Forrás: 168 Óra

2007.11.19., 2007. évfolyam, 46. szám

szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168 Óra

címke: kultúra

Idén 25 éves a budapesti Katona József Színház. A társulat a jubileum alkalmából színháztörténeti sorozatot indított Notóriusok címmel. A ciklus első előadását – Az emberek veszedelmes közelségében – Zsámbéki Gábor rendezte a Kamrában. A dokumentumdráma az ötvenes évek színházi fórumainak jegyzőkönyveiből készült.

Rideg konferenciaterem, Rákosi Mátyás képével. A Magyar Színházi Szövetség ülésén vagyunk, a teátrumok államosítása után. A kor legnagyobb színművészeit most a Katona színészei alakítják.

Major Tamás (Hajduk Károly) elvtárs, a Nemzeti Színház igazgatója szürke öltönyben, szürke arccal bejelenti: „A burzsoá divatok szolgai kiszolgálása helyett a tervszerű szocialista kultúrpolitika útjára léphetünk. Legnagyobb eredményünk a szovjet színművek bemutatása, melyeket Sartre, Vaszary, Molnár Ferenc darabja helyett játsszuk. A színházak közül elsősorban a Vígszínház, Művész Színház játszották ezeket. Nívótlanok voltak, az ellenséget szolgálták.”

A megvádolt Művész Színház volt direktora, Várkonyi Zoltán (Keresztes Tamás) feszengve keresi a szavakat: „A Művész Színházban és jó néhány magánszínházban az volt a helyzet, hogy nem ismertük fel a veszedelmeket, beleestünk a csapdába, amelyet a burzsoá ideológia a szabadság, tiszta művészet, kultúra, lelki finomság jelszavaival nikkelezve csempészett tapogatódzó lábaink alá.”

De álljunk meg itt! Hogy jobban megértsük az előbbi jelenetet, nézzük meg közelebbről a kort s e két színművész párhuzamos sorsát.

Kattintson a képre!

Major és Várkonyi a harmincas években baloldali, progresszív művészkörök tagjai voltak, színházi újítók. Felléptek a Vajda János Társaság baloldali szellemiségű estjein is. Majd a Nemzetibe kerültek. A háború alatt részt vettek az illegális kommunista mozgalomban – mások mellett Gobbi Hildával, Olty Magdával.

A háború után Major a párt segédletével a Nemzeti élére került. Gellért Endre főrendezővel a korszak legjobb realista színházát csinálták 1945 és „48 között: külföldi szerzők mellett Kassák Lajos, Tamási Áron műveit is játszották. Major ezért „49 után önkritikát gyakorolt, s attól kezdve a szocialista realizmus dogmatikus híve lett. Várkonyi ezen időben a „polgári szellemű” Művész Színházat vezette. Állandó politikai támadások érték, végül „49-ben az államosítás során megszüntették teátrumát, társulatát „szétosztották”.

Várkonyit a Nemzetibe helyezték át. Direktora, Major – ideológiai átnevelésként – több éven át szovjet propagandadarabokat rendeztetett vele. Nem véletlen, hogy Várkonyi Zoltán „önkritikusan” beszélt a „49-es színházi tanácskozáson. Akkoriban Major és Horvai István – aki 1951-től a Madách direktora lett – már a színi szakma teljhatalmú politikai vezetői voltak. Major körül olyan fanatikus kommunisták tűntek föl, mint a Nemzeti ifjú tehetsége, Gábor Miklós, a színház párttitkára és a szövetség egyik vezetője – Ladányi Ferenc színművész mellett. (Ladányi ez időben, 1953-58 között országgyűlési képviselő is volt.)

Major ellen viszont később épp Gábor Miklós – őt a Kamrában Fekete Ernő alakítja – szólalt föl egy színházi fórumon: „Maga Major elvtárs sem becsülte meg úgy a pártszervezet munkáját, ahogy kellett volna. A pártszervezet eltűrte, hogy kritikáját Major elvtárs vagy a színház más vezetői ledorongolják anélkül, hogy megfontolnák, mi abból a helyes. Major elvtársat a személyi kultusz, a tömjénezés, a haverkodás rossz polgári légköre vette körül.”

Az ötvenes évek színházi dokumentumait Lengyel György rendező gyűjtötte össze, és – Fodor Géza dramaturggal – részt vett a Kamra-előadás szövegkönyvének összeállításában is. Lengyel találta meg a Timár-ügy „szigorúan bizalmas” anyagát az Országos Levéltárban.

Timár József a Nemzeti egyik vezető színésze volt. Akadémista korában egy ideig együtt lakott Majorral, az akkori jó baráttal. Timár sokszor került bajba szókimondósága miatt. Állítólag „42-ben egy badacsonyi bálon a társaságában lévő zsidó barátjába belekötöttek ifjoncok, mire a színész odaszólt nekik: „Ha ilyen a magyar ifjúság, én zsidónak nevelem a fiam.” Bajor Gizi vezetésével kollégák kértek kegyelmet Horthy Miklóstól, hogy ne tiltsák el Timárt a pályától.

A nyilas hatalomátvétel után Timárnak bujkálnia kellett, majd jött Rákosi, és 1949-ben a Rajk-per. Timár nyíltan védelmébe vette Rajk Lászlót. Rákosiék a színész meghurcolásával akartak példát statuálni a színházi életben is. Kapóra jött, hogy a Nemzeti akkori párttitkára, Ruttkai Ottó följelentette Timárt „szabadszájú kijelentéseiért”, és mert szerinte „rendszerellenesen” szavalta a Szózatot a Magyar Színház szilveszteri gáláján. „Annál a sornál, hogy »még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor«, Timár egy lépéssel előrébb lépett a színpadon. A közönség politikai üzenetnek vélte a nyomatékot, s éljenzésbe kezdtek” – beszél a történetről Lengyel György.

A Timár elleni fegyelmi tárgyalást a Nemzetiben tartották, ezt is fölidézi a Kamra produkciója. A párt a művész legjobb barátját, Makláry Zoltánt – az előadásban Bezerédi Zoltán – kötelezte a vádbeszéd megtartására. Makláry, hogy mentse kollégáját, arra hivatkozott: Timár súlyos alkoholista, nem elítélni, hanem gyógyítatni kellene őt. (Timár tényleg ivott, családi okok miatt.)

A fegyelmin Major és Várkonyi azonban keményen föllépett Timárral szemben. Várkonyi azt mondta: „Timár demokráciaellenes magatartása elkezdődött apró megjegyzésekkel, később olyan kijelentéseket tett, amelyek mellett nem lehetett elmenni. A rombolásnak ez a módja nem maradhat büntetlenül.” A fegyelmi bizottság Timár Józsefet azonnali hatállyal eltávolította a Nemzetiből. Csak másfél év múlva térhetett vissza a pályára, addig vasesztergályos, majd építőipari segédmunkás volt. A Kamra dokumentumdrámájának rendezője, Zsámbéki Gábor szerint Majorék valójában menteni akarták Timárt a fegyelmivel: „Ha ez nincs, az ÁvO vitte volna el a színészt.”

Az ötvenes évek színházi anyagaiból az is kiderül: ki mennyire volt képes megőrizni emberségét a politikai terror idején. Zsámbéki úgy véli, e „történelmi előadás” legnagyobb hősei azok, akik nincsenek jelen. Nem voltak ott a „szakmai” gyűléseken, vagy ha mégis, meg sem szólaltak, mint Pártos Géza, a Madách főrendezője s színházi kollégája, Ádám Ottó. Vagy ha felszólaltak, senkit sem támadtak. „Például Gellért Endre, a Nemzeti, Nádasdy Kálmán, az operaház főrendezője kizárólag valódi szakmai kérdésekről beszéltek. Csakis tisztelet illeti őket szellemi, emberi teljesítményükért.”

Lengyel György is úgy látja, a magyar színházi élet háromnegyede nem vett részt a politikai játszmákban, még akkor sem, ha ezért mellőzték. Például Mezey Mária és Sennyei Vera – más kiválóságokkal – a Kabaréban, majd az Operettben lépett fel. Sulyok Mária, Bulla Elma, Somló István pedig csak a Belvárosi Színházban játszhatott.

Több nagyszerű színész és rendező osztályellenségnek minősített „státusban” vidékre kényszerült. Az egykori illegális kommunista Somogyi Erzsinek azért kellett elhagynia a Nemzetit, s egy időre a Kabaréban játszania, mert meg merte mondani a véleményét Majornak.

Egri István szintén a korszak áldozatává vált. Őt szociáldemokrata elvei miatt támadta Major. Egri – a Kamrában Bezerédi játssza – kénytelen volt „önkritikusan” reagálni: „Major elvtárs kritikájának hatása alatt igyekeztem lemérni, vajon hogy viszonyulok kemény szavaihoz, és hogyan tudom elviselni a párt és a minisztérium határozatát, amely engem mint színigazgatót nem tartott helyemen megfelelőnek. Lenintől azonban megtanultuk, hogy a sértődött ember árt önmagának, és ártalmára van a társadalomnak is. Ez a lenini tanítás vigyázott rám, és irányít a hibák kiküszöbölésének útján.”

Egri „48-tól egy évig vezette a Pesti Színházat. Önfejű, makacs ember volt, a szakmában Dacosnak hívták. Fenti „önkritikáját” Örkény István írta meg helyette, s kérte a színészt, legalább olvassa föl, különben bajba kerülhet.

Léner Péter, a József Attila Színház igazgatója jól ismerte Egrit, barátok voltak. „Egri István rendkívül etikus és tisztességes volt. Nem értett a politikai ügyeskedéshez. Majorral kezdettől fogva gyűlölték egymást. Megmutatta nekem azt a levelet, amelyet még „46-ban írt Majornak.” Egri azt írta: „Arra számítottam, te egy fejjel magasabb vagy nálunk. De csalódtam. Nincs meg benned az az erkölcsi erő, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy több légy nálunk.” Léner szerint Egri jóval többre volt hivatott, mint amennyit elérhetett.

A korszak áldozata lett Somlay Artúr, a Nemzeti Kossuth-díjas művésze. 1951. november 10-én Petur bánt játszotta a színházban. Majd hazament, és öngyilkosságot követett el. Lengyel György gyerekkorától ismerte Somlayt, családi barátjuk volt: „Somlay hívott, nézzek meg vele egy vizsgaelőadást november 11-én. Délután kellett volna találkoznunk. Anyám az iskolában hívott föl, hogy Árgyil bácsi éjszaka meghalt.”

Pedig Somlay Kodály Zoltánnal és több jelentős képzőművésszel együtt a rendszer „díszpintyei” voltak a béketanácsban és művészeti szövetségek élén. Somlay a háború után őszintén hitte: jobb világ lehet itt. Lengyel György idézi fel azt is, amikor Somlay „51-ben másodszorra is megkapta a Kossuth-díjat: „Fenn voltam a lakásukon, amikor megérkezett a parlamenti ünnepségről. Ideges volt. Amikor a díjról kérdeztük, hirtelen letépte a melléről a kitüntetést, és káromkodva elhajította.”

Somlay arra használta művészi tekintélyét, hogy másoknak segítsen. Színházi fizetését a nélkülöző művészek javára ajánlotta föl. Kilincselt a hatóságoknál, hogy megmentse kollégáit a kitelepítéstől. Ám „kiváltsága” ehhez már kevés volt. November 10-én a Nemzetiben kapta meg az értesítést: kérvényeit elutasították. Felindultan kereste barátját, Gobbi Hildát, de nem találta. Somlay aznap végzett magával. „Gobbi gyakran mondta, ha akkor beszélni tudott volna Somlayval, talán nem történik meg a szörnyűség” – emlékezik Lengyel.

A Kamra előadása Somlay Artúr önéletrajzi írásának felidézésével fejeződik be, amely a rendszerváltás után került elő a Nemzeti irattárából: „Szerettem a mesterségemet, de ami körülötte volt, abba belépni sem szerettem. Szörnyű gondok között hagyom el az életet. Sírfeliratom az legyen: Az emberek veszedelmes közelségében éltem, meglehetősen hosszú ideig. Most talán biztonságban vagyok.”

A dokumentumjáték rendezője, Zsámbéki Gábor azt mondja, nem erkölcsi ítélkezés a céljuk: „Itt olyan színházi nagyságokról van szó, akik közül nem egy szakmai szülőnk volt. De mi nem kerültünk olyan helyzetekbe, mint ők. Ostobaság lenne azt hinni, hogy sokkal kiválóbb jellemek vagyunk. Azt akartuk megmutatni, hová vezethet, ha a politika beférkőzik az élet apró zugaiba, mindent átjár, megbénítja a művészetet. Ebben a történetben egyetlen szereplő sincs, akinek a nyaka körül ne szorulna hurok.”

Horvai több színészgenerációt nevelt föl a főiskolán, tanítványai imádták. Az ötvenes években elkövetett hibái miatt nem akart többé direktor lenni. Kényes helyzetbe került, amikor Várkonyi halála után mégis vállalnia kellett a Víg vezetését.

Várkonyi Zoltán sem vállalt ötvenhat után politikai szerepet. A Vígszínházban 1962-től főrendezőnek, majd igazgatónak nevezték ki. Rektora lett a színművészeti főiskolának, ahol Major Tamás is tanított. „Major és Várkonyi kapcsolata rendkívül ellentmondásos volt. Mi ennek csak egy rövid időszakát tudtuk bemutatni. De ez egy szűk szakma. Itt egy egész életet kell együtt eltöltenünk” – jegyzi meg Zsámbéki Gábor.

Gábor Miklós „54-ben szembesült tévedéseivel, azután távol tartotta magát a politikától. Lengyel György sokat dolgozott vele: „Nagyon magányosnak, zárkózottnak tűnt. Amikor nem próbált, vagy épp nem volt színpadon, többnyire egyedül olvasott az öltözőjében.” Gábor Miklós később két könyvében is foglalkozott egykori politikai és közéleti szereplésével. A Csinos zseni címűben könyörtelen őszinteséggel írja: „Nekem a párttagság privát ügyem volt, amelyben csődöt mondtam. Csalódásom nem politikai ügy volt elsősorban. Magamban csalódtam.

Sztálin halála után megváltozott a politikai helyzet Magyarországon. Miniszterelnöknek Nagy Imrét nevezték ki „53-ban. Több kommunista értelmiségi – fölismerve tévedéseit – szakított a párttal, illetve „56-ban már a diktatúra ellen harcolt. Például Horvai István, akit – mivel a forradalom leverése után Kádárt bírálta – büntetésül vidékre küldtek. Később Várkonyi Zoltán vette maga mellé, aki akkor a Vígszínházat igazgatta.

Ez volt az én gondolkodnivalóm, hogyan lehettem ekkora marha én, hogy lehettem ekkora csaló én. Egy pillanatig sem vádoltam másokat. Mindig az érdekelt: hogy történhetett ez meg velem? De a világ nem hagyta magától elvenni a káröröm elégtételét. Meglepődtem, annyian utáltak.”

Major Tamás „56 után is párttag maradt, ismét részt vett magas posztokon a politikai életben. A Nemzetit „62-ig irányította, utána főrendező ott. Később a „82-ben megalakuló Katona József Színház alapító tagja lett Gobbi Hildával együtt. Sokak szerint Major művészi pályája akkor újult meg igazán, amikor már nem kellett politikai vezető szerepeket betöltenie. Színészek és rendezők generációi tisztelték mesterükként. Számára a Katona egyfajta visszakanyarodást jelentett ahhoz a progresszív színjátszáshoz, amelyet még fiatalon képviselt. „A régi dolgairól, politikáról nem beszélgettünk, csak szakmáról. A színházban, az életben is egyfolytában játszott, egész lénye maga volt a játékosság. Sokat köszönhetek neki, s nemcsak én, hanem mindenki, aki körülötte volt” – említi Zsámbéki.