fordulat éve” után az utcanevek oroszosítói errefelé is buzgólkodtak. A legendárium szerint egy amerikás magyar afelől faggatta a Sztálin-szobor posztos rendőrét, merre juthat el a Nyugatihoz. Sarkos kézmozdulatok kísérték a tömör útbaigazítást: „Gorkij fasor-Majakovszkij utca-Lenin körút-Novhét és Marx tér.” Az elképedt városnéző meg azon kezdett tépelődni, jó gépre szállt-e egyáltalán.
Mivel ugyanez idő tájt a „titófasisztákkal” kiástuk már a csatabárdot, diplomáciai rezidenciájukat többfelől is figyelték a lefüggönyözött Pobjedák. Fóti Iván (későbbi párizsi nagykövetünk) mesélte, miként rángatták be az egyikbe, azonnali vallomást akarva kicsikarni belőle bizonyos kémjelentések ajtó alatti becsempészéséről. Amikor végre szóhoz jutott, a legnagyobb nehézségek árán sikerült bizonyítania, hogy hivatalos közeg ő maga is, segédattasé a Bem rakparton, akinek fő feladata a tiltakozó kormánynyilatkozatok kézbesítése. De már ajtót sem nyitnak neki, kénytelen küszöbrésekre vadászni, mert a futárpostát vissza nem viheti. Egy takarításkor kinyitott ablak maga az áldás…
1932-ben kapta helyszínünk a Hősök tere nevet. A Heldenplatz tükörfordítása a Monarchiát visszasíró városatyák ügybuzgalmát mutatta, ha már – gondolhatták – a császárvárosban is „nyócker” a Josefstadt, és a bazilikák neve is összecseng. Valaha macskakő borította a teret, csak névadó parádéjára kapott műkő és flaszterszőnyeget. A „keresztelőre” díszmagyarok és gyöngyösbokréták sokaságától tarkállott a tér, s az ország minden sarkából hozott virágerdő indíthatta a főpolgármestert a fa- és évelőnövény-patkó ültetésére. Végül is a zöld Zugló része ez, tavi belépő a Városligetbe.
A tér nevét különben soha senki nem akarta megváltoztatni, hiszen viharos évszázadaink során mindig voltak hősök (legfeljebb az egyes politikai kurzusok tartottak másokat annak, mint a népképzeletet).
Kattintson a képre!
Kalandozzunk bele a régmúltba. 1933-ban cserkésznyakkendőktől zöldellt a tér. A gödöllői dzsembori küldöttségeinek indulói harsogták be a környéket. 1934-ben Petrovszkijnak, az első budapesti szovjet követnek a főhajtása jelezte az új diplomáciai realitásokat. Cilinderét kezében tartotta, ahogy később Thomas Mann az Eden-kalapját. Az első háborút még igenlő írófejedelmet csupán személyes érdeklődése vezette ide, bécsi előadókörútja után. Alighanem ez volt az utolsó utazása német útlevéllel. 1936-ban olimpiai csapatunk kétszer is tisztelgett itt. Másodjára – élükön Csík Ferenccel – a berlini aranyérmesek csokraikat is lerakták. 1937-ben „csizmaország” mélynövésű királya, III. Viktor Emánuel évődött itt Horthyval. Senki nem gondolhatta, hogy egyszer ő lesz a „tengelytörő”, aki a Ducét elcsapja.
1938: világesemény. Harminchárom országból ötvenezer, itthonról több százezer résztvevővel nyílik az eucharisztikus kongresszus. Népviseletek, palástok, díszsüvegek és templomi zászlók fölött száll Pacelli bíboros pápai békeüzenete. Nincs nagy foganatja. Egy év múlva már százezer lengyel menekült képviselői hozzák koszorúikat, hálából a befogadásért. Aki pedig 1939-ben még azt remélte: Varsó messze van, 1940-ben felriadt, amikor náci zászlók alatt Volksbund-ezrek verik fel csizmáikkal a tér csöndjét. Ezután öltözik fél évtizedre csukaszürkébe a környék. A 2. magyar hadsereg ment, látott és elvérzett.
A vezérkar nem a németek ígérte felszerelést hiányolta, hanem a katonák nemzetvédelmi öntudatát. Készült is sietve a rendelet, amely előírta a honvédelmi oktatást a tanintézetekben. De a foganatja kevés volt. A kirendelt előadó tisztek ugyanis összetévesztették az univerzitásokat a jutasi őrmesterképzővel. „A betyár németek – szónokolt egyikük – megmutatták, hogy van vér a pucájukban… Roosevelt, az a gazember zsidó strici impotens fráter is meg fogja kapni a magáét, aztán cseveghet a kandalló mellett Zálijával…” Nem szóbeszéd vagy hézagos emlékezet idézi fel mindezt, hanem a stílust kerülendőnek elrendelő parancskivonat. (Szó szerinti eredeti a Hadtörténeti Levéltárban 58 965 eln. VKF 4/942 szám alatt.)
Ez az útszéli hang tér vissza a Hősök terére a csurkista (bőrfejű) hungarista gyűlések mellékzöngéiből, a közvetítésekből is kiszűrhetetlenül. Egy új pogrom fenyegetését kihallani ezekből az tudja leginkább, aki csak véletlenül került el egy régit. Mint például a jog és etika professzora, Ádám György a kőszegi (!) gázkamrát. Ütlegelőlegben viszont „38 májusában már itt részesült. Akadt ugyanis a nagy eucharisztikus gyűlés peremén néhány megátalkodott, aki „ni csak, egy zsidó!” kiáltással nekiesett, és véresre verte őt, a tér szélén hazafelé igyekvő gimnazistát. Nyilván eszébe jutott ez jó hatvan évvel később, amikor az ifjabb Hegedűs uszításai ellen szállt perbe, mindmáig várva az igazságszolgáltatás végső ítéletét s a gyűlöletbeszéd legújabb meghatározásának jogérvényét.
Ám a zavargások korántsem hungarikumok. A „kristályéjszaka” évfordulójára időzített prágai randalírozáson egy újnáci már a gázpisztolyát is használta. De a karhatalom ott nem nézett félre, hanem oszlatott, előállított, a külföldi résztvevőket hazazsuppolta. Egyszer talán a Btk.-k egyeztetéséről is válthatnának szót a Visegrádi Négyek, habár az nem válna örömére a Hősök tere gárdaavatóinak, motorbőgetőinek. A békés nyugalom híveinek viszont mindenképp.
