Forrás: 168 Óra

2007.11.28., 2007. évfolyam, 47. szám

szerző: Sztankay Ádám forrás: 168 Óra

címkék: Kati Marton, kultúra

Édesanyja, Marton Ilona a United Presst, édesapja, Marton Endre az Associated Presst tudósította a Rajk- és a Mindszenty-perről, majd az “56-os forradalomról. Közben a szülők másfél évre börtönbe kerültek – mint “imperialista kémek”. Fél évvel a forradalom bukása után a család amerikai diplomáciai segítséggel elhagyta az országot. Lányuk követte szüleit hivatásukban, ma már nemzetközileg is elismert újságíró. Férje, Richard Holbrooke Amerika egykori ENSZ-nagykövete, a boszniai béke megteremtője. Kati Marton könyvét, amelyet az “56-os forradalom ötvenedik évfordulójára írt, hamarosan magyarul is kiadják – némi címváltoztatással.

Fotó: Kovalovszky Dániel Édesapja a magyar vívócsapat tagjaként részt vett az 1936-os berlini olimpián. Mesélt róla?

A legendárium szerint ott ismerte meg édesanyámat, aki nézőként ment ki. Akkor figyeltek föl egymásra, amikor az ünnepélyes megnyitón egyikük sem lendítette karját a “Heil, Hitler!”-re. Apu egyébként szenvedélyes vívó volt, s nagyon büszke magyar. Ha katona lett volna, biztos hősiesen helytáll. De munkaszolgálatosnak vitték el.

Szülei sosem beszéltek arról, amit a holokauszt alatt kellett átélniük.

Így igaz. Gyerekkorom drámái a Rákosi-érára estek. A holokausztnak a családomat érintő történéseivel felnőttként szembesültem. Első pesti utamon az ABC-nek forgattam filmet 1956-ról. Ennek során interjúvoltam egy nénit, aki háborús emlékeit is elmesélte. Wallenberg mentette meg, és kiderült, ismerhette anyai nagyszüleimet. Megemlítette: mivel ők Miskolcon éltek, rajtuk Wallenberg nem segíthetett. Addig úgy tudtam, bombatámadás közben haltak meg. Kiderült, hogy Auschwitzban pusztultak el. Az apai nagyszülők pestiek voltak, és talán Wallenbergnek is köszönhetően túlélték azt a korszakot. Sokáig amúgy már csak azért sem tudtam zsidó gyökereimről, mert katolikus szellemben nevelkedtem. Szüleim már a húszas években kikeresztelkedtek. Amikor ötvenötben bebörtönözték őket, keresztanyám fogolyszabadító imára tanított Szűz Máriához. Mondtam is anyuéknak, amikor ötvenhat augusztusában szabadultak: alighanem imáim segítettek.

A Mindszenty- és a Rajk-per után édesapja állítólag azzal könnyített a ráállított családi szakács helyzetén, hogy helyette írta meg az önmagáról szóló jelentéseket az ÁVO-nak.

Titkárnője helyett is megtette. Mindig mondogatta: nem azok a veszélyesek, akik bevallják, hogy beszervezték őket. Volt egy nevelőnőnk, aki például nem szólt róla. Abból lett is “kellemetlenség”.

Arra emlékszik, amikor édesapját lecsukták?

Hét hónappal korábban vitték el, mint édesanyámat. Utóbbi élesebb emlék, mert akkor én nyitottam ajtót a négy ÁVO-snak. Azt mondták: az áramszolgáltatótól jöttek. Szóltam anyunak, majd visszaszaladtam a szobámba. Aznap először engedték át a szomszédék tizenkét éves nagylányát, akire igencsak felnéztem. Utóbb kiderült: a gyerek szülei is ÁVO-sok voltak, és így akarták elterelni a figyelmemet. Mire gyanús lett a nagy csend, anyám már nem volt sehol. Végül nővéremmel együtt idegenekhez kerültünk szüleim szabadulásáig. Rokonok kevesen maradtak, és féltek is.

Szülei küldték az utolsó tudósításokat “56-ról a “szabad világnak.” A forradalom bukása után amerikai segítséggel hagyták el az országot. De előbb még az amerikai nagykövetségen kaptak menedéket.

Mi voltunk az egyedüli magyarok, akiket Mindszenty mellett befogadtak. Esténként a hercegprímás kijött közénk. Édesanyámmal, Júlia nővéremmel és vele együtt imádkoztunk a magyar gyerekek és asszonyok nevében.

Ha már apáca nem lett – lehetett volna más, mint újságíró?

Gyerekkoromat betöltötte az írógép kopogásának hangja. Történelmi pillanatokat éltem át a szüleimmel, és mindig érdekes emberek vettek körül. Meghatározó volt. Az első angol kifejezés, amit megtanultam, az volt: “hold on” – “tartsa a vonalat”. Ezt kellett mondani, amikor a hírügynökségtől keresték édesapámat, aki Amerikában is folytatta a hivatását.

Tanult a Sorbonne-on, az Institut d”Études Politiques-on, majd a George Washington Egyetemen diplomázott. Családja hamar megkapaszkodott Amerikában?

Csak ösztöndíjakkal tanulhattam. Apu negyvenhét, anyu negyvenöt éves volt, amikor mindent elölről kellett kezdeniük. Ráadásul édesanyám negyvenhat évesen öcsémet is világra hozta – akiből mára ugyancsak író-újságíró lett. A nővérem pedig környezetvédelemmel foglalkozik. Engem a diplomatapálya is vonzott. Ám éppen a diplomaévemben indult Amerika első nonprofit adója, a National Public Radio. Egyetemistaként kezdtem dolgozni nekik. Hat hónappal később már én voltam a diplomáciai tudósítójuk. A papa mindig foglalt nekem helyet a sajtótájékoztatókon. Nagyon büszke volt rám.

Dolgozott később az ABC-nek, mai napig vezető amerikai lapokban publikál. Idővel több jogvédő szervezet munkájába is bekapcsolódott. Alelnöke például az újságírók védelmében létrehozott Committee to Protect Journalists alapítványnak. Rázós feladat?

Része a hivatásnak. Úgy kerültünk kapcsolatba, hogy írtam egy könyvet George Polk újságíróról, akit a görög polgárháború idején öltek meg – a korábbi, hivatalos verzió szerint kommunisták. Bebizonyítottam, hogy jobboldaliak végeztek vele, London és Washington segédletével. A könyvnek nagy visszhangja lett, és hívtak ehhez a szervezethez. Ma is aktívan részt veszek a misszióikban. Sok időt töltöttem a Balkánon, most Iránba készülök.

Gubancok mifelénk is adódnak. 1956 ötvenedik évfordulójára Amerikában megjelent könyvének címe A nagy menekülés: kilenc zsidó, akik megszöktek Hitler elől, és megváltoztatták a világot. Amikor itthon is kiadják, akkor a cím miatt – ismerve a honi viszonyokat – lehet majd némi hőbörgés.

A könyv kilenc magyarról szól. Az itthoni kiadás címében ez már így fog szerepelni. Az amerikai kiadó marketingszempontok alapján döntött a címről. Mert az amerikai magyar piac egyszerűen kicsi. Vállaltam a kompromisszumot, és a könyv már a negyedik kiadásánál tart. A cím nem változtat a mondanivalón. A történetekben szerepel négy tudós: Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János – vagy, ha úgy tetszik, John von Neumann. Két fotós: Robert Capa, André Kertész. Két filmes: Alexander Korda és Michael Curtiz, a Casablanca rendezője. Valamint az író-filozófus Arthur Koestler, születési nevén Kösztler Artúr. Mindnyájan magyarok voltak, annak is tekintették magukat. Nem volt semmiféle zsidó vallási kapcsolódásuk. Vannak köztük, akik hivatalosan át is tértek. Kordát pedig egyáltalán nem érdekelte a dolog. Őt privát életében elsősorban a görög kultúra foglalkoztatta. Az volt a célom, hogy mindezt az amerikaiak és a magyarok megtudják, megértsék. Utóbbiak szembesüljenek azzal is, mit veszítettek a távozásukkal. Ebben persze van némi morális lecke is. De a könyv mégis regényszerű, olvasmányos.

A címadási kompromisszum talán csak a honi fóbiáink miatt fura. Mifelénk szinte mindenki mindenkit gyanakodva fürkész. Hol ezért, hol azért. Tud erről?

Tudok. És sajnálom. Már régen szabadulni kellett volna az efféléktől. Ki kell beszélni a fóbiák okait. Magyarország végre tagja az Európai Uniónak. Marhaság olyanokkal tölteni az időt, hogy vajon kinek a dédanyja kinek a kije volt. Az országot kellene építeni, ami párbeszéd nélkül nem megy. Amíg nem sikerül, addig továbbra is kockázat, hogy tehetségeket veszít az ország. Elmennek, mert a normalitást keresik. Ahogy könyvem szereplői. Vagy a szüleim.

Jelenlegi férje Richard Holbrooke, aki a daytoni tárgyalások vezetőjeként főszerepet játszott a boszniai béke megteremtésében. Az akkori taktika másféle helyzetben is hasznos lehet?

Elkísértem Richardot több tárgyalásra. Sokat mondogattuk Milosevicsnek, Tudjmannak, Izetbegovicsnak: “Dont” be held the prisoners by the past!” Ne legyenek a múlt foglyai. Európának ezen a részén az etnikumok, a különböző világnézetű emberek, politikai csoportok nagyon meg vannak sértve egymástól. De ha mindig csak azzal foglalkoznak, hogy ki a nagyobb áldozat, akkor nem jutnak sehova. Mindnyájan áldozatok vagyunk. Nekünk a szép miskolci házból egy fotó sem maradt, amelyen láthatnám a nagyszüleimet. Gyerekkoromnak elveszett az a szakasza, amikor a szüleim le voltak csukva. Ha kérdeznek erről, elmesélem. De nem pazarlom arra az időmet, hogy megpróbáljam visszakapni azt, amit úgysem lehet. Ennél sokkal érdekesebb célokat lehet találni az életben – ami úgyis elég rövid és ismételhetetlen

Comments are closed.