Forrás: 168 Óra

2007.11.08., 2007. évfolyam, 45. szám

szerző: Mészáros Tamás forrás: 168 Óra

címkék: gyűlöletbeszéd, Társaság a Szabadságjogokért, vélemény

Eredmény vagy kudarc? Attól függ, honnan nézzük. A kívánatoshoz és szükségeshez képest mindenképp kevés, míg relatíve feltétlenül fontos lépés. A kormányoldal támogatása ennyire volt elég a parlamentben: ezentúl legalább polgári peres úton felelősségre vonhatók mindazok, akik a gyűlöletbeszédet nem egyes megnevezett személyek, hanem valamely etnikai-társadalmi-vallási közösség vagy csoport ellen gyakorolják.

A büntetőjog eszközeivel – és hivatalból – minálunk azért nem lehet fellépni velük szemben, mert ezt a magyar politikai osztály döntő mértékben elutasítja. Vagyis sem az ellenzék, sem a liberálisok, de alighanem még a szocialisták se járulnának hozzá az alkotmány vélhetően elkerülhetetlen módosításához; tehát a polgári törvénykönyv megváltoztatása volt az elérhető maximum. És még ezt is folyamatos támadások érik, legfőképpen a Társaság a Szabadságjogokért nevű civil szervezet részéről.

Holott a demokratikus jogállam féltéséből levezetett kifogásaikat meglehetősen gyenge érvekkel támasztják alá. Lényegében és mindenekelőtt azzal, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága mindennél előbbre való alapjog, amelynek bárminő korlátozása aláássa a liberális köztársaság alapjait. Hogy ezzel az okfejtéssel szemben Európa jó néhány országában, kielégítően fejlett demokratikus jogrend mellett a törvények igenis büntetni rendelik – mégpedig az állam kezdeményezésére – a rasszista gyalázkodást és uszítást, az a honi jogvédők számára közömbös. Mégpedig azzal az indoklással, miszerint például a német vagy a francia társadalmi közeg oly mértékben különbözik a miénktől, hogy míg az effajta szigor amott elfogadható, Magyarországon nem.

Ezt a magyarázatot eleddig többnyire azzal a történelmi okfejtéssel kiegészítve hallottuk, hogy részint a náci múlt, részint a többmilliós migráció miatt Nyugat-Európa vezető hatalmai kénytelenek másként kezelni a gyűlöletkeltés problémakörét. Magyarán: ahol nagyobb a veszély és az érzékenység, ott keményebben kell törvénykezni a potenciális áldozatok, illetve sértettek védelmében.

Mindig úgy véltem, a hazai liberálisok engedékenysége épp ezzel az argumentációval támasztható alá a legkevésbé. Magyarország huszadik századi történelme nemkülönben érthetővé teszi sokak mai félelmeit; mindenesetre semmi okot nem ad arra, hogy az emberi méltóságot – amely akár egy adott közösség legyalázása révén is sérülhet – napjainkban ne tekintsük messzemenően védelmezendőnek. Hiszen az a tétel, miszerint a véleménynyilvánítás szabadsága mindennél fontosabb, már eddig is, akárcsak a rendszerváltás óta is, súlyos tapasztalatok során vált veszélyes absztrakcióvá.

Most, hogy az Országgyűlésben átment a polgári perindítás lehetőségéről szóló indítvány, a Társaság a Szabadságjogokért bejelentette, hogy amennyiben a köztársasági elnök nem kérne normakontrollt az Alkotmánybíróságtól, úgy a szervezet fogja megtámadni a törvényt. A TASZ egyik korifeusa, Schiffer András egy rádióinterjúban megejtően új szempontokra építette ezt a szándékot. Szerinte másutt – mondjuk Németországban – épp azért lehet nagyobb szigorral megtorolni a gyűlöletbeszédet, mert az ottani társadalom már kibeszélte, feldolgozta a vonatkozó történelmi traumákat, azaz immunitása kellőképp erős ahhoz, hogy joggal elítélje mindazokat, akik továbbra is megtagadják a kiengesztelődés nemzeti konszenzusát. Ha majd a magyar társadalom is eljut a múlttal való szembenézés megfelelő fokára, akkor meggondolható, változtassunk-e joggyakorlatunkon.

Mármost ha elfogadnánk is ezt a nyakatekert, ám mindenképp jövőorientált elképzelést, van vele némi gondunk a jelenben. A józan és méltányos történelmi számvetés legfőbb gátja minálunk immár jó másfél évtizede nem más, mint éppenséggel az a folyamatosan radikalizálódó, izgató, mocskolódó szélsőjobb, amely létrehozta saját propagandagépezetét, megtalálta szennyirodalmának kiadóit, terjesztőit és különféle fórumait. És ez a hatékonyan működtetett gyűlöletipar mind a mai napig elárasztja termékeivel a már jól megdolgozott piacát – ezrek agyát mossa át, gerjeszti nemtelen indulataikat. A társadalom többsége egyelőre tehetetlen a közgondolkodás mindennapi, megtervezett mérgezésével szemben, nemhogy képes volna – úgymond – objektíven feldolgozni saját múltja, még inkább közelmúltja tragikus eseményjátékát.

Az utóbbi években Magyarországon a gyalázkodás és az uszítás a szó szoros értelmében polgárjogot nyert – az úgynevezett polgári oldal politikai eszköztárának szerves részeként. És a jog vagy legalábbis a jogalkalmazás nem állt útjába a verbális erőszaknak. Mind a vádhatóság, mind a bíróság rendszerint arra hivatkozott, hogy csak a „névre szóló” gyűlöletbeszéd ítélhető meg, de az is csak akkor, ha közvetlen következményeként megállapítható a bántalmazás tényállása. Joggyakorlatunk máig ennek az abszurd felfogásnak a jegyében engedi szabadjára a legdurvább uszítókat – és a Társaság a Szabadságjogokért aktivistái őket akarják megvédeni egy olyan törvénytől, amely a sértettek számára legalább a polgári elégtétel megszerzését jogossá tenné.

Tudvalevő, hogy a törvények egy adott társadalom tagjainak a mentális és a fizikai biztonság iránti vágyát s az annak megfelelő normarendszerét hivatottak kifejezni. Ha erről az eszményről lemondunk, mert az egymás becsmérlésének, a nyelvi agressziónak a jogát fölébe helyezzük az emberi és a közösségi méltóság iránti igénynek, akkor nem csupán az elvárt jogszolgáltatást tagadjuk meg a társadalomtól.

Hanem magát az igazságot.