Szerényi Gábor: A szenvedély számvevője
2007. november 28.
Semmit nem oldottam meg. Csak húztam az időt. Más nem lévén a tengerbe kapaszkodtam, mint egy gyerek anyja kötényébe.
„Szeretném, ha véget vetnél a hazudozásnak” – mondta a telefonba Magdi. Egy pillanat alatt felébredtem a délutáni félálomból. Éppen beosontam a tengerparti hotel mosdójába – mi a csudának fizessek egy sekelt a sétányon lévő vécé használatáért, amikor a luxus szállodákban ingyen lehet, csak merni kell határozott léptekkel besétálni – és olyan jólesett a hűvös csempéhez tartani áthevült homlokom, amikor majdnem kiugrott zsebemből a mobil.
Úristen, mivel bukhattam le, zakatolt nyugtalan szívem, cikáztak gondolataim. Lám, hiába jöttem a világ fő válságövezetének tartott Izraelbe, itt csak békét és nyugalmat találtam, de otthonról utolér a nemezis, megbántott, megcsalt nők adnak hangot jogos haragjuknak.
„Hidd el, neked is jobb lenne” – bizonygatta Magdi, – „ha tisztába tennéd a dolgaidat. Megcsaltál, tudom, és szerintem, most sincs vége, csak húzod az időt, maszatolsz.”
Megint megtalálta egyik naplómat? Lüktetett az agyam. Kamaszkorom óta rendszeresen „elől felejtem” a kompromittáló füzeteket. Pszichológus barátom szerint ez szándékos, mégha utána el is szabadul a pokol, iszonyú megszégyenülések jönnek. „És én hányadik vagyok a sorban?! Pontozod is a szenvedélyem hőfokát, te rongy!”
Egy kézzel fölhúztam a nadrágom, megint győz az igazság, a zubogó víztől elléphetek sietősen, a keserű indulatú, megszomorított nő hangja jön velem, fülemre szorítom, s csak hebegek. Ez jutott megint nekem. Ezt teszem mindig én. („A neurotikus mindig ugyanazokat a hibákat követi el.”)
Mit találhatott meg?
És ki tudom-e magyarázni? Öö.. ez csak egy vázlat, egy novellához. (Persze, nem hiszi el.) „Na, fussunk neki még egyszer!” Villan a szeme. (Ezt ismerem jól. S oly nagyon tetszik is.) „Egy zsidó lány? Vallásos életet akarsz élni? Vele? Láttam a metrón, tudja mit akar. Négy megállón át figyeltem. A Kálvin tértől a Nyugati pályaudvarig. Piros cipőben volt. Nem az a típus, akit sajnálni kell.”
Kiszáradt a szám. Én itt a napfényes Jabotinski utcán gyaloglok lendületesen, jólesően verítékezve, napi másfél órákat a tengerig, hogy kitisztuljak testileg, lelkileg. És bűneim utolérnek. Hiába bújtam, menekültem Bnei Brak-ba, a legvallásosabb városrészbe. „No way out.” Akár egy bé kategóriás kalandfilm.
Elfáradtam. Nem megy. Képtelen vagyok „rendesen” élni. Pozőr is vagyok, Magdi megmondta. Szomoryt istenítem, Singer hőseit utánzom. Vagy nem is. Tényleg van bennem valami rokonítható figuráival. Ostoba szenvelgőn hőst mímelek. Mindegy. Ha ezt tudatosítom, az sem segít. Magdi szenved. Ezt nem akartam, és mégis ebbe vezettem, zűrzavaraim által.
Melyik füzet maradhatott elől?
A sorszámozós, amiben ő a kétszázhetvenkilencedik? (Van, akire nem is emlékeznék, ha nem írtam volna be. „Quod non est in actis, non est in mundo.” Ami nincs iktatva, nincs is a világban. W. Tibor szerint ez a Bach korszak bürokratáinak jelmondata lehetett. Én mindenesetre írtam már naplóm fedelére.)
Kegyetlen könyvelő, ki szenvedély és szenvedés számvevője. Tessék, még ebben is az öntetszelgő szójáték! Egy „bon mot”-ért eladva a lelket az ördögnek…
Visszabandukoltam a partra, bekucorodtam az árnyat adó faépítményke alá. Minél távolabb héber, francia és orosz szótól, vagyis a többiektől mind. Elég nekem, hogy ellep saját lelkiismeretem. Talán ha alaposan kimagyarázkodnék, kezdtem képzeletben elővonszolni nehézkes hanta-vetőimet, blöffer bulldózereimet.
De minek ez az egész? Miért a mánia, hogy megszerettessem magam? (Addig nem mehetek haza, míg meg nem kedveltetem magam mindenkivel?) Anya-komplexus? Ezért kell csábítani? S ha képtelenség, akkor is legalább megpróbálni? Bármi áron?
Izraelben biztonságban vagyok. Az a pesti pónem, fáradt figura, amit én képviselek, reprezentálok, itt nem kell senkinek. Hja, így könnyű ártatlannak maradni! A magyar nyelv börtönében, hisz képtelen vagyok másként így megnyilvánulni. Idős izraelita hölgyeket még el-elbűvölök egy ötórai tea erejéig, ádáz módon ráérzek mit szeretnének hallani, s én szervilis prímásként azt húzom a fülükbe. „Ó, Erzsike milyen remekül néz ki, s ez a csinos blúz, ezt biztosan Párizsból való!” Istenem, cukrozott füllentések, divatjamúlt, mégis meglepően hatásos bókocskák.
„Szakítani akarsz?” (Magdi visszahívott.) „Ó, édes kicsikém, hát nagyon szeretlek, nem akarom, hogy vége legyen… és nyugodj meg!” (Csak mondtam, egyre mondtam ugyanazokat az elkoptatott formulákat, érezvén, hogy milyen hiteltelenül szól a hangom. Mintha álmomban beszéltem volna, s a tenger zúgott egyre.) „Mindig ezt mondod” – felelt búsan, lemondóan a telefonban Magdi hangja. „Miért hazudsz?”
Elhagyott minden erőm. Ezt gondoltam, ezt éreztem és ezt mondtam. Micsoda egység, micsoda őszinteség, micsoda reménytelenség!
Körülöttem a fürdőruhás, csinos, szép, fiatal lányok elbűvölő elevenséggel éltek. Izráel jövője, bámultam reájuk tapintatos áhítattal. Még kellett volna a telefonba szólni, de csak szuszogtam halkan, drága percdíjakért. Úgy maradtam, tékozlón bámészkodva. Nem is érdekelt ott igazán senki. Már betreníroztam magam végleg a lemondásra. Csak kint felejtettem magam, mint egy invalidus, aki kimegy a sportpályához, hogy legalább nézze az olimpikonok futását.
Semmit nem oldottam meg. Csak húztam az időt. Más nem lévén a tengerbe kapaszkodtam, mint egy gyerek anyja kötényébe. Úgy néztem a mérhetetlen víztömeget, mintha elmoshatná a nyugtalanító zűrzavart, ami bennem élt, és én önkínzóan mégis ragaszkodtam hozzá, a fájó bizonyossághoz, hogy élek.
