2007.10.27., 2007. évfolyam, 43. szám
szerző: Buják Attila forrás: 168 Óra
címke: tüntetések
Harminckét éven át – 1956 és 1988 között – néhány spontán, szűk körű kezdeménytől eltekintve nem tüntettek Magyarországon az emberek. (Az alkotmányos passzus létezett, de nem élt vele senki.) Nem csoda. A véres salgótarjáni december volt az utolsó precedens. Nyolcvan áldozatot követelt. A rendszerváltás kezdetétől, 1988-tól 2007-ig eltelt csaknem húsz év alatt több mint 2000 utcai demonstráció zajlott az országban, és ma már akad hónap, amelynek minden napjára esik valami utcai purparlé. Sőt, tavaly ősszel egyhuzamban 36 napig állt a bál a Kossuth téren. 2006 ősze fordulatot hozott. Átalakult a tüntetések magyar szubkultúrája. Megjelent a színen az újfajta hős, a „főfoglalkozású vagy megélhetési tüntető”. Egy biztos: a tüntetések világában ma a „jobbra tarts” a főirány. Miért?
A kérdésre a válasz látszólag könnyen megadható: hat éve regnál a baloldal, és az utcai nyomásgyakorlás mégiscsak ellenzéki műfaj. Csakhogy mindennek ellentmondani látszik, hogy az Antall- Boross-kormányzat idején egymást érték a legváltozatosabb, legkeményebb kormányoldali (nemegyszer kormánypártok által szervezett) tömegmegmozdulások. Ezzel szemben a Horn-kormány korszaka (ha a MIÉP speciális mozgását kivesszük) a tüntető kedv viszonylagos apályát hozta.
Népünk elképesztően fantáziadús a tüntetések tipológiájának, formáinak kimunkálásában. Mutatóban egy csokorra való.
Tüntetésben van környezetvédő, Duna körös, rendszerváltó, március 15-ei, tojásdobáló, temetési és újratemetési, média-, híd-, taxis- és autópálya-blokád. Van jogvédő, chartás, kampány provokációmentesen, provokációval, gazdatüntetés birkagulyással, traktorral, anyadisznóval, kismalaccal, forgalomlassító, útlezáró, kerékpáros és gój motoros, iskola- és kórházbezáró, rokonok felvonulása a bíróság vagy az őrszoba előtt. Pár éve még egyedi látványosságnak számított a kitörés- vagy „becsületnapi” posztnáci demonstráció a Várban, talpig vaskeresztben, német rohamsisakban, öt fővel, negyven fotóművésszel.
Kattintson a képre!
Viszonylag ritkán előforduló helyi specialitás az izraeli zászló utcai égetése pemetecukorkának álcázott kábítószer hatása alatt. Gyakoribb a sorvasztóan unalmas bér-, pedagógus-, orvos-, nővér- és rendőrtüntetés, petícióval, petíció nélkül, amelyre a tévé is csak a vágókép erejéig mozdul rá. Valaha nagy divat volt, mára elhalt Göncz Árpád anyázása. De tüntetés tartalmát képezheti egy-egy sikeres turulavatás, annak elmaradása, bontási határozat, szivárványfesztivál New Orleans-i példára, amelyet később, a sötétben iparszerűen végrehajtott buziverő demonstráció követ a` la Budapest. Kapcsolt árunak számít a füves tüntetés és annak szétordítása.
Két magyar politikai unikum van, amelynek párja nincs a világon, nem is lehet külföldieknek elmagyarázni. A tévészékház rohamszerű elfoglalása, gyújtogatással, büfékifosztással, és Mécs Imre szertartásos leköpdösése a 301-es parcellában.
Ennek megfelelően a tüntetések körülírására használt jelzőkészlet is nagy változatosságot mutat. A tüntetés lehet méltóságteljes, rendszerváltó, fegyelmezett, fáklyás és söprűs. Féregirtó, bábuégető, harag napi, spontán vagy törvényellenes. Szélsőjobboldali, árpádsávos, jobbikos és MIÉP-es stb.
Alapvetően kétféle tüntetés létezik Magyarországon: az egyik, amelyen újságírót is vernek, és amelyiken nem vernek. A második kiveszőfélben van. Pedig a tüntetés éveken át nem is a hatalomnak, inkább a sajtónak és (főleg) a képernyőnek szólt. Önfelmutató közösségi élménynek számított. („Mennyien vagyunk, erősek vagyunk, itt vagyunk.”) Nem véletlen, hogy a részt vevő sereglet oszlás után rohan haza a tévéje elé, hátha még ott kapja magát az utcán élő-egyenesben.
Tüntetni még a Kádár-korszak végén vagy a rendszerváltás kezdetén – amikor a szomorú előzmények okán (lánchídi csata, Petőfi tér, 1971) lett volna ok az óvatosságra is – ünneplőben, a szebbik cipőjében vonult az ember. (Igényesebbek szál virággal.) Az álarcban, fekete sísapkában, arc elé kötött sállal, suhogóban, Martens bakancsban, nuncsakuval, Molotov-koktéllal felszerelkezve bonyolított utcai demonstráció a szabadság gyümölcse. Pedig a gyülekezésről szóló alkotmánybírósági határozat (55- 200 [XI. 29.] AB) értelmében „e megmozdulások törvényességének alapfeltétele, hogy a gyülekezésnek békésnek kell lennie”.
Ma már fölöttébb furcsa, hogy az első nagy rendszerváltó tüntetéseket (például a falurombolás ellenit, 1988. június 27., Hősök tere) milyen műgonddal, szervezőmunkával készítették elő, már csak azért is, mivel a hatóság – önsúlya folytán működött a rendőrállam – komoly nyomás alá helyezte a szervezőket: az esetleges károkért vagyonukkal felelnek. És ezt mindenki nagyon komolyan vette. Tán ez az oka, hogy akkoriban sokkal nagyobb gondot fordítottak a résztvevők szervezett csillapítására, mint „hergelésére”.
Kis emlékfüzetet tartok a kezemben (Hősök tere, június 27.), annak idején az Írók Boltjában terjesztették (32 forint), amelyben a bizonytalan (de láthatóan büszke) szervezők részletesen leírják (emléket állítva tetteiknek), mi mindenről tárgyaltak a „mélyillegalitásban”, a Török utcai borozó különtermében. Ki készítette a szövegtervezetet, ki tárgyalt a rendőrséggel, ki fogalmazta meg a román követnek szóló, feltűnően illedelmes memorandumot („excellenciás uram”), ki vállalta a nyomdai ügyintézést, a hangosítást, a rendezői karszalagok megvarrását. Mit mondott A hét („tartózkodjunk a provokációktól”), ki festette a demonstrációs táblákat, ki adta fel a tájékoztató táviratot Gorbacsovnak (!), mert az is volt. Mintha valami „felsőbb joghatóság” legitimációját kérnék.
Másnap a bukaresti sajtó sovén, fasiszta elfajulásokról cikkezett. Pedig a táblákon ilyen kőkemény, „nacionalista” jelszavak díszelegtek: „Éljen a román-magyar barátság!” „El a kezekkel az erdélyi falvaktól.” (És persze „le a zsarnokkal”, ilyen is volt.) Igaz, a tömeg még olyan riadtan csoszogta végig a Thököly útig vezető két és fél kilométert, mintha színházból késve lopakodna a folyosón. Nagy kő eshetett le a szervezők szívéről, mire éjfélre kiürült a tér.
Egy valamirevaló tüntetésnek akkor is része volt (s azóta is) a belevaló számháború. A faluvédő demonstrációról az MTI még azt közölte: 25 ezren voltak. De az AFP szerint 50 ezren. A szervezők szerint 150 ezren. Azóta egyre irreálisabbak a számok. Pedig – a rendőrség adatai szerint – csupán a tüntetések száma nőtt. A létszám folyamatosan csökken. Egyre kevesebben tüntetnek, egyre többet. Már vannak notórius örökforrongók, ismert arcok, egyenruhák, cserkészkalapok, jellegzetes fizimiskák. Permanens dühöngők és eszmekótyagosok, akiknek ez heti (napi) rendes program, míg a többség a dolga után caplat.
Szabó Máté társadalomkutató írta még 1996-ban, a Népszabadság idézi: „Nem a tiltakozások száma, terjedelme mérvadó… hanem a tiltakozási kultúra minősége. A nagy és kiterjedt, de erőszakmentes és jogkövető tiltakozási kultúra nem veszélyezteti a demokráciát, de kicsi, az erőszak stratégiája mellett elkötelezett csoportok intenzív tevékenysége annál inkább.”
Kattintson a képre!
A rendszerváltás szembesítette azzal az élménnyel is a hajdani rendszerváltókat – Beke Kata szavával -, hogy milyen érzés, „amikor a sokaság kikel ellened”. Beke 1988-ban még a frissen alakult PDSZ színeiben, kétezredmagával tüntetett. „Nagyon féltek akkor az emberek, ahhoz képest nem volt ez kevés.” 1990-ben államtitkárként megtapasztalhatta azt is, milyen érzés „falon belül lapulni”. Rosszul bírta, hamarosan lemondott. Igaz, azon a tüntetésen szokatlanul „durva” atrocitás történt. Az újságok is megírták – mert esemény volt! -, hogy „egy tyúktojás hullott a járdára” az első emeletről. Ez volt az első tojás.
Pedig az 1988-ban még oly tisztelettudó táblákon egyre furcsább, brutálisabb feliratok tünedeztek fel. „Göncz Patkány”, „Patkány Árpi”, „Tégla”, „Görény” – harsogta a tömeg a Szabadság tér felé trappolva, ahol két éven át Csurka István szinte havonta emeltetett magának szónoki emelvényt a főlépcsővel szemközt. Ezzel a Szabó Dezső-i médiafílinggel Csurka – rendkívüli politikai teljesítményt produkálva (belülről roncsolva a kormánypártot) – 1992 márciusa és 1993 ősze között végighaknizta Budapest összes, politikailag fontos közterét, a Gesztenyéskerttől a Hősök teréig és vissza.
Válaszul 1992. szeptember 24-én új, ismeretlen szereplő jelenik meg a tüntetések politikai térképén: az eljövendő kormányváltó koalíció magja, a Demokratikus Charta, akkor még Fideszes vendégszónokkal. A rendszerváltást követő idők második legnagyobb megmozdulását szervezik meg a Kossuth téren, ötvenezres létszámmal. A szabvány Charta-tüntetés (még ötször-hatszor ismétlődik) lagymatag, csöndes közönséget jelent. A rendezvény Konrád-beszéddel indul, 10-15 ezer érdeklődő mellett, néhány vendégszónokkal, majd rockzenével zárul. Csöndes tapsok. Kevés zászló, ügyetlen transzparensek, sok virág. Kis távolságtartás mindig érzékelhető az értelmiségi szerep és a lefanyalgott „populáris hőzöngés” között. A tüntetések politikai kétarcúságának jele, hogy míg egy belevaló MIÉP-gyűlés nagyságrendekkel veri a Chartáét, választáson a helyzet fordított.
Mellesleg: ha tüntetést szervezel, nem árt, ha jóban vagy az operatőrrel. Ha ő hajlandó szűk látószöggel fotózni, hömpölygő, végtelen embertömeget látunk. Helikopterről ugyanez már miniatűr hangyaboly. Az árpádsávos zászló is akkoriban jelenik meg a tereken, Göncz Árpád kifütyültetésekor egy Wermacht-sapkás, meghatározhatatlan egyenruhás, kigyúrt szkinhed lengeti a ködben. (S akkor még senki sem vitatja, hogy ez mit is jelent.) De ezerötszáz-kétezer résztvevő már elég ahhoz, hogy – „az ország közvéleményét modellezve” – belefojtsa az elnökbe a szót. Igaz, akkoriban már – TGM szerint – jóérzésű, normális honpolgár nemigen látogatta a politikai közrendezvényeket.
A tüntetés intézménye is az első ciklusban kezd folklorizálódni, elveszítve maradék méltóságát, főként, amikor Torgyán is belép a piacra. Teremben jobb. Az utcai bömbölés nem az ő műfaja. De pártja sincs könnyű helyzetben, amikor közönségét rá kell szerveznie a „harag napi”, pesti tüntetésre (1992). Feledhetetlen látvány, ahogy az örökös elnök a Kossuth téri parkolóban emelt ingatag építményen egyensúlyoz, oldalán túlnépesedett, túlsúlyos vezérkarával, míg az emelvény alatt subáján heverő, széles kalpagú juhászt látunk komondorral, hosszú szárú pipával, s a Pestre felbumliztatott közönség a forróságban a sörözők felé hátrál. Tudja még valaki, miről is szólt a „harag napja”?
2002-ben ideiglenesen lezárul a műfaj fejlődéstörténete. Amit ezután látunk (polgári körös, jobbos fölény, az ellenfél politikusainak folyamatos utcai heccelése), már megfelel a mai állapotoknak. A jobboldal végképp átveszi a hatalmat az utcán, és semmi jele annak, hogy ez változzék.
Egyetlen mozzanat van, ami már 2002 nyarán a jelenre utal. A hírhedt Pannon rádiós attak, a „csütörtöki forradalom”, az Erzsébet híd lezárásának kísérlete s az azt követő Kossuth téri tobzódás – visszanézve – már 2006 őszének hangulatát idézte. Felbukkantak az első mai szereplők is (Budaházy). Ám az akkori Fidesz és az akkori Orbán riadtan határolódik el. „Látnunk kell – mondta elkeseredetten egy későbbi Jobbik-alapító -, hogy a jobboldali pártok voltak azok, amelyek tudatosan… erősítették a magyar társadalom jobboldali részeiben azt a fajta tudatot, hogy ez a választás tisztátalan volt. Ezek után cserbenhagyni azokat, akik egzisztenciájukat, szabadságukat… kockáztatták [értük]… vállalhatatlan.” Ez az, amit a kijevi narancsos forradalom látványától delejezett Orbán négy év múlva nem tesz meg. Sőt. Ahogy Debreczeni József írja: „A gondosan kiszámított, kétértelmű megfogalmazások papíron olvasva is mázsás súlyúak… Beleivódnak, beleégnek a hívők lelkébe. A négy éve zajló lelkigyakorlatok hatása ma már az utcán mérhető.”
S amikor 2006. szeptember 18-án este a Kossuth téren megjelennek az első táborozók, Orbán szilárdan hiszi, hogy a gyors kormánybuktatás az utcai nyomás fokozásával kikényszeríthető.
A szociokulturális környezet is változott 1988 óta. Cserélődtek a szereplők. A rendszerváltás napjaiban még elképzelhetetlen lett volna az árpádsávos zászló felbukkanása a Hősök terén vagy Nagy Imre újratemetésen. Kéri László mondja: „Nem is tudják talán, pontosan mit jelent, de azt nagyon jól tudják, hogy aki nézi, utálja. Annál jobb. Ez a negatív identitás.”
Cserélődtek a szereplők is. A szélsőjobbról már kikoptak a Romhányik, a Nagy Lászlók, akik harmadát sem merték volna kimondani annak, amit egy Takács András, egy Gonda László, egy Tomcat, Satu, Toroczkay, Budaházy, Bene Gábor, Fáber Károly nemhogy kimond, de gond nélkül meg is tesz. A sajtó pedig bávatagon nézi, sőt „tényezőként” kezeli e kétes-talányos figurákat. Vannak már „Kossuth tériek” (elkeseredett, demokratikus, jogaikkal élő, jó, ám kissé szélsőséges fiúk) és „Szabadság tériek” (csúnya, gonosz fiúk). Két „párt”. Senki sem néz utána, honnan másztak elő ezek az alakok, ezek a főfoglalkozású tüntetők, akik éjüket-napjukat demonstrációszervezéssel töltik.
Egy biztos: szabadidejük van. De vajon mijük van még? Művelt éldemonstrálók köröznek a tér körül, megrohanva az újságírónak látszó turistákat, hogy tört angolsággal hevesen magyarázzák: „Figyelem! Magyarország vezetését átvették a zsidók.” Renegát kb-titkárok, országgyűlési képviselők vegyülnek közéjük. De változtak a tárgyi feltételek is. A hangosítás rég nem gond, profi berendezések nyomatják a zenét. A mobilofónia világában bármikor elindítható Győrben a párhuzamos szeánsz. „Fiúk! Miskolc velünk, Szeged is tüntet. Győztünk.” A komfortosabb tüntetési kultúra olyan kellékei jelennek meg, mint a hurkasütő, a gulyáságyú, a mérsékelten foglalt mobilvécé, a villámgyorsan összeácsolt fatemplom házioltárral, amely ha kell, ebédlőnek is használható. Van gyengélkedősátor, ahol ki lehet pihenni a napi zsidózás fáradalmait, s amelyben elrejthetők szúró- és vágóeszközök is. Van már stilizált játék akasztófa. Mosókonyha és nyomda még nincs.
Kattintson a képre!
Hol vagyunk már a „88-as faluvédők illedelmes transzparenseitől? Hol vannak a szomorú idők, amikor az MTI szűkszavú közleményben tudatta Nagy Imre kivégzésének évfordulóján: „A délutáni órákban aktív, ellenséges tevékenységet kifejtő személyek egy csoportja a rendőri szervek előzetes figyelmeztetése ellenére a budapesti belvárosban gyülekezett… Rendszerellenes jelszavakkal próbálták az általuk mozgósított tömeget befolyásuk alá vonni. A rendőrség a szükséges intézkedéseket megtette.”
Ez már az új, a szebb világ. Van állandó közvetítőállás, merthogy a tévé gyakran idekapcsol. S mindenekelőtt van gyülekezési jog. Kivívtuk. Mindenkié.
