2007.10.30., 2007. évfolyam, 43. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168 Óra
címke: Pünkösti Árpád
Az újságíró-író most családregényt írt Az alsó fiók címmel. Könyve elfogulatlan szembenézés a családi múlttal, többek között a nyilas apával. De a kötet egyben a 20. század különös kelet-európai krónikája is.
Fotó: Ajpek Orsi Elsősorban újságíróként ismerjük önt. Most családregénynyel jelentkezett. Miért váltott műfajt?
Két éve, egy lakásfelújítás során a kimustrált öreg íróasztalom fiókjából előkerültek családi levelek és anyám visszaemlékezései is. Az én biztatásomra kezdte írni a hetvenes években. De ott volt tanítónő anyám „fajtisztaságának” igazolása, amit a zsidótörvények értelmében a dédszüleimig viszszamenőleg kellett 1943-ban összegyűjtenie. Lyukas fejem miatt sosem terveztem, hogy családtörténetet írok. De a sok „mankó” rávitt, hogy hányatott sorsunkon keresztül valamiféle kortörténetet fabrikáljak. Kitűnő bábája volt a munkámnak utolsó öt könyvem szigorú, de baráti lektora, Gyurkó László. Az alsó fiók megjelenését már nem élte meg.
Mintha az egész 20. századi magyar történelem összetorlódott volna a családjában: anyai ágon kommunisták, édesapja meg nyilas „vezér”…
Vele talán mégis túl keményen bántam a könyvben. Apám, Pünkösti Mihály nem a malmos famíliájából hozta szélsőjobboldali nézeteit, ők a politikára nemigen hederítettek. Brassó környékén, ahol apám 1906-ban született, sokféle ember élt együtt békében. Pünkösti Mihály Trianon egyik áldozata, akinek – mivel az érettségi után nem akart román katona lenni – el kellett hagynia a szülőföldjét, a családját, a barátait. Átszökött a határon. Itt aztán úgy érezte, csak a „Nagy-Magyarország” ábrándjába kapaszkodhat: nacionalista lett. Nem véletlen, sőt jellemző, hogy debreceni joghallgatóként épp a hírhedten szélsőjobboldali és antiszemita Kolosváry-Borcsa Mihály lapjába kezdett írni. Debrecenben ismerkedett meg tanítónőképzős anyámmal, Vadász Irénnel, „34-ben összeházasodtak.
Nem zavarta az apját, hogy felesége családja baloldali?
Édesanyja, Vadász Irénke 17 évesen, 1928-ban Volt itt más is: anyai nagyanyámat talán egy hajdúböszörményi zsidó nemzette. Aztán meg ott volt anyám két nagybátyja, akiket hat évre bebörtönöztek a Tanácsköztársaság után. Nem voltak ők tudatos kommunisták, inkább csak nincstelen, hívő lelkek. Az ő sorsuk is hozzájárult, hogy anyám megutálta a politikát. Pünkösti Mihály iránti szerelme pedig annyira elvakította, hogy föl sem fogta: miféle eszmékben hisz lovagja, a snájdig hadapród. Később, amikor apám belépett a Nyilaskeresztes Pártba, anyámat leginkább az zavarta, hogy a férje ott időzik, „megcsalja” őt a párttal. A „nyilallásra” ráment a házasságuk is: apám elhagyott minket egy nyilas gyártulajdonos 16 évvel fiatalabb lányáért. Hatéves voltam akkor. Anyám a válás után a Felvidéken kezdett tanítani, ahonnan „45-ben kitelepítettek bennünket. Egyébként a váláskor apám vőlegényt is szerzett neki: egyik barátjukat rábeszélte, „ugorjon be” a helyére, vegye feleségül anyámat. Tette is volna szegény, de katonatisztként lefoglalta a háború, amikor meg hazajött a fogságból, hogy, hogy nem, halálra ítélték, és kivégezték.
Közben mi történt az apjával?
Nyilas főispán lett Miskolcon „44 októberében. Öt hét után már menekülhetett az oroszok elől. Előbb még beállított hozzánk: szökjünk vele Nyugatra, mert ha itt maradunk, felkoncolnak minket. Anyám – bár még mindig szerette – tétovázott, és mire apám viszszajött volna értünk, szerencsére „megelőzték” őt az orosz csapatok. Végül apám második feleségével és kislányukkal hagyta el Magyarországot, s Brazíliában kötöttek ki. Szüleim soha többé nem látták egymást.
A háború után elkezdődtek a megtorlások a nyilasok családtagjaival szemben is. Önök hogyan úszták meg?
Mire apám politikailag a „felső polcra került”, szüleim már elváltak. Erre hivatkoztunk. Mindenkinek azt mondtuk: apám eltűnt, semmit sem tudunk róla, talán már nem is él. Pedig 1949-ig még csomagokat kaptunk tőle. Mivel apámnak semmiféle bűncselekménye nem szerepelt a belügyi nyilvántartásokban, az ÁVO sem zaklatott minket. Gyerekkoromban a család mégis arról suttogott: háborús bűnök miatt apámat távollétében halálra ítélte a Népbíróság.
Ön gyerekként nem érthette, miért kellett az apjának menekülnie. Egyáltalán, mikor tudta meg, hogy ő nyilas volt?
Ezt igazán csak egyetemista koromban fogtam fel. Családi hátterem miatt 1950-ben semmi remény nem volt arra, hogy egyetemre kerülhetek. Ezért technikumba iratkoztam, hogy valami szakma legyen a kezemben. Kitűnő érettségim miatt műszaki pályára javasoltak, vegyészmérnök lettem. Tanulmányaim során kezdett összeállni bennem a kép, hogy voltaképpen kicsoda-micsoda lehetett az apám. Ennek ellenére sokszor még egyetemista koromban is könnyes párnán ébredtem, anynyira hiányzott – nem Pünkösti Mihály, hanem az apa. Borzasztó teher volt több mint tíz éven át hazudni róla. Amikor „59-ben lediplomáztam, jelentkeztem a pártba. Zavarba jöttek az első főispáni sarj jelentkezésétől. Az MSZMP gondolkodási időt kért, ami 1964-ig tartott.
Egyfajta „politikai jóvátételnek” is szánta, hogy belépjen az MSZMP-be?
Elsősorban a megbélyegzettségtől akartam szabadulni. De ahogyan annak idején apámból is hiányzott a tisztánlátás, „59-ben én is politikai vakságban szenvedtem. Csak azt láttam, amiben a Kádár-rendszer más volt, mint a Rákosi-éra. Az 1956 utáni megtorlások szörnyűségét nem fogtam fel.
Pünkösti Mihály hadapród (1929) Mikor kezdte keresni az apját?
Mindig is meg akartam ismerni tetteinek a mozgatórugóit, megtudni, miféle géneket hordozok. Az egyetem után egy évvel újságírónak álltam, „67-ben a Népszabadsághoz kerültem, bár a káderlapomról mindent tudtak rólam. Megkérdeztem a főnökeimet, levelezhetnék-e az apámmal. Nem tanácsolták. Amikor átmentem az Új Tükörhöz, már nem kérdeztem senkitől semmit, és „77-ben elküldtem az első levelet Brazíliába.
Hogy fogadta jelentkezését az édesapja?
Talán sértette, hogy „56-ban nem menekültem ki hozzá a „vörös pokolból”. Szégyellte, hogy „kommunista bértollnok” a fia. Leveleiben sokáig szörnyű szittyakürtös nézeteivel akart „jobb belátásra” bírni. Akkor kezdett enyhülni, amikor elküldtem neki az első szociográfiáimat. Tizenkét éven át húzta-halasztotta a találkozásunkat, mivel az egykori nagy reményű ügyvéd és főispán kint ingatlanokkal ügynökölt, a kilencvenes években nyolcezer forintnak megfelelő nyugdíjból élt. Amikor 1989-ben végre egy hétre mégis kimehettem hozzá, rendes lakás híján a Brazíliában született féltestvéremnél fogadott.
Győzelemre mentem: az „ifjú komszomolec” hazavágja az „öreg nácit” – írja könyvében, ahogyan Brazíliába indult.
Kint aztán egy esendő, 82 éves idős embert találtam, aki soha sem volt képes arra, hogy szembenézzen a múltjával. Azt mondta, Szálasi a barátja volt, de kiderült, a nyilas eszméket is alig ismerte. Állította: a zsidók elpusztításáért a németek a felelősek, ők, hungaristák csak a magyarság érdekeit védelmezték. Elmesélte, hogy amikor 1930-ban Debrecenben hadapródként szolgált, egy éjszakai gyakorlaton egymásba kapaszkodva bukdácsoltak a vaksötétben. Az ő kezét az akkor Debrecenben szolgáló vezérkari százados, Szálasi Ferenc fogta. Ezzel kezdődött a kapcsolatuk. Soha nem derül ki, mi lett volna, ha fogékony apám egy illegális kommunistával összekapaszkodva botorkál a sötétben… Ő Brazíliában főképp a Wass Albert társelnökölte Erdélyi Világszövetségben tevékenykedett, s még nyolcvanévesen is azt tervezte: partizánként harcol majd Erdélyért. Úgy képzelte, Brazíliából fogják Erdélyt „felszabadítani”.
A legszűkebb család az unokákkal (2006) Apja egy kisfiúra emlékezhetett, és egy középkorú férfit látott viszont. Hogyan tekintett önre?
Amikor bementem a tengerbe, a parton járőröző rendőrnek eldicsekedett azzal, hogy ő valamikor híres focista volt, a fia meg világhírű író lett. Amúgy a rendszerváltás után folyton tervezte, hogy visszatér Magyarországra. Szeretett volna hozzánk költözni. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy azt mondtam neki: nincs nálunk hely. Halála előtti utolsó levelében, „92-ben, azt írta: hamarosan jön. De itt teljesen gyökértelen lett volna, hiszen ő Brazíliában is Erdélyt, a havasokat kereste.
Megbocsátott neki?
Inkább úgy mondanám: megértettem a sorsát. A történelem áldozata volt ő is, de ez nem mentség. 1989-ben engedélyezték a hazatérését, mivel semmiféle nyilvántartott bűne nem volt, már túl azon, hogy a 20. század legmocskosabb labancai közé állt. Apámban és bennem talán csak a küzdőszellem közös. Mindketten szenvedélyesen sportoltunk: ő focizott, én középtávfutó voltam. De a fair play-ről teljesen másként gondolkodtunk. Én a mérhető teljesítményben hittem, ő a védő lábáról ugrott fel a labdáért. Ez jellemezte az életét. Törtető, karrierista volt. Én későn érő vagyok, és még a hatvanas években sem láttam sok mindent tisztán, de azért ötvenhatról soha sem írtam le azt, hogy „ellenforradalom” lett volna. Aztán „87-ben a kulturális lapok párttaggyűlésén már arról beszéltem: „túlhordtuk” Kádárt, csődbe jut az ország. De visszatérve apámhoz: könyvemben vele szemben is igyekeztem elfogulatlan lenni, noha politikai nézeteit elfogadhatatlannak tartom.
Az ön története arra is példa: lehetséges a múlttal szembenézni. De vajon miért nem megy ez „nagyban” is?
Mi, magyarok csodavárók vagyunk. Sokan azt remélték 1989 után: mindjárt itt a Kánaán. Akadtak, akik azt hitték, ha előveszik történelmi sérelmeiket, azzal, mint valami „kárpótlási jeggyel”, megvehetik a boldog jövőt. Csakhogy ez nem megy. És legyünk őszinték: aki igazán tehetséges volt, az a hetvenes évek közepétől megbélyegzése ellenére is érvényesülhetett. Nálunk sok tehetségtelen ember bújt el állítólagos üldözöttsége mögé. Aztán kiderült: nincs bennük spiritusz. És egyszerűbb kommunistázni, mint a szerény adottságot – legalább a tükör előtt – beismerni. Főképp ha még a politikai, politikusi kudarcok is folyamatosan szítják az indulatokat.
Mégis, mi ad esélyt arra, hogy ne fulladjunk bele a gyűlöletbe? Ön hogyan tudott felülemelkedni vádaskodáson, haragon?
Pályámon mindig az vezetett, hogy minél hívebben örökítsem meg a kort, amelyben élünk. Ha az ember a történelmet a maga valóságában, előítéletek nélkül vizsgálja, annyi tapasztalatot biztosan leszűr: ökölrázással nem lehet rendezni Trianont, de a Szálasi-, a Rákosi- vagy a Kádár-korszakot sem. Tudom, azoknak, akik ma árpádsávos zászlókat lengetnek, hiába mondanám ezt. Nem az indulatok emelnek falakat közénk, hanem a mesterségesen terjesztett tudatlanság, amely gátja a szembenézésnek. Nekem úgy tűnik, butább, tájékozatlanabb az ország, mint mondjuk húsz éve. És ebben a politika mellett súlyos felelősség terhel bennünket, újságírókat is.
