Forrás: Híradó

Szerényi Gábor: Kaméleon a Kótelnél

2007. november 14.

„Odaadom a szentséghez magamat, erre jutottam. Ha nem kellek, nem számít.”

„Nyugalmazott árvaszéki ülnök vagyok. Tudod, ki mondta ezt? Rózsahegyi Kálmán! Egész nap ülök ezen az árva széken…” Lala reggelizik és beszél. Szeretem, ahogy folyamatosan ontja régi történeteit, de gyakran azon kapom magam, hogy elkalandozik figyelmem.

El akarom érni legalább a kilenc óra előtti buszt. Megyek meghalni Jeruzsálembe. Amennyire iszonyodtam mindig a halál képzeteitől, annyira megbékéltem mostanra az elkerülhetetlennel. Annak idején, 1976-ban az újpesti laktanya őrtornyában egy fiatal sorkatona agyonlőtte magát, szörnyű látvány volt, szerelmi bánatában tette. Akkor azon töprengtem, hogy milyen illetlenül kiszolgáltatott egy tetemmé vált ember. Én meg hiú vagyok, hogyhogy soha többé ne tudjam rendbe szedni magam? Biológiából kémiába váltva már ki sem tudok magyarázkodni, hogy nem éppen gusztusosan térek vissza a természet körforgásába.

Azt képzelem, hogy Jeruzsálemben mindez fölmagasztalódik. Ott csak leomlok szelíden, csupa szent hely, az én zűrzavaros életem is részesül valami irgalomban, mégha egyáltalán nem is érdemlem meg.

„Itt volt Tasnádi Fekete Mária, nem tudom, hogy ez a név mond-e neked valamit? A rudabányai körorvos leánya volt, színésznő.” (Lala mesél, mesél, néha olyan, mint Pepin sógor a Sörgyári capriccióban, végeláthatatlanul csapong, szeretnivaló, de lehet, hogy lekésem a buszt.)

„Volt velem a munkaszolgálatban egy fiú, Eibenschütznek hívták. A repülőtéren voltunk Miskolcon. Egyszer összeszedtek negyven embert, árkot ásni. Véletlenül negyvenegyen lettünk. Eibenschütz jelentkezett, kérem én csak tartalék vagyok. De ásott végül. Megúszta a háborút, kijött Izraelbe. Ügyefogyott, ügyetlen fiú volt, zenekarban játszott. És rajta maradt a ragadványnév: Eibenschütz, a tartalék.”

„Oleh vö hozer.” Ezt mondom a buszvezetőnek, ami az optimizmus jele. Vagyis retúrjegyet vettem. Miért is kellene hősi halált halnom? (Érdekes, a „szent városban” úgy képzelem, hogy még a leghétköznapibb dolog is kap egy kis transzcendens fényt…)

Egy bő óra a buszon. Jobb lett volna vonat. Szédülök, hiába, meszesedik a nyakam, ettől van. Olvasni, írni nem merek, csak rosszabbul leszek. Marad a nézelődés. Kis fejkörzés. Trenírozok az öregségre. Visszaálmosodom. Minden olyan békés, hétköznapi. Fekete kabátos, kalapos, szakállas ortodox férfiak zömmel az utasok, néhány katona, katonalány. (Pár éve a buszon is mind fegyverrel utaztak, most ritkább a puska. Gyerekmódra egy kicsit mindig meglesem az M16-os karabélyokat, s konstatálom magamban, hogy hiába viszolygok az erőszaktól, adott esetben lőnék a terroristára. De, hála az Égnek, semmi veszély. Csak az undok csúcsforgalom, ami itt is megszokott.)

Lala apjának unokatestvére volt Dénes Ernő. (A rokoni viszonylatok megértéséhez néha a Burda divatlap szabásmintáihoz hasonló komplikált ábrákat rajzolok.) Gyarmatáru-, vagy inkább fűszerkereskedő volt. Akárhányszor meséli el Lala, mindig filmszerűen látom magam előtt, hogy 1944-ben őt is belövik a nyilasok a Dunába Pesten. A részeg rablógyilkosok szerencsére nem jól céloztak, Ernő vérző fejjel, de kiúszott a decemberi hideg folyó budai partjára. Épp egy rendőr elé. Visszalőheti a Dunába, mondta Dénes Ernő, de a magyar rendőr e helyett levette és ráterítette az átfagyott, sebesültre a kabátját.

Megmentette az életét, én meg most itt hozom magammal a történetet, de nincs kinek továbbadni, csak magamat hatom meg újfent, jeruzsálemi magányomban. Mire a Szentély falához, a Falhoz érek, már kusza minden a fejemben, lelkemben. (Utóbbi talán nincs is, csak költészet, kényszerképzet. A hit, a vallás meg – Sigmund Freuddal szólva – csak kollektív neurózis.)

„Majd meglátod, megigazulsz, átjár a hely magasztos szelleme!” Ezt ígérte egy vallásos barátom még Pesten, hiába ellenkeztem. Melegem van, kába vagyok, aggódom Laláért, aki 83 éves és pechjére ötvennyolc évvel ezelőtt liftnélküli házba költözött a harmadik emeletre. (Két napja az ínye is elkezdett fájni, óriási erőfeszítéssel elbotorkált a négy utcával odábbi szájsebészhez, aki jól meg is kínozta.) Én meg idejöttem a Falhoz, s minden kételyem, entellektüel nyűgösségem ellenére szeretnék jóljárni. Kérem szépen a jutalmat, „hadd emeljem a Teremtő segítségével csüggedésre oly hajlamos szívemet egy magasabb szellemi világ felé!”

Olyan egyedül vagyok itt. Egy kicsit röstellem is, mintha színpadon lennék, noha ez sosem idegen tőlem, sőt, egész valómban rezonálok. De mégis, ha nagyon tűhegyre vennőnk, hamar kibukna illetéktelenségem. (Ilyen szigorú vagyok magamhoz: hát az egész életben, bárhol a világon, mindig ettől vagyok kicsit zavarban – miként is kerülök én ide, mi közöm igazából bármihez?)

Így riadoz óvatoskodva „hősünk” s lépked kábultan – szegény fejem – a lerombolt Szentély megmaradt falához. Odaadom a szentséghez magamat, erre jutottam. Ha nem kellek, nem számít. Odaillesztem arcomat a kőhöz, tenyereimmel szelíden, kérlelhetetlenül illeszkedem. Hozom a külsődleges hasonulás tüneteit. Igazi kaméleon-ember!

Nem kell segítség, csak verjen a szívem. Tolongjon a sok turista, én is turista vagyok. Együtt zihálok az emberiséggel. Tudok héberül imát, mondom. És tudom a keresztény Miatyánkot, magyarul (holott ezt is zsidó imákból szerkesztették) azt is mondom, én züllött, ki itt barkácsolok amatőr liturgiát, olyan odaadással illeszkedem!

Behunyom a szemem. Pá, világ! Most dezertálok undok hecceid elől. Csak egy percet hadd maradjak még.

Úgy van az ilyen összeszorgalmizott, szentnek szánt révülettel, hogy egyszer csak mégis le kell válni a magasztosról. Mint gazdátlan vakolat peregtem egy féllépésnyire tova. Már milyen távol volt a Fal! Egy félsóhajnyira. Ennyi is elég. („Dájénü” – hogy autentikusan szóljak.)

A diszkrepancia szükségszerűen következik ilyenkor, hogy máris ott termett egy ember, s rögtön beszélt is hozzám, igen sebesen. A nevem, igen, apám neve, s az áldás, ez jön, és piros fonalat tesz csuklómra, kaballisztikus praktika (Madonna, a sztár, ő is elhíresült, hogy efféléket használ, rabbija tanácsára), persze a piros csuklófonatok forgalmazói is jól járnak. (Miért is ne?)

De már visszaálltam az egy perce elhárított világba. Már megint kíváncsian bolyongtam beljebb, hol az ásatások nyomán újabb kövek kerültek napvilágra. Igen, késő van megint, újból elkések, elmulasztok valamit, de már nem fordultam vissza. Beljebb, egyre csak beljebb évezredek mélységébe, hergelem magam. A Szentély fala, a Kótel mintha segítene, hogy a mélységen át a magasba lássak…

Szerényi Gábor