2007.10.30., 2007. évfolyam, 43. szám
szerző: Nagy József forrás: 168 Óra
– Egy szivart, Sándor?
– Nem, nem, köszönöm, nyolcéves koromban leszoktam.
Sűrű élet az övé. Alig került iskolába, már cigaretta lógott a szájából, mint a többi makói háborús kölöknek.
„Kapadohány, kukoricaszőr, betekerve újságpapírba, égett az, mint a veszedelem.” Szóval, harmadikos kisdiák lehetett, amikor „44-ben az iskolatéren magához intette egy SS-oficér. „Füstöltem szokás szerint, odaszólt, hogy komm hier, és akkora pofont adott, hogy leszállt a fejem. Aztán rábökött a dekkre. Megértettem.”
Gladiátorképző volt ott akkoriban felnőni: az apák a fronton, az anyák egyedül, a srácokat az utca nevelte. Fociztak rongylabdával, bújócskáztak szétlőtt házban, besült gránátot szereltek szét. Volt haver, akit akna tépett szét, másnak „csak” a karja bánta, Sándor túlélte a gyerekkort.
Aztán kitört a béke, pár év szegény szabadság, majd a rákosista padlássöprések ideje jött el. A sport volt a menedék, abból is a keményebbje, főleg a boksz. „Az volt a szegény ember sportja.” Sándor mindkét bátyja bunyózott a Makói Vasasban, az öcsnek is a ringben volt a helye. Tizenhat évesen, 1952-ben Csongrád megyei ifjúsági bajnok lett kisváltóban, „54-ben a szegedi Hatváros Kupán legyőzte az addigi felnőtt bajnokot.
Civilben is hamar eljárt a keze. A kaszinó kultúrtermében voltak a legnagyobb mulatságok. „Középen, a majomplaccon álltak a fiúk, a lányok meg a körben, a fal melletti székeken ültek, mind mellett gardimama… Nem kellett megijedni, akkoriban sem volt nehéz csajozni.” Ki is játszott jó néhány gardimamát Sándor, azzal nem volt baj. De még a vetélytárs legényekkel sem. „Nem volt bál pofozkodás nélkül.” Olykor előfordult, hogy valamelyik makói szépségen összekapott az aktuális konkurenciával. Megesett, hogy helyi politikai potentáttal kapott össze. „Ő emelte a kezét, én ütöttem.” Csakhogy az ellen történetesen egy helyi DISZ-es volt. „Eldőlt a fickó, mint a zsák, mire nekem esett az egész banda. Utóbb számoltam össze, kilencen voltak, ekkora tömegben, ha akarok se tudok melléütni.” Közben kiabálta: „Gyertek csak, piszkos komcsik!” Utóbb visszahallotta, „a Horváth Sándor üldözi a kommunistákat”.
Hát, innen a „rendszerellenesség”. Pedig hidegen hagyta a politika, jól elvolt ő a sporttal meg a csajokkal. Ha bő tíz évvel korábban, más világban karszalagos fekete egyenruhások kötnek belé, tán antifasiszta lett volna belőle.
A DISZ-es attakot megúszta azzal, hogy cikket írattak vele a Viharsarokba arról: a kulturált szocialista szórakozással nem fér össze a báli bunyó. „Felkerestem Iritz bácsit, a makói mindentudó üvegest, ő írta helyettem a szöveget, én csak a nevemet adtam.”
Ötvenhat októbere Makón is tüntetést hozott. „Belekeveredtem.” Olyannyira, hogy őt, a diszesverőt választották a városi ifjúsági szövetség elnökhelyetteséül. Húszéves volt ekkor. Gyűjtést szerveztek a pesti forradalmároknak, s az adománypakkok fővárosba szállításával Sándort bízta meg a vezetőség. Öt megrakott teherautót kapott, és tizenöt makói srácot maga mellé. Október harmincadikán vitte az első fuvart, az Amerikai úti kórház lett a célállomás, november másodikára értek haza. Másnapra megint megteltek a platók, indultak ismét. A Kilián laktanyában plafonig ért a segély, továbbálltak, végül a Váci út 107. alatti iparitanuló-intézetben pakoltak le, s aludni tértek. Reggel szovjet tankok zúgására ébredtek. „A jó sportoló hamar felméri az erőviszonyokat. Rögtön láttam: semmi esélyünk. Nyugtattam a srácokat, kértem, ne játsszák a hőst.” Egy ipari tanuló fiú tőle pár lépésre dobott volna gránátot a tankokra – mire lendítette a kezét, szitává lőtték az oroszok. „Pár órával később az én egyik emberem, Gáspárovics Jancsi is nekiindult puskával. Futtában kapta tőlem a legnagyobb pofont, amit valaha kiosztottam. Régóta ismertem szegény kölköt, kétéves volt, amikor az anyja meghalt, hat, amikor az apját hadifogságba vitték az oroszok, sosem tért haza, a nagyanyja nevelte a fiút. Mondtam neki, miután fölocsúdott, hogy gondolj öreganyádra, te, szerencsétlen. Akkor szikrázott a szeme, utóbb köszönte, hogy nem hagytam meghalni… A tizenöt éves Szabó Nándi meg fölment a második emeletre, onnan próbálkozott.” Nem jutott ideje másodjára tölteni, tucatnyi ágyúlövést és több száz géppuskalövést kapott válaszul. „Percekkel később sértetlenül jött le. Ma sem értem, hogyan élte túl… Minél fiatalabbak voltak, annál kevésbé értették, mi az a halál. A legszentebb dolog az életemben a forradalom, de ma is tartom: őrültség volt szembeszállni a tankokkal. Sokat jár a fejemben, hány fiatal pusztult el értelmetlenül, magyarok és oroszok, utóbbiak azt sem tudták, hol vannak.
És hány család ment tönkre, hány gyerek meg sem született!”
A makói csapat megúszta, Sándor egytől egyig hazavitte a fiúkat. November kilencedikén mertek elindulni a Váci útról, a fegyvereket az első sarkon eldobáltatta Sándor, így „tisztán” sikerült átjutniuk az ellenőrzési pontokon.
Alighogy megérkeztek, a makói ifjúsági szövetség elnöke lelépett, Sándor vette át a helyét. Neki esze ágában nem volt disszidálni, végül is nem lőtt senkire, sallert is csak forradalmárnak adott. Meg hát szerette nagyon a családját, a munkáját s a sportot. Várt. November tizenötödikén kapta a fülest, hogy a pufajkásoknak kiadta a hatalom: Makóról 150 embert kell begyűjteni. Helyettesével beballagott a pártbizottságra, s kérdezte, igaz-e a hír. „Igaz. Ti vagytok az első kettő.” A nagy sietségben motozás nélkül vágták őket a pincébe. Ez volt a mázlijuk, ugyanis Sándor belső zsebében ott lapult egy stencilezésre váró „lázító röpirat”. Plakátot vacsoráztak. Még akkor este megkötözték s egy szovjet páncélautóba ültették mindkettőjüket. „Éhes voltam, a papírban kevés a kalória, mondtam a katonának, hogy hleba, mire a fegyverére ütött, s hogy ránk ijesszen, röhögve doboznyi kézigránátot gurított alánk. Biztos voltam benne, hogy belelőnek a Marosba. Menet közben kilazult a madzag a csuklómon. Szóltam a társamnak, ha megáll a kocsi a parton, ugorjon neki a Szergejnek, én meg kibiztosítom a gránátot, legalább viszünk magunkkal egy-két ruszkit a túlvilágra.”
Nem a Maros lett a végállomás, hanem a szegedi Csillag. Börtönnek kevesen örültek annyira, mint akkor Sándorék. Egy szovjet ezredes hallgatta ki őket. „Rendes volt, nem tudok rá rosszat mondani. Tette a dolgát.”
Gyermekeivel tizenévvel eezelőtt
Két hét múlva kiengedték. Visszament a ktsz-be, a géplakatos-iskola elvégzése, 1952 óta ott dolgozott. Önállóan javított autót, reparált cséplőgépet, s ha kellett, csapágyat öntött a monstrumokhoz. Annak idején az első hetek után mondták az öreg mesterek: aranykeze van ennek a gyereknek. De nem tartott soká Sándornak az „56. decemberi nyugalom. Szilveszter előtt figyelmeztette egy cimbora, akinek az édesanyja a pártbizottságon dolgozott, hogy jön a letartóztatások második hulláma, Sándort megint le akarja fogni az ÁVO.
Sebtiben köszönt el édesanyjáéktól, az istennek se akarta komolyan venni, hogy „sosem látlak többé, fiam”. Így volt könnyebb, így volt kibírható. Először Ausztriának ment, de meggondolta magát, visszafordult, s január harmadikán sokadmagával a Makó-közeli jugó határ felé vette az irányt. A csoport eltévedt az éjszakában, hármójukat elkapta a magyar határőrség; Sándor megúszta, ám nyolcórányi bolyongás után hajnalra oda lyukadt ki, ahonnét elindult. Január hatodikán próbálkozott ismét – ezúttal őt is határőrök kapták el. Jugoszláv határőrök.
„Az volt az első szavuk, hogy »pálinka?«. Azóta is sajnálom, hogy nem volt nálam, pedig elfért volna az üveg a zsebemben. A világ összes piáját odaadtam volna nekik.”
Lágerbe került. Az USA-ba vágyott, de nem érkezett beutazási engedély. Telt az idő, s rémhír kapott szárnyra, miszerint a jugoszlávok hamarosan kiadják Budapestnek a szökött magyarokat. Április elsején norvég küldöttség érkezett a táborba: munkát, letelepedést kínáltak a menekülőknek. Sándor nem sokat vacillált: igent mondott. Pár nap múlva Oslóban volt. Tengerjáró teherhajóra került karbantartónak, fél évig járta az óceánt. Madagaszkáron nézte a pálmafákat, s az járt a fejében, pár hónapja még Makóról Békéscsabára utazni volt a kaland.
Ahogy letelt a szerződése, maradt a parton: egy norvég üzemben lett esztergályos. Gondolta, újrakezdi a bunyót, de sokat kért az edzőterem tulajdonosa a tréningekért. „Pénzt adjak pofonokért? Na, azt azért csak nem!” Így zárult a sportkarrier.
Oslóban összeismerkedett Marikával. A lányt is a forradalom sodorta el otthonról. Magyar szerelem szövődött a hideg északon. A gyár arisztokrata igazgatója, Zichy Nándor lett esküvői tanújuk és a lagzi házigazdája is 1960 februárjában. Az év nyarán ismét hajóra szállt Sándor. „Borneó, Japán, Egyiptom, Kuvait, Irak, Irán, Új-Zéland… tudom is én, merre jártunk még.” A 18 ezer tonnás Vanessán.
Hatvankettő ősze megint a szárazföldön találta Sándort. Marika háztartásbeli lett, Sándor egy autószerelőhöz ment dolgozni, majd egy év múltán saját műhelyt nyitott, pontosabban bérelt. Pörgött az üzlet, túlzottan is: a tulaj kirakta őt a bérleményből. Elege lett a vállalkozósdiból, s mozdonygyárban vállalt munkát. Szerette, megélt belőle a család négy teljes éven át. Ám „68-ban a csarnokban lebegő portól polip nőtt az orrába. Megműtötték, s az orvosa azt mondta neki: ha szeretné látni felnőni a gyerekeit – akik akkor már hárman voltak -, ideje munkahelyet változtatni.
Targoncaszerelő műhelyben talált állást. Öt évbe telt, mire megtanulta ott, amit csak lehetett. Ekkor, 36 évesen újfent vállalkozást indított: targoncát javított, vett és eladott. Nem volt ünnep, nem volt hétvége – munka volt mindig. 1979-ben 1200 négyzetméteres gyárcsarnok építésébe fogott – „83-ra elkészült. Koronánként rakta össze a pénzt, és fejlesztett és fejlesztett. Tíz év múlva érkezett el a kiugrás: ő lett Amerika egyik legnagyobb targoncagyártójának norvégiai képviselője – nagy dolog ez a szakmában. Ja, hogy az amerikai igazgató „56-os magyar? Az üzlethez kell a szerencse is. Ilyen ügyekben persze kevés a közös szülőhaza: „Eljött hozzám, körbevezettem, ő meg így szólt: ha huszonöt év alatt ezt fel tudtad építeni a semmiből, Sanyi, te vagy az én emberem.”
Sándornak elve is van – nem is egy -, nem mai gyerek: „A becsületesség megy legtovább. Én soha senkit be nem csaptam. Mert ha becsapsz valakit, az elmondja tíz embernek, és azok mind még tíznek, az már száz, és már tönkre is mentél.” Ami a másé, el nem veszi. Illetve: „Majd akkor lopok, ha lehet egymilliárdot lopni.
Egymilliárdot márpedig nem lehet lopni. Így aztán sosem lopok.” Logikus.
Az adott szó szent – ez is elv. Megesett, hogy a kuncsaft kérdezte egy targonca árát. Sándor iratok közt matatott, s hirtelenjében egy másik, használt gép árát, épp fél árat mondott. Aztán megnézte a listát, s önkéntelenül felszisszent. A vevő belesett a prospektusba, látta, mi a helyzet, s jelezte, semmi gond, viszi ő a valós összegért is a masinát. De Sándor nem engedett. „Ha kimondtam, az annyi.” Híre ment az esetnek: a véletlen marketing sokszorosan behozta az árát. Jó sztori. Sándor kedvence mégis az a történet, amikor a régi vevő kiválasztott egy targoncát, majd elköszönt. Sándor utánaszólt: „Az árát nem is kérded?” „Minek kérdeném? Úgysem csapsz be.”
Öt éve már, hogy kiszállt az üzletből, lánya és két fia viszi tovább a boltot. Ő Spanyolországban, Malaga mellett, a Földközi-tenger partján vett házat már húsz éve, jó ott a klíma; 2002-ben odaköltözött. Hatalmas telken medence, pálmafák – mediterrán paradicsom. Neki unalom. Olykor Oslóba repül, néha haza, Magyarországra. Itthon a rokonságot járja, ötvenhatos találkozókon idézi a múltat. A rendszerváltás után több magyar vállalkozásba is tett pénzt, kapcsolatot – mindben becsapták. Egy idő után feladta. Marad a tőke Norvégiában, ott korrektül fial.
„89 előtt is üzletelt magyar cégekkel, akkoriban egyszer sem „húzták le”. „Ahogy öszszeomlott a szocializmus, megőrültek az emberek: pár hónap alatt akartak meggazdagodni. Szétraboltak mindent, biztos piacú üzemeket vertek-loptak szét. Én meg ámultan néztem, és nem értettem, mi történik.” Konkrét magánosítós példákat említ Makó környékéről – hagyjuk, forradalmi portré ez, nem rendszerváltás kori.
Amúgy 1968-ban jöhetett először haza. Jött is rögtön. „Túl későn.” Édesanyja „63-ban nagybeteg lett, tudni lehetett, hónapjai vannak hátra. Küldött pénzt, próbálta intézni, hogy meglátogathassa – hiába. Tudta, ha átlépi a határt, börtönbe kerül, esélytelen viszontlátni a mamát. „Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.”
1991. október 23-án „56-os emlékérmet kapott, Magyarország oslói követségén vette át. „Csodálkoztam, micsoda cécót csaptak.” Cécó, nem cécó, az oklevél ma a malagai lak fő helyén lóg, böcsülete van neki.
Puritán ember. Sok éve már, hogy az akkor köztársasági elnök, Göncz Árpád Norvégiában járt, fogadta őt a király. A díszebédre 150 norvégiai magyar is hivatalos volt, csupa olyan, aki egyebek mellett nem kevés adóval hálálta meg, hogy befogadta a skandináv ország. Talán csak egyetlen férfi hiányzott a meghívottak közül: Sándor. Dolga akadt, az pedig tromfolja a dőzst.
Lent délen sem veszett ki belőle az üzletember. Jó ideje az úgynevezett Magyar Részvénytársaság létrehozásán töri a fejét. „Magyar gazdálkodók lennének a tulajdonosok. Először Európa-, utóbb világszerte nyitnánk magyar üzleteket, ahol magyar terméket árulnánk, s a hasznot nem a multik meg a nagykereskedők zsebelnék be, hanem az otthoniak.”
Kicsire is ad. Négy élelmiszer-áruház van a háza környékén, s ő tudja, hol mit érdemes venni. Megdolgozott a pénzért, vigyáz rá. Persze azért a környék összes kutyáját, macskáját ő eteti: reggel hétkor kétkilónyi menázsit tálal a villa előtt.
És ha kéregetőket lát – akik azért mediterrán vidéken nem pont olyanok, mint, mondjuk, a januári Blaha Lujza téren -, mindig dob egy-két eurót. Több éve már, hogy mondta Marika néninek: megálmodta, hamarosan magyar koldussal találkozik.
Úgy is lett. Spanyolul szólt hozzá egy ötven körüli homlesz, ahogy épp kocsijába pakolta a napi bevásárlást. Beszédbe elegyedtek, s kiderült, Villány mellől stoppolt a tengerig a férfi – elege lett jó állásból, asszonyból, családból, stresszből, felelősségből: kötöttségből. Sándor befogadta, kvártélyt biztosított – van pár száz négyzetméternyi a birtokon -, és munkát szerzett neki. Kosztra sem volt gondja a világjárónak. Ahol két embernek jut, ott a harmadiknak is akad. „Az anyám gondoskodott úgy rólam, mint maguk” – ezt mondta nekik egyszer a férfi. Aztán egy reggel odébbállt a jóból.
Sándor azóta sem érti. Nem is értheti ezt az, aki végigrakkolva életét jutott egyről a kettőre. Vagy inkább a kettőmillióra. Euróban.
– Szivart még mindig nem?
– Nem, semmiképpen. Inkább abból az otthoni szilvapálinkából. Az az igazi.
