2007.11.14., 2007. évfolyam, 45. szám
szerző: Bölcs István forrás: 168 Óra
A ki nem heverhető, százezres tragédia személyre szóló dokumentumait gyűjtötte össze e kötet feljegyzésekből, emlékiratokból (Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból, 1942-1943). Akik írták: ott jártak, túlélték, Ki épen, ki éppen hogy, sérülten. Egymást hitelesítik a részletek.
Megállapíthatjuk: a doni kudarcnak nemcsak az volt az oka, hogy Sztálin hadserege erős volt, hanem hogy Horthyé gyenge. És félrevezetett. A szó minden értelmében. Heszlényi altábornagy például oda nyilatkozott 1942. szeptember 10-én Kecskeméten: „A szovjet hadsereg egyenlő a semmivel.” (Mit gondoljunk Heszlényi altábornagy szakértelméről? És mit tiszti becsületéről? És alantasaiéról?) Sok vérnek kell addig elfolynia, amíg Kadosa tartalékos hadnagy majd a lövészárokban feljegyzi: „Nincs a Sztálin-orgonákkal felérő ellencsapásunk, kiválóak a tankjaik, és teljes a légi fölényük.”
A frontnak ezen a szakaszán három tisztből csak egy hivatásos, kettő tartalékos. Akad, aki az első világháborúban szagolt utoljára lőporfüstöt, de legalább ismerte azokat a fegyvereket (onnan!), amelyeket a másodikban is használt a Magyar Királyi Honvédség. Kristóf János tartalékos tüzér zászlós, bemérőtiszt arról panaszkodik: „1914-beli karabélyokkal és lövegekkel csak verebekre lehetett lőni. A távcsöves puskát csak hírből ismertük”, az ő mesterlövészeik viszont a fák tetejéről azonnal leszedték, aki a mi peremvonalunk fölé dugta a fejét. Ne feledjük azt sem, hogy a harmincas évek végéig a hadgyakorlatokon nálunk a géppuskát kereplőkkel helyettesítették – „hadd szóljon”! -, mint tudjuk Ungváry Krisztián kiváló könyvéből (A magyar honvédség a második világháborúban).
A tartalékosok és hivatásosok közt nem volt felhőtlen a viszony. Nem hinnék, de (mint Simon István tartalékos hadnagy feljegyzi) egyszer azon tört ki a botrány, hogy 1941. augusztus 2-án a tartalékosok is kaptak az ebédhez almakompótot, holott egy tényleges tiszt szerint ez csak a hivatásosoknak járt volna. És szóvá is tette. Tetszik érteni? Ott áll a Kárpát-csoport a maga 90 ezer katonájával, tövig benne Ukrajnában, Kolomea után, a brjanszki harcok előtt, és az almakompót elosztásán kapnak össze a tisztjei. Kinek mi jár?
A legénységről sem jelenthetjük ki, hogy áldozatkész elszánásban élte volna végig a nehéz napokat. Csegezi Lajos tüzér százados szóvá teszi: az, hogy a frontra önként jelentkező fegyencekkel rakták össze a behívottakat, igencsak rontotta a katonák „magasztos hivatásérzetét”. Az első vonalban így egymás mellett állt a honvédő és a bűnöző. Rumy Lajos ezredes feljegyzi: „Talán mégis van abban valami, amit rebesgetnek, hogy az ország kiszemeteli magát” – nyilván az exfegyencekre célozva. Meg a nemzetiségi katonákra, akikről fölényesen lesújtó a hadsereg véleménye. A román és ruszin katonák „minden ténykedésén meglátszik a szellemi alacsonyabbrendűség” – állítja a fronton készült hivatalos hangulatjelentés.
Náluk lejjebb csak az orosz lakosság van, akikről feljegyezték: az állatokkal laknak együtt. Dénes Jenő úgy fogalmaz a hangulatjelentésben: „Azt a túl nemes és lovagias bánásmódot mégsem tartom célszerűnek a lakossággal szemben, amit itt a 19. könnyű hadosztálynál tapasztaltam. Az én elvem az, hogy korántsem ér annyit egymillió orosz véleménye vagy kényelmetlensége, sőt pusztulása is, mint egy magyar honvéd élete.” (Dénes Jenő „véleményét” a történelem felülírta. S azóta sem értjük azokat az elvetett sulykokat, hogy egy magyar honvéd egy szál szuronyos puskával többet ér, mint ötezer, állig felfegyverzett NATO-katona… Hát még mindig itt járunk?)
Vécsey Béla alezredes jelenti: „A koszt gyalázatos, a kenyér ehetetlen, a legénység 80 százalékának nincs köpenye, pokróca, sátorlapja… a legénység 40 százaléka rühes, 80 százaléka tetves.” Naplójában másnap hozzáteszi: „El lehet képzelni, milyen remek harcosok ezek az éhező, tetves, rühes és fázó honvédek.”
A fronton harcolók úgy érzik: cserbenhagyta őket a hátország. Simon István dr., tartalékos zászlós, könnyűharckocsi-szakaszparancsnok arról ír: undorodik a sebesült katonák ágyánál feltünedező dámák álszentségétől. Bárány Dénes tüzér százados felpanaszolja: „Anyag, lőszer, benzin nincs soha”, de 358 érmelegítőt küldött egy hazai város szebb lelkű közönsége, kiírták az újságban. „Érmelegítővel fogjuk az oroszokat megverni” – gúnyolódik. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy a nagyvonalú ellátmány kiterjedt a katonák nemi életének segítésére is: több ezer Totem óvszert osztottak ki a hadtestek és hadseregközvetlenek között. A repülőosztályok egyenként tizenhármat kaptak. (Bár hát szerencsétlen szám…)
A doni áttörés során százezren estek el, tűntek el, sebesültek meg, kerültek fogságba. Ezerötszáz kilométeres rükverc gyalogmenet után állt meg a front.
A rádió hazudva magyarázkodott: „Utolsó erővel támad az orosz, kiképzetlen tömegekkel, könnyű harckocsikkal.”
Simon István harckocsizó szakaszparancsnok január 17-én éjjel 1 órakor kapott parancsot a visszavonulásra. Helyzetét nehezítette, hogy harckocsivezetője és rádiósa részeg volt. Míg a vezető ki nem józanodott, összevissza kanyarogtak. Nem tudták, hol van a zászlóalj- és ezredparancsnokság.
Czeczidlowszky Béla tartalékos tüzér zászlós ugyaneznap azt jegyzi föl: „Magyar részről én vagyok a parancsnok. A német főhadnagy a személykocsijába nem tud felvenni, mert tele van a cuccaival.” Mit vittek a szegény Oroszországból? Például Gyimesy Ernő altábornagy „cigarettát tízezerszám, italok, pezsgő, ruha, konzervek tömegét… nyolc-tíz ikont, egy gyönyörű pianínót és egy nagyon szép intarziás komódféleséget” – méri fel futtában a szemet szúró leltárt Sey László dr., tartalékos hadapród őrmester, orvos.
A menet közben meg nem fagyottakat aztán Jány Gusztáv hadseregparancsnok ráncba szedte. „Első a katonai külső. Nem tűrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget…” Csak „zárt alakulatban lehet haladni, botokat eldobni, és általában fegyelmezetten viselkedni, mert a sorból elmaradókat vagy kilépőket lelövik”. („Hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten!”)
Talán csak vitéz Muzsay Ferenc ezredesnek, a 21. gyalogezred parancsnokának nem kellett eldobnia, ami a kezében volt. Ő ugyanis karvastagságú bottal verte a tántorgó, magukat alig vonszoló, fagyott, sebesült, demoralizált katonákat. (Kiss József tartalékos karpaszományos őrvezető feljegyzése.) Bars gyalogsági zászlós a gyűrött ruhájúakat kiköttette. Mínusz 35-40 fokot mutattak a hőmérők.
Feleltek-e maguknak a Magyar Királyi Honvédség tisztjei, hogy miféle magyarázat van a gyalázatra? Gondolhatták-e azt józanul, hogy ekkora vereség után még lábra lehet állni? Milyen érzés lehetett feljebbvalóik alkalmatlanságát és/vagy saját felelősségüket megélni? „Megártott a sok békés, csókos, virágos bevonulás” – írja Vécsey alezredes, utalva az „országgyarapító” politikára, az „Édes Erdély, itt vagyunk” melldöngetésére, a „Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép” önelégült propagandájára, a „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája” illúzióira. „Megártott a hülye álkultúrfölény.”
A keleti hadszíntéren majd” negyvenezer fegyvertelen zsidót tereltek munkaszolgálatos századokban. Ők építették az erődítéseket, ők temették a szovjet katonákat, őket hajtották az aknamezőkre. „Fogyott a zsidó” – jegyezte fel elégedetten naplójában Nemeskéri Kiss Miklós tartalékos huszár zászlós, hadműveleti tiszt. (Kardbojtja, lelkiismerete nyilván makulátlan.) Nem marad el tőle arcátlanságban és lelketlenségében, sőt romlottságban sem Soltész Pál tartalékos főhadnagy, református tábori lelkész (!). Ő így ír: „Gyönyörűség nézni, mint súrolják fel a kaszárnyát, hordják be a szalmát volt főkönyvelők, orvosok, mérnökök…” (A kötet írója megjegyzi, hogy a szakértelmiségiek munkaszolgálatba hurcolása komoly gondokat okozott, és tragikus következményekkel járt a hátországban, de a fronton is.) Az ostobaság és a gyűlölet kéz a kézben járt – még egyházi férfiú esetében is. „Tiszta emberkínzás, ami itten folyik – szólal meg a lelkiismeret Vécsey alezredesben, bár a megoldási javaslat sem túl emberséges: – inkább fel kellene robbantani őket, vagy agyonlőni, mint így lassan kínozni.” Ám „betegség címen zsidót hátraszállítani tilos”, mondja a főszállásmesteri parancs.
A tisztikar nagy része antiszemita volt. Ehhez nemcsak a korszak propagandája, iskolái, szélsőséges eszméi járultak hozzá, hanem vakhírek, rémmesék is. A keleti fronton meggyilkolt olimpiai bajnok kardvívónkról, Petschauer Attiláról például azt jegyezte fel harci naplójában a második hadsereg egyik tisztje, hogy értesülései szerint ez a munkaszolgálatból megszökött zsidó irányítja a szovjet bombázókat Budapest felett.
Sok ész nem zavarta az efféle spekulánsokat. Sem a lelkiismeret. Sem felelősségtudat. Tanúk vannak rá.
(Napvilág Kiadó.)
