Szerényi Gábor: Társkereső Jeruzsálemben
2007. november 21.
„Megveszik lelki szenvedéseikkel, alaposan ellentételezik azt a ragyogást, amit csak a művészet adhat, mi meg voltaképpen ezekből a sivár és feloldhatatlan élethelyzetekből érleljük ki műveinket”
„Amíg nem csábítottál el egy izraeli zsidó lányt, addig nem élted át, hogy milyen ez az ország!” Miklós átéli. Ösztöndíjakkal húzza az időt, irodalomtörténeti tanulmányokat ír, egyet több részben, vagy többet egyhuzamban, nem tudom, képtelen vagyok igazán ráfigyelni, különben is, soha nem fogom megismerni Erec Izraelt, a Nőt, bibliai értelemben.
Etike – ez a sűrűvérű helyi szépség beceneve – átéleti Miklóssal, hogy „milyen ez az ország”. A női gondoskodásnak – lakoma, dúska, dőzsölés, kényeztetés – persze ára van. Költözzenek össze, „már a közeli jövőben!” És miért pont Etike ne ragaszkodna a monogámiához, épp itt, a monoteista hit őshazájában, tehát Miklósnak szakítania kellene a messzi Magyarországon reá hűséges Solveygként váró Judittal. (Aki egyébként mindent tud, mindent megért, mindent megbocsát, csak vár, egyre vár, azzal a szelíd állhatatossággal, hogy „okos asszonynak nagy a köténye, sok minden belefér”.)
Amíg idetartottam a jeruzsálemi tikkasztó forróságban, akárcsak a viccbeli nyuszi, arra készültem, hogy Miklóst már lakása ajtajában vérig sértem. Annyiszor bosszantott már erőszakossága, tudálékossága, hogy azt képzeltem, csak akkor nem lesz álságos látogatásom hangulata, ha rögtön rámordulok. „Tudod mi vagy te?” Kérdeztem és rögtön meg is feleltem: „Egy ázesz pónem, egy undok fráter, egész Budapest megkönnyebbült, hogy nem vagy ott.”
Végülis igazat mondtam, de valójában nem kockáztattam a tiszteletemre készült ebédet (saláta, lazac), Miklós tényleg sokszor kellemetlen, de van humora. Igaz, hogy az meg nem szellemes. (Azt azért, nem mondtam meg neki, én a megalkuvó gyáva, hogy lelki karakterének sajátsága a „draufgenger-ség”. A 3o-as, 40-es évek pesti kávéházaiban használt német eredetű besorolással azokat illették, akik ha az igazat is mondták, ha helyesen is beszéltek, olyan ellentmondást nem tűrően nyilvánították véleményüket, olyan arrogánsan érveltek, hogy még a helytálló nézetektől is elvették a többiek kedvét.)
(„Ki vagy hát, mely erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível?”) Ilyen Faust-i borongással, némán, szórakozottan nézegettem, ahogy Miklós laptopján lapozgatta egy izraeli társkereső oldalait, s hívogatta fel figyelmem egy-egy szerinte érdekesebb nő fotójára, adatlapjára.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy a társadalom lélektani vergődéseinek testiségben megnyilvánuló tüneteit szubtilis írói alkatommal minden lehetséges alkalommal lelkiismeretes vizsgálódásnak vetem alá. (Ezúttal sem engedélyeztem magamnak hedonista elhajlást, kényelmes kitérést a szikár tényekkel való szembenézés elől.)
Szépíthetek én még itt valamit? Igazából komolyan gondolkodóba estem. Ami otthon van Pesten (értsd alatta egész édes hazánkat), az tényleg olyan látványosan szorongó, szűkölő, szerencsétlen, depressziós, kétségbeesetten hajszolt, reménytelen? Már ami a társkeresők lapjairól árad. Mert – önkéntelenül is egyre csak hasonlítgattam – a világpolitikai válságokban, a történelmi feszültségekben kénytelenségből reprezentatív szerepet vállaló zsidó nép lányai, asszonyai Izraelben, az Egyesült Államokban, Nyugat Európában (csupa ilyen lakos mutatkozott!) sokkal, de sokkal egészségesebb lelkülettel jelentek meg ezeken az oldalakon, holott ők is kiszolgáltatták magukat végtére ez által.
Nem idealizálom, hiszen nyomelemnyi mintavételem – pusztán elméleti síkon – nem minősülhet reprezentatív felmérésnek. Na de az intuíció, az elkínzott idegrendszer finom szeizmográfja az mégiscsak híven jelez…
„Ezt nézd meg!” Lelkesedett kamaszosan Miklós, holott még nálam is öt évvel idősebb. És picit hencegve ecsetelte kalandjait. Ő, az irodalmár, (a túlíró művész, tettem hozzá még magamban, aki olyan utóiratokat, fékevesztett és követhetetlenül csapongó elemzéseket illesztett mások műveihez, mintha azok csak ürügyek lennének az ő sziporkázó szárnyalásához.)
Kollégákról vagy rosszat, vagy semmit – ez alapszabály.
„Miklós, tudod, hogy mindennek ára van” – kezdtem meg felőrlő hadműveletemet, – „nincs vita köztünk, hogy a hazai felhozatal, ön-kínálat hervasztó. Tudod, hogy én abszolút intakt vagyok ebben a kérdésben, legendásan megközelíthetetlen vagyok, mit nevetsz, tényleg! Olyan vagyok, mint a nagy Oroszország” – fűztem hozzá sokat sejtetően. „Lerohanhatnak hódító amazonok, csellel áttörhetik védelmi vonalaimat, én egyre csak hátrálok, látszólag kapitulálva, hogy aztán az én Sztálingrádomnál megfordítsam a háború irányát, s visszafoglaljam felégetett, kirabolt, megalázott országomat.”
„Ez jó, miért nem írod le?” – esett ki az undok konkurencia szerepből Miklós, de nem hagytam, hogy hiúságom csapdájába térítsen.
„Ha azt kérded, mit fizetnek meg otthoni, értékrendjükkel, világképükkel lehangoló lányaink, asszonyaink” – hajszolódtam egyre jobban egy magam számára is kevéssé vállalható hamis prófétai attitűdbe, -„azokkal az unásig, de sőt csömörig ismert vágyaikkal, ahogy szeretnének – parancsolóan! – minket, művészeket a kispolgáriság amúgy kényelemmel bélelt karanténjába csalni, hát megmondom neked.” (Kis hatásszünetet tartottam, ahogy Díner Tomi barátom tanította. Megkavartam a pici evezőt a kávéscsészében, majd letettem az asztalra egy negyedhörpintést követően. Miklós, szintén gyakorló pozőr, két tenyerét összefonta fejbúbján s orrán keresztül sóhajtott. Szintén nehezen viselte, ha más beszél, s nem ő.)
„Megveszik lelki szenvedéseikkel, alaposan ellentételezik azt a ragyogást, amit csak a művészet adhat, mi meg voltaképpen ezekből a sivár és feloldhatatlan élethelyzetekből érleljük ki műveinket” – mondtam, egy kicsit magam is meglepődve saját váratlan szavaimtól. „Micsoda nagyképű hólyag vagy te” – röffent Miklós, mintegy megelégelve ezt a deklamáló tetszelgést.
„Akárcsak te” – vágtam rá, mintha egy pillanat alatt visszatértünk volna a réges régen odaveszett kollégiumi stúdiumok pengeváltásaihoz. Hencegni akart tovább, hogy milyen irodalmi hatásokat sasolt ki tiszteletre méltó életművek bizonyos szegmenseiből, ezeket hosszan és részletesen taglalta is, nem törődve, hogy én erőltetettnek találtam eredetinek vélt meglátásait. Újra és újra Etike méltatásába kanyarodott, még a jobbkéz-szabály szerint járó előnyöket sem adta meg, vágtatott egyre tovább a nő fitogtatásával előadott önimádatának útján.
Este lett, szinte észrevétlen. Hát ez meg micsoda nap volt, dünnyögtem végül, visszafelé talpalva az alkonyatba omlott jeruzsálemi utcákon. Nem számít, biztattam magam, nem számít a tulajdonképpen ellötyögött háromnegyed nap. Kettő pesti bolond. Ezek voltunk. Pluszban nők. Virtuálisan. Öreg fiúk – kívülről nézve – kissé elnyújtott kabaréjelenete. Vendégszereplés a szent városban. Ha nem is látta, hallotta senki, legalább mulatságosak lehettünk volna. Azt a Teremtő – áldassék a Neve! – állítólag jutalmazza.
