Szerényi Gábor: Tékozló turista, fügefás díszlet alatt
2007. november 5.
„Altorjai akkor nem halt még meg. Csak kíváncsi volt, mint később Halász Péter, akinek tényleg napjai voltak Műcsarnok-béli, avangárd felravatalozása után.”
„Gyagya bácsit a teplomajtóban elfogja a félsz, hogy nem elég gyagya.” Ez az Altorjai Sándor festménycím jutott eszembe a Via Dolorosán lépkedve.
Jeruzsálem, Ó-város. Hergeltem magam, hogy majd itt meg fogok rendülni. Szegény jó Altorjai! A szigligeti alkotó-táborban a hetvenes években megrendezte önmaga halálát, temetését, posz-dadaista polgárpukkasztás! – holott hasonszőrű, permanens bormámorban alkotó-vergődő művészek között.
„May I show you the Saint Grave?” – próbálkozik egy arab kamasz fiú alkalmi idegenvezetéssel. Határozottan kell elhessinteni, különben rám tapad. Morc képet vágok, zárva vagyok, csak Altorjai jöhet velem, ő is csak szellemalakban.
A damaszkuszi kapunál fölpróbálkozom a falon körbevivő, vékony utacskára. (Fizetni kéne – hat éve ez nem volt – de a Press Card felmutatása elég. A világ elsőszámú, vezető válsággóca, a nemzetközi sajtót mindegyik fél respektálja.)
Már tudom, hogy ez itt csak egy díszlet, újkori illúzió. Helyi Halászbástya. Persze lüktet belőle mégis a titokzatosság, biblikus sejtelem.
A latin pátriárkák épületénél magától értetődő természetességgel vettem le egy fügét a kinyúló ágról. A gyümölcs is akarta. Fügefa alatt időzni, ez azt jelentette hajdan, hogy az illető átadja magát a bölcselkedésnek. Pihen a lombok alatt, mereng. Megpróbál egy érzékek feletti szellemvilágba pillantani. Religio, religare – a vallásos magatartás alaphelyzete egyfajta „óvatos fürkészés”, elmélyült lelki testtartás.
Nem megy. Nyugtalanul loholok. Akár a napos falon, a repedések közt cikázó kicsi gyík. Arab zene szól, pop ritmusban, keleties hangszerelésben. Száradó ruhák kifeszített zsinóron, hűtött üdítős automaták, kiselejtezett fotelek, hevenyészett épület-kiegészítések. (Vajon mire adnak építési engedély és mire nem?)
Altorjai akkor nem halt még meg. Csak kíváncsi volt, mint később Halász Péter, akinek tényleg napjai voltak Műcsarnok-béli, avangárd felravatalozása után. Végülis, nem kell művésznek lenni, hogy az ember eltűnődjön, milyen is lesz a búcsúzás az élettől.
Jeruzsálemben mintha könnyebben meg lehetne barátkozni a más-, vagy túlvilággal. Pedig a bódék tömegei ontják az evilági élet giccs-kacatjait, vallásos áhítatot hirdető bóvlijait, amelyek nagy része azután csak porfogó nippként regnál a turista otthonában. Ezek mind itt maradnak, „batyus halott nincs”…
Az izraeli biztonsági emberek a világ legprofibb fegyverforgatói lehetnek, ahogy elnézem a civilbe öltözött, de könnyű uzi-géppisztollyal felszerelt járőrüket. A kettesével tagozott alakulatok egymásra is figyelnek, valószínűleg az egész terepet külön is ellenőrzik, persze a terroristák is találékonyak, ám hosszú távon rendre az izraeliek győznek. De még sincs vége, és számtalan az áldozat. (A sokat vitatott, bírált biztonsági betonkerítés egyértelmű statisztikával bizonyítja létjogosultságát. Persze, nem szép, de egy felrobbantott busz összehasonlíthatatlanul riasztóbb. „Igen, a kerítést le kell bontani. Rögtön amint véget ér a terrorfenyegetés.” Mondják izraeli politikusok is.)
Már messziről láttam, hogy a Templom-hegyre én nem fogok bejutni. De mégis kötelességemnek éreztem, hogy megpróbáljam, teszteljem a rendszert. Itt két fekete bőrű, talán etiópiai eredetű izraeli katona őrködött. A szemkontaktus vagy húszméternyire létrejött, ahogy közelebb értem, az én angol tudásomnál legalább öt klasszissal választékosabb és mégis egyértelműen érthető módon közölte, hogy sajnos, semmiképpen nem lehetséges itt most tovább erre haladni. Irigyeltem a nyugodt, udvarias mentalitást, ó, de nagy hiánycikk ez mifelénk, otthon, Magyarországon! Szinte jólesett egyetérteni és másfelé jönni.
A bazár persze agyzsibbasztó. Eltökéltségem, hogy nem vásárolok semmit, nem akadályozott, hogy ugyanakkor alaposan megtanulmányozzam a kínálatot, a csábítás árucikkeit. Ó-keresztény mozaikmintás tányérkák, tálak, kancsók, bögrék, ipari mennyiségben, kefijá-kendő, hétágú gyertyatartó, a három meghatározó vallás kegytárgyai különféle léptékű, anyagú kiszerelésekben. És persze tréfás feliratú pólók, például: „Apám Jeruzsálemben járt, és mindössze ezt a vacakot hozta nekem!” (Ezt majdnem megvettem!)
Az hagyján, hogy Tunéziában és Jordániában kísértetiesen hasonló „hamsza” kulcstartókat, nyakbavalókat láttam (ezek azok a stilizált kéz alakú ötvös-darabok, amelynek motívumát mind az arab, mind a zsidó folklór bevállalja!), de árulnak itt a rézből kalapált török kávékiöntők mellett velencei lagúnákat, kis hidakat ábrázoló emléktárgyakat is!
És még egy – nem is meglepő – megfigyelés, sok-sok szuvenír gyártási helye: Kína. (Erre mondaná Altorjai, ami pedig nem lelhető fel eredeti helyén, tehát a francia, olasz, portugál, német, spanyol és sok más nemzetiségű termék, az meg akkor bizonyára mind Kínában található cserében.)
Vissza kellene vonulni a fügefához. Ott csönd van, sétálgatók is alig. Csak leülni a kőpárkány szélére és merengni. Hagyni hogy a hely szelleme, genius loci, átjárjon. A szüntelen navigálás közben egy kis pihenő a szándéktalanság öblében.
A várfalról kilesek. Ott a város. Folyamatosan meg kellene hatódni, hogy itt lehetek. Ezt a kurrens érzelmi valutát azonban a „teremtő tétlenség” szerteguruló pillanataira váltom tékozló könnyelműséggel, lemondva a közmegegyezés által kitüntetett nevezetességek vizitációjáról.
A mobiltelefon megcsörren, persze épp a „megvilágosodás” előtti pillanatban. (Vagy ismerjük be őszintén: a turista szunyókálni kezdett szemérmetlenül a szent helyen, rögtönzött zacskós ebédkéje után egy kőpadon.)
A „miújságpesten” kényszeresen közhelyes fordulata után mégis fölhorgad valami honvágy-féleség, „ez a zúgás tényleg a forgalom a Clark Ádám téren? Közvetíts még egy kicsit onnan! Olyan szép!” Ezt hazudom, magamat becsapván, miközben igaziból az fáj, hogy hiába szorgalmizom feladataim a meghatározó világvallások legfőbb színterén, csak az emlegetett Altorjai kép címszereplőjének kételyei incselkednek talányosan velem, a hit fügefalevelével.
