AZ IZRAEL-ALAPÍTÓ ENSZ-HATÁROZAT HÁTTERE
A hidegháború hajnalának furcsa csatája zajlott hatvan éve az ENSZ-ben, ahol az egymásnak egyébként keresztbe tenni igyekvő Egyesült Államok és a Szovjetunió egyként mondott igent a zsidó állam születésére.
A szavazás mindössze három percig tartott, de nekem úgy tűnt, mintha a zsidó száműzetés 2 ezer évét felölelné – emlékezett vissza az 1947. november 29-ei ENSZ-határozat meghozatalára Dov Joszef palesztinai zsidó politikus. A határozat – melyről a tagállamok egyenkénti nyílt szavazással döntöttek – az 1918 óta brit uralom alatt álló Palesztinát egy zsidó és egy arab államra osztotta, Jeruzsálemben pedig nemzetközi fennhatóságot rendelt el. Utóbbi miatt a cionisták öröme nem volt teljes, a döntés kihirdetésekor mégis ünneplő tömeg árasztotta el a tel-avivi utcákat (képünkön).
A szavazás eredménye egyébként az utolsó pillanatig kérdéses volt. A dokumentum elfogadásához kétharmados többség kellett, ám köztudott volt, a muszlim országok egyhangúan ellenzik, hogy Palesztinából saját államot kanyaríthassanak ki az akkor ott még 30 százalékos kisebbségben lévő, jórészt a korábbi évtizedekben bevándorolt zsidók. Bármely igennel szavazó államnak az egész muszlim világ haragjával kellett számolnia. A Közel-Keleten komoly pozíciókkal bíró Nagy-Britannia ezt nem is vállalta: miként 1947 elején a megoldhatatlannak ítélt ügyet az ENSZ-re hagyományozta, most, a szavazásnál is tartózkodott.
Máig nem teljesen érthető a szovjet igen, különösen annak fényében nem, hogy 1950-től – akárcsak az 1920-as években – a Szovjetunióban (és a kommunista világban) a cionizmus az imperializmus szinonimája volt, Moszkva pedig utóbb az Izrael megsemmisítésére felesküdött Szíria és Egyiptom hadiszállítója és patrónusa lett. Az egyik magyarázat szerint egyes szocialista-cionisták a nyugati imperializmus elleni harcként állították be azt a fegyveres küzdelmet, amelyet a zsidók 1945 után az önálló államért a britek ellen folytattak. Az egyik lobbista, a kibucmozgalom atyjaként emlegetett Natan Peled (az 1970-es években Izrael bevándorlási minisztere) 1947 elején egy koktélpartin ismerkedett meg az orosz ENSZ-delegációhoz tartozó Alekszander Kraszilnyikovval, akin keresztül aztán a Palesztina-kérdésről információkkal látta el az eleinte hűvösen távolságtartó, de idővel egyre kíváncsibb küldötteket. De még őt is meglepte a szovjet külügyminiszternek, Andrej Gromikónak az ENSZ-ben 1947 májusában elmondott beszéde: „Az a tény, hogy a nyugat-európai országok egyike sem volt képes arra, hogy biztosítsa a zsidó nép alapvető jogainak védelmét, és megvédje azt a fasiszta gyilkosok erőszakjától, magyarázatot ad a zsidók törekvésére, hogy önálló államuk legyen. Igazságtalan lenne, ha (…) megtagadnánk a zsidó nép jogát, hogy e vágyát megvalósítsa.”
Az emelkedett szavak mögött sokan reálpolitikát sejtettek: Nyugaton többen attól féltek, hogy egy zsidó állam a szovjet birodalom uszályába kerülhet. Minden cionizmusra nevelt zsidó öntudatlanul is Moszkva ügynöke – figyelmeztetett 1947 márciusában Brémában a nyugati megszálló hatalmak egyik tisztviselője. Az idézetet Szovjet indítékok Palesztina felosztásakor című, 1973-ban megjelent tanulmányában közreadó Arnold Krammer amerikai történész egy másik, moszkvai forrása szerint a Szovjetuniónak „a palesztinai progresszív zsidók nyilvánvalóan sokkal többet kínálnak, mint az elmaradott arabok, akik fölött királyok és efendik feudális klikkjei uralkodnak”.
A tanulmány mégsem tartja valószínűnek, hogy Sztálin a cionisták támogatásával kívánta megvetni a lábát a Közel-Keleten. Annál valószínűbb, hogy – miképp ez később történt – hatalmi vákuum teremtésével kívánt kedvező külpolitikai lehetőségekhez jutni. „Moszkva – így Krammer – ideológiai meggyőződéstől függetlenül bármilyen államot vagy mozgalmat támogatott volna, hogy megtörje az angol-amerikai frontot, és hogy gyengítse a nyugati egységet.”
Az USA igen szavazata sem volt borítékolható. Az amerikai olajérdekeket szem előtt tartó Franklin Delano Roosevelt elnök 1945 februárjában biztosította a szaúdi királyt, hogy nem segíti Palesztinában a zsidókat az arabok ellenében. Mint azt az elnökségben Rooseveltet váltó Harry Truman 1956-ban megjelent emlékirataiban hangsúlyozza, a külügyminisztérium Roosevelt halála után is folytatta volna az arabbarát politikát. Neki azonban szívügyévé vált a Palesztinába vándorolni vágyók sorsa: „Aki látott már koncentrációs tábort, és beszélt a csüggedt túlélőkkel, annak iszonyatos arra gondolni, hogy Palesztina kapui hamarosan bezárulnak.” Márpedig a britek az 1939-ben megállapított szigorú kvótákkal szabályozták a zsidó bevándorlást.
A holokauszttúlélők sorsa az egész nyugati világban megütközést keltett. Az ENSZ által létrehozott tízfős vizsgálóbizottság, az UNSCOP néhány tagja jelen volt, amikor a britek által rövid tűzharcban elfoglalt, zsidó menekülteket szállító, Exodus nevű hajóról a halottakat és sebesülteket Haifa kikötőjében partra tették, a többi utast pedig a Németország brit megszállási övezetében felállított táborba vitték. „Az Exodus megpróbáltatásai sokak szemében a jelenkori zsidó történelmet és a brit érzéketlenséget szimbolizálták – írta az esetről Benny Morris izraeli történész, hozzátéve: – Semmi sem segíthette volna jobban a cionisták ügyét e sorsfordító pillanatban.”
De sokat nyomhatott a latban, hogy a palesztinai tényfeltáró körúton részt vevő UNSCOP-tagokat a zsidók – a gyanakvó arab lakossággal ellentétben – a legmelegebb fogadtatásban részesítették, mindig kerítve valakit, akivel azok az anyanyelvükön (spanyolul, svédül, szerb-horvátul) társaloghattak. A píárt megkönnyítette, hogy a cionisták a bizottság irodáját titokban lehallgatókészülékekkel szerelték fel. A delegációnak különösen a Negev-sivatag északi részén létesített Revivim kibuc tetszett, és úgy találta, hogy a zsidó közösség modern európai államot épít.
Októberben az Egyesült Államok és a Szovjetunió is deklarálta, hogy az UNSCOP Palesztina-felosztó javaslatát támogatja, nem pedig a bizottságban kisebbségben maradt – a jugoszláv, az indiai és az iráni küldött által készített – arab-zsidó föderális állam megoldást. Igaz, az amerikai delegáció túl nagynak találta a zsidóknak juttatandó területet, és politikai manőverekbe kezdett, hogy a Negev-sivatag mégis az arab államhoz kerüljön. Az egyik, a zsidó küldöttekkel folytatott, felfokozott hangulatú vita során aztán telefonhoz hívták az amerikai főtárgyalót, Herschel Johnsont. „Amikor visszatért, más ember volt. Életemben nem láttam még diplomatát így visszavonulni” – emlékezett vissza már vezető izraeli diplomataként Gideon Rafael, a Zsidó Ügynökség küldöttje, aki később tudta meg, Truman elnök „bírta jobb belátásra” Johnsont.
Számos elemző szerint a „szabad népek” támogatását 1947 márciusában doktrínává emelő Truman azért támogatta a cionistákat, nehogy a Szovjetunió karjaiba taszítsa őket, és elveszítse az amerikai nagyvárosokban élő zsidók szavazatait. „Nem hiszem, hogy valaha is ilyen erős nyomás és propaganda irányult volna a Fehér Házra, mint akkoriban” – írja visszaemlékezésében Truman, aki a Negev-ügybe a Cionista Szervezet (később Izrael Állam) elnöke, Chaim Weizman személyes közbenjárására avatkozott be.
A döntő szavazás előtt néhány nappal mégis úgy tűnt, hiába a szovjet és amerikai támogatás, a kétharmados többség egyetlen szavazaton múlik. November 24-én a többségi javaslat szavazásra bocsátását ugyanis 25 állam támogatta 13 ellenében, 17 tartózkodása mellett. Sem az arabok, sem a zsidó államért küzdők nem vesztegették az időt, lázas lobbizás kezdődött – derül ki Abraham Rabinovich amerikai történésznek a The Jerusalem Post napilapban 2002-ben megjelent cikkéből. A kubai küldött a szavazás után egy amerikai tisztviselőnek állítólag elismerte, hogy 75 ezer dollárt kapott, hogy nemmel szavazzon. Egy meg nem nevezett „kis állam” lecserélte képviselőnőjét, mert az állítólag ígéretet tett egy jóképű arab diplomatának, hogy az otthonról jött utasítást megszegve a muszlimokkal voksol. Eközben a Libériában hatalmas gumiültetvényekkel rendelkező Harvey Firestone amerikai nagyvállalkozó – akit zsidó parlamenti képviselők abroncsainak bojkottjával fenyegettek meg – személyesen kérte meg az afrikai állam elnökét, hogy küldöttje igennel szavazzon. Az amerikai legfelsőbb bíróság és a szenátus néhány tagja pedig a Fülöp-szigetek elnökét és nagykövetét bombázta levelekkel. Truman tanácsadója, David Niles befolyásos, Amerikában élő görög üzletembereket igyekezett – mint később kiderült, sikertelenül – rávenni arra, hogy bírják rá Athént a zsidó állam támogatására.
A feszültséget mutatta, hogy november 29-én az ENSZ tanácstermében a libanoni küldött, Camille Chamoun szót kérve javasolta a szavazás elhalasztását, „hogy az arabok időt kapjanak egy új, föderális terv kidolgozására”. Csakhogy az obstrukciós lépésről a cionisták néhány órával korábban egy arab informátortól értesültek, s arról az amerikaiakat is tájékoztatták. Herschel Johnson így előre elkészített válaszban mutathatott rá: föderális terveket készíteni felesleges, hiszen az elvet az ENSZ egyszer már elvetette.
A szavazás Palesztina felosztását hozta, s a rá következő év májusában megalakulhatott Izrael Állam. A nemzetközi politika paradoxona, hogy egy évtized sem telt bele, és Izrael az őt cserbenhagyó Nagy-Britannia oldalán vett részt az 1956-os, a Szuezi-csatorna államosítása kapcsán kitört háborúban, miközben a Szovjetunió és az Egyesült Államok – más-más okból, de – vállvetve követelte az Egyiptomot megszálló csapatok azonnali visszavonását.
SCHWEITZER ANDRÁS
