2007.10.31., 2007. évfolyam, 44. szám
forrás: 168 Óra
Kende Péter a „meghamisított „56-ról” és a forradalomban részt vevők négy csoportjáról (a „nemzeti demokratikus irányról”, a „demokratikus szocialistáról”, a „konzervativizmust” képviselőkről és végül az „utca népét” jelentőkről) szólva – többek közt – azt mondta: „Az „56-os forradalomnak számos arculata volt, közülük egyik sem kapcsolódott a Horthy-rendszerhez vagy az 1919-20-as ellenforradalomhoz, de legfőképp a nyilasokhoz nem. […] A magyar forradalom kirobbanásában oroszlánrészük volt az olyan csoportosulásoknak, amelyek a „45 utáni átalakulások idején vagy a kommunisták szövetségesei, vagy maguk is kommunisták voltak.”
A forradalomnak 40-45 ezer lakosú vidéki városban húszéves átélőjeként ma sem vitatom, hogy a megállapítás első fele a fővárosra és az ország nagyvárosaira vonatkozóan igaz. Lakóhelyemen azonban „56. október 25-én szembejött velem a belváros felé sietve, naftalinszagú csendőr főtiszti egyenruhába öltözött úr vezetésével egy 5-6 fős egyenruhás alakulat. Néhány napig látni lehetett őket a megyeházán, de novemberben már egyik sem volt a városban.
A Torontóból minden évben hazalátogató „”56-os” osztálytársam elmondta: a hatvanas években találkozott néhányukkal Kanadában, ahol szabadságharcos hősökként bokáztak a „45-ösöknek és egymásnak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy „56-ban voltak (vidéken nem is kevesen) olyan kisebb-nagyobb csoportok is, amelyek a Horthy-rendszert már október 25-én restaurálták volna; befogadva maguk közé a nyilasokat annak ellenére, hogy az a horda hajdani „legfőbb haduruknak” is ellensége volt.
Ami a megállapítás második felének igazságtartalmát illeti, azt népes családom több tagjának példájával is alátámaszthatom. Sokan, „45 előtti antifasisztaként, „45 után a kommunisták szövetségeseiként, illetve néhányan (munkahelyüktől, beosztásuktól való megfosztásuk, a pártból való, 1949-50-ben történt kizárásuk ellenére) kommunistaként az „56-os forradalom katalizátorai, „a demokratikus szocializmus” elkötelezett hívei voltak.
Visszapillantva a történtekre az a véleményem, hogy a forradalom előkészítésében, majd kirobbantásában a „demokratikus szocialistákból” álló csoportnak volt legnagyobb, mondhatni, döntő szerepe.
Arról, hogy egyáltalán mennyien lehettek a forradalom résztvevői, úgy vélem, nemcsak a „csoportokba sorolás” megalapozása, hanem a több ezer „újraírt életrajz” miatt, az „igaziak” megnyugtatása és az 1956 után született generációk tájékoztatása végett ezúttal is szólni kell.
A főváros és a vidék társadalmának a forradalom kirobbantásában és véghezvitelében való politikai részvétele alapvetően két síkon zajlott: az utcai tömegmegmozdulásokban (a békés tüntetéstől az utcai harcokig) és a forradalom napjaiban létrehozott politikai szervezetekben (forradalmi bizottságokban, munkástanácsokban és pártokban). Az események jellegénél fogva nyilvánvalóan nem lehet pontosan meghatározni a résztvevők létszámát. Nem túlzó az a becslés, miszerint az ország 15 év feletti népességének (1956-ban 7 millió főt jelentett) egynegyede-egyötöde – 1,4-1,8 millió fő – volt valamilyen formában aktív résztvevője a forradalmi napok eseményeinek.
Az állam, illetve a tanácsok helyébe forradalmi bizottságok léptek, ezek létszáma a községekben és a kisvárosokban 10-50 fő, a nagyobb településeken 50-80 fő volt. Így tehát a forradalmi bizottságok tagjainak létszáma országos szinten 60-80 ezer főre tehető. A kisebb üzemek, hivatalok, intézmények munkástanácsai általában 10-20 főből, nagyobb gyárakban és intézményekben 30-50 főből álltak. A munkástanácstagokká választottak száma minimálisan 80-100 ezer fő volt. A politikai szervezetekben tagságot vállalók együttes létszáma országos szinten tehát 140-180 ezer főre becsülhető.
A Belügyminisztérium 1958-1959-ben elkészített „feltérképezésében” megyénként átlagosan 5-6 ezer főt vettek nyilvántartásba, ami a budapestiekkel együtt 110-130 ezer főt jelent. A spontán módon kiválasztódott ötvenhatos „politikai elit” – forradalmi bizottsági elnökök, elnökhelyettesek, titkárok, munkástanácselnökök és helyetteseik – tagjainak száma országosan 14-15 ezer főben adható meg.
A forradalmi napokban a politikai aktivitás elemi szintjét a tüntetésen, tömeggyűlésen történő egyszeri vagy ismétlődő részvétel jelentette, akik ennél aktívabb, tudatosabb részesei voltak az eseményeknek, rendszerint valamelyik újonnan alakuló testület, szervezet tagjaivá lettek.
A harmadik csoportot pedig azok alkották, akiket ezen szerveződések tisztségviselőivé, vezetőivé választottak.
Mindazonáltal Nagy Imre októberét mindenki méltán tekintheti a III. Magyar Köztársaság eszmei elődjének, a szocialisták pedig kitüntető örökségnek.
Györky Zoltán, Kaposvár
