2007.11.07., 2007. évfolyam, 44. szám
szerző: Bokor László forrás: 168 Óra
Az alpesi túravezetők szerint ama hét szűk esztendő alatt még jódlizni sem volt kedvük a helybélieknek. Hans Habénak és Bruno Krieskynek más volt a véleménye.
Hans Habe – akkor még Békessi Jánosként – abban a reményben követi Bécsbe lapszerkesztő apját, hogy a nyugalom országába költöznek. Ám Ausztria akkoriban, a húszas években szétzilált állam volt. Csaknem fél évszázad múlva az akkor már Svájcban élő, amerikai állampolgár Habe is „nehezen kezelhetőnek” mondja az osztrákok identitászavarait.
„Élt ugyan – magyarázta – a stájerek, tiroliak és más tartománybeliek büszke lokálpatriotizmusa, de az osztrák hazafiság gőgös, nagyhatalmi öntudatának végleg befellegzett a még nagyobb hatalmak békediktátumaitól (Saint Germain, 1918). Területeivel és tekintélyével együtt a birodalom legfőbb ipari és nyersanyagbázisait is elvesztette. Az új rend kialakításakor egyaránt csődöt mondott a forradalom és a polgári alkotmány is. Ezek a helyzetek szülik a lelki defektusokat, mint maguknál például a Trianon-neurózist. Ráadásul Ausztriában kísértett hol az olasz, hol a német szélsőségesek beavatkozási törekvése. Ezek nyomában támadtak provokációk, sőt polgárháborús veszélyek „27-ben és „34-ben.
Örült az ember – mélázott egy percre az ablakon túlra -, ha valami vértelen újsághírre bukkant… olyasmire, hogy már a schönbrunni bálok táncrendje sem mérvadó, mióta eltűntek a fess gárdatisztek. Mert a testőrök és katonák – főleg a háborús veteránok – szívesen bújtak különféle bandériumok egyenruháiba. Egy egész arzenál szolgálta a Heimwehrt, készült a Schutzbund, Stahrenberg herceg milíciája, aztán – mert ez a dolgok rendje – a kis csoportok divíziókká egyesültek… Tudja, hogy van ez… mindig akadnak zsoldosok meg örömkatonák, akik békeidőben is szívesen masíroznak, túlkapásaik felelősségét áthárítva uniformisukra. Uram atyám, hányan voltak… népi osztagok, SA-k, Duce-hívők, ausztrofasiszták, átszivárgó puccsisták…”
Kattintson a képre!
Nálunk a rongyosgárda, a hirigsimonok, turulisták, Volksbund – próbálom a pillanatnyi csöndet kitölteni, de Habe a fejét csóválja: előbb hagyta ő el az országot annál, hogy ezekről tudjon. Habár kiderül, van egy bőrkötésű füzete, abba jegyezte a családregény Ilonához a magyar háttérmotivációt, a berni történész, Gosztonyi Péter magyarázatai alapján.
Számomra is rég hallott neveket sorol a hungarizmus rögeszmeköréből: Rothen, Rupprecht, Omelka, Dalbosfalvi, Török, Pálvölgyi, Ruszkai… Megannyi külön csoport, frakció, szekció, Pálffy, Csia. Hallok egy Ede fedőnevű hírszerzőjükről, aki feltehetően Keksz Edgár repülőezredessel azonos, beszél a Dohány utcai zsinagóga elleni bombamerényletről, Szálasi szemléjéről a fegyveres pártszolgálat 1942. augusztusi, Vácdukán tartott gyakorlatán. A Bécsbe telepített SS-összekötő Kovarcz Emil nevének említésével aztán újra a helyszínen vagyunk.
„Hitler és környezete – folytatja – favorizálta a népviseleteket. Paramilitáris csoportjai követték is, mondván, hogy ők az igazi hagyományőrzők. De a lajbik, joppék és bőrnadrágok zsebeiből gyorsan előkerültek a böllérbicskák. Aztán jöttek az álruhás különítményesek, s a politikai gyilkosságok már az Anschluss felé mutattak…”
Tíz évvel e szomorú diskurzus után Kreisky kancellár nemcsak rábólintott a Habétól hallottakra, de az örökmécsest is megmutatta. Ott vöröslik az ma is a ballhausplatzi irodában, jelölve azt a kerevetet, amelyen Dollfuss elvérzett a náci rohamosztagosok golyóitól. Akkor indult el Bruno Kreisky is skandináviai emigrációjába.
1945-ös hazatérése csöndben történt. Az „55-ösre odafigyelt a világ. Érlelődött már az ország függetlenségi státusa, egyedül Molotov akadékoskodott. Kreisky államtitkár szállt vele vitába. Az ő feddhetetlenségét antifasiszta emigrációja is garantálhatta. A sajtóbeszámolók szerint érvelései olykor talleyrand-i magasságokba íveltek, amíg Schwechaton egy valódi „Peace in our time” nyilatkozatot lobogtatva szállhatott ki a moszkvai gépből. („Béke a mi időnkben!” – utalás Chamberlain München után hangoztatott, elhamarkodott jelszavára. A szerk.)
Kancellársága idején került Ausztria – területétől immár függetlenül – az igazi europolitika élvonalába. Gazdasági mutatói tették azzá. És politikája, a nagyhatalmi érintkezéseket a hidegháborúban is fenntartó csúcstalálkozókkal, az UNO-Cityvel és a SALT- konferenciákkal.
Habe nem kívánt visszatelepedni osztrák vagy német földre. Mély nyomokat hagyott benne a heidelbergi egyetemről való kiűzetése, a Schicklgruber-Hitler-családfaállítással ellene indult megannyi hecckampány és a vele szemben megfogalmazott ellenérzés. (Őt sokan afféle amerikai sajtókomiszszárnak tekintették.)
Hősök tere
Aztán egy másik exmagyar, az „56-os Lázár Imre zavarta fel a külvilág által oly békésnek vélt ausztriai állóvizet. Az Anschluss harmincötödik évfordulóján sugározta dokumentumfilmjét az ORF: korabeli híradóképekkel híva tetemre a bécsieket. Éppen azokat célozva meg a szembesítéssel, akik a Ringen és a Heldenplatzon ünnepelték a bevonuló Führert. A felháborodás (a titok kifecsegése) fejeket követelt. Elsőként Lázárét kapták meg.
Keleti tartomány
„A kínlódás, amely végül a weimari köztársaság bukásához vezett, itt még tovább tartott – mondta Kreisky. – Sőt akadtak olyan megátalkodott hangadók, akik Hitlerről és magas náci pozíciókba emelt volt honfitársaikról úgy szónokoltak, hogy ők lesznek majd az „új rend megteremtői az alpesi slamperejben”. 1938 után Ausztriának még a neve is lekerült a térképekről: Ostmark lett. „Keleti tartomány.” Nem utolsósorban azzal a céllal, hogy a magyar határon bezárja a gyűrűt, katonai értelemben is.”
Mintha csak azt mondaná Kreisky: enélkül aligha lett volna lehetséges a megszállást előkészítő náci titkos ügynökök ténykedése, akik a bécsi Gestapo-központból rajzottak szét Budapestre. Ami azután kezdődött – „44 tavaszán -, a titkos menetrendekből is kiolvasható. Fekete vonatok hálózták be akkor fél Európa vasútvonalait. Párhuzamos sínpárjaik nem a végtelenben, hanem a lágerekben s az öszszeomló frontállomásokon találkoztak. És volt gyalogmenet az ostmarki Mauthausen felé is azoknak, akik éppenséggel elkerülték a kőszegi, sebtében létesített gázkamrákat.
Erre már Habe és Kreisky is felkapja a fejét. A többi evidencia volt mindkettejüknek. Az is, hogy a Harmadik Birodalom nem rendelt többé reguláris egységeket sem a lágermenetek, sem a viszszavonuló honvédek hátába. Rábízta ezt hajdani csatlósainak önkénteseire. Nálunk az árpádsávosokra.
És az emlékeztető jelek gyártása most újrakezdődött.
