2007.10.27., 2007. évfolyam, 43. szám
szerző: Forró Evelyn forrás: 168 Óra
A szlovák-magyar kapcsolatokban vita helyett inkább együttműködésre kellene törekedni – véli Bauer Edit, az Európai Parlament képviselője, a néppárti frakció tagja, a Magyar Koalíció Pártja egyik vezetője. A Beneš-dekrétummal és az úgynevezett Magyar Gárdával kapcsolatosan kiéleződött helyzetben Robert Fico miniszterelnök találkozót javasolt Gyurcsány Ferencnek. Az első – informális – beszélgetésre, amelyen a két ország külügyminiszterei is részt vettek, Lisszabonban, az uniós állam- és kormányfők csúcstalálkozóján a múlt héten sor került. A hivatalos tárgyalások előkészítése is megkezdődik rövidesen. Bauer Edittel beszélgettünk.
Fotó: Nehéz-Posony Kata Romániában nemsokára európai parlamenti választások lesznek. Kinek drukkol? A függetlenként induló Tőkés Lászlónak, vagy az RMDSZ-nek?
Az erdélyi magyaroknak drukkolok, hogy minél több emberük kerüljön be az Európai Parlamentbe. Nagy baj lenne, ha nem lenne képviseletük!
Matematikailag lehetetlen, hogy „mindkét magyar oldalról” bekerüljön képviselő, hiszen ehhez nyolc százalékot kellene szerezniük együttesen. Az erdélyi magyarságnak viszont alig 5,5 százalékos az aránya.
Tudatosítani kell bennük, hogy minél nagyobb arányban menjenek el szavazni, és voksoljon mindenki szíve szerint. Ne Magyarországról, ne is Szlovákiából mondják meg, hogy ki lesz jó nekik, ezt döntsék el ők.
Tudomásom szerint ön volt az első kisebbségi képviselő az Európai Parlamentben, aki az anyanyelvén szólalt fel. Értették az üzenetét?
Ez ott nem keltett sem pozitív, sem negatív érzéseket. Csak Szlovákiában tűnt fel, hogy magyarul beszéltem. Meg is jegyezték, lám, Szlovákia képviseletében magyarul beszélek! Ebből aztán olyan botrány kerekedett, hogy még a köztársasági elnök is fontosnak tartotta állást foglalni az ügyben.
Brüsszelből nézve, egy szlovákiai magyar szemével: milyen a szlovák-magyar viszony 2007 októberének közepén?
Kiábrándító. Nem is értem, egy miniszterelnök miképpen juthat el odáig, hogy csaknem kiutasítja a szomszéd ország köztársasági elnökét, miközben mindent megteszünk, hogy a határok átjárhatóak legyenek, s bejussunk a schengeni övezetbe, amely mindenki számára szabad mozgást tesz lehetővé. Az Európai Unió a szabadság elvéről szól, s ebbe beletartozik a személyek szabad mozgása is. Ilyen mélyponton már rég volt a szlovák-magyar viszony.
A közelmúltban a pozsonyi Új Szóban olvastam egy interjút Húshegyi Gáborral (Pavol Paška szlovák házelnök tanácsadója – a szerk.), aki arra a következtetésre jut, hogy bizonyos fokig a Magyar Koalíció Pártja és személy szerint az elnök, Csáky Pál is felelős azért, ami történt. Úgy fogalmazott, a szlovákokat „felidegesítette”, hogy esetleg a magyarok kártérítési igénnyel lépnek fel.
Húshegyi nyilván annak a véleményét közvetíti, aki fizeti őt. Nem ez az első eset, amikor sajátos véleménynek ad hangot, de ez szíve joga. Sokan kérdezik, miért nem beszéltünk ezekről a kérdésekről akkor, amikor az MKP kormányon volt. Nos, ezt akkor megakadályozta a koalíciós szerződés.
Benne volt, hogy a Beneš-dekrétumokról hallgatnak?
A kérdés az volt: a beneši dekrétumok vagy a Selyei Egyetem. Én akkor úgy gondoltam, ha most nem tudjuk az egyetemet létrehozni, akkor soha. Ha a kettő között ma kellene választanom, most is az egyetemet választanám.
A paktum úgy szólt, hogy lesz egyetem, de a Magyar Koalíció Pártja nem feszegeti a beneši dekrétumok ügyét?
Így is lehet fogalmazni.
A szlovákiai sajtót olvasva, olyan kép alakult ki, hogy Duray Miklós a korábbinál radikálisabb politikát kényszerít az MKP-ra, élve azzal a helyzettel, hogy az ő patronáltja, Csáky Pál lett az új elnök.
A szlovákiai magyar, de inkább a szlovák média próbálja Csákyra „rásütni”, hogy Duray diktál neki, de én nem olyannak ismerem Csákyt, akinek lehet diktálni. Neki megvannak a saját elképzelései.
Ön az MKP előző vezetésének és a jelenleginek is tagja. Most Brüsszelből kíséri figyelemmel az eseményeket. Nem tehertétel az MKP-nak Duray Miklós?
Egy pártnak azokkal az emberekkel kell dolgoznia, akiket a tagjai megválasztanak. Duraynak meglehetősen nagy a támogatottsága. Nem gondolom, hogy ő a pártnak tehertétele lenne. Miklóst megpróbálja a szlovák sajtó démonizálni. Tény, hogy időnként vannak vitatható kijelentései, de én nem ismerek olyan politikust, aki nem tesz ilyeneket.
Milyen reményt lát arra, hogy normalizálódik a magyar-szlovák viszony?
Talán Brüsszelből jobban látni, hogy milyen nagy szükség lenne a nemzeti fejlesztési tervek összehangolására, megegyezni a közlekedési folyosókban, jobban együttműködni az úthálózatok kiépítésében, s mekkora igény lenne arra, hogy a határ menti régiókat közösen, együttműködve fejlesszük. Rengeteg esélyt elszalasztunk. S ez végül úgy csapódik le, hogy hiába lesz jobb egy bizonyos régióban, ha a társadalmi veszteség sokkal nagyobb, mint amit bárki el tud képzelni. Holott nincs más esélyük, mint az együttműködés, mert enélkül óriási lehetőségeket szalasztunk el az életminőség, a gazdasági fejlődés szempontjából. Ez nyilvánvalóan nem holnapután fog megtörténni, különösen nem ilyen előzményekkel. Azt hiszem, Szlovákiának vissza kell térnie azokhoz az értékekhez, amelyeket európaiaknak tartunk, mert amit az utóbbi időben tesz, az nem európai. Nemrégiben jelent meg Štefan Šutaj történésznek, a Szlovák Tudományos Akadémia tagjának, a Szlovák-Magyar Történészbizottság elnökének a tollából, hogy miről is szólnak a Beneš-dekrétumok, hol vannak a nagy tévedései, s hol az előítéletek. Eközben a szlovák kulturális miniszter újfent kijelentette: nem hiszi, hogy magyarokat csak azért telepítettek ki, mert magyarok, hiszen csupán a háborús bűnösök vagyonát konfiskálták, esetleg a kollaboránsokét, és hát minden magyar nyilvánvalóan kollaboráns is volt. Mondja ezt akkor, amikor a szlovák történelem még nem nézett szembe a szlovák állam történetével, az elkövetett gaztettekkel. Hetvenezer zsidót küldtek a gázkamrákba, gyakorlatilag elsőként. A szlovák politikai elit eközben azzal volt elfoglalva, hogy szigorúbb törvényeket hozzon, mint Németország. Egyszer sem nézett szembe a szlovák politikum az 1946-48 közötti eseményekkel. Ma is úgy tanítják a történelmet, hogy „46-tól „48-ig ott plurális demokrácia volt. Azt már nem fűzik hozzá, hogy voltak, akik számára igen, mások számára meg nem. Azzal is gyakran találkozom, hogy miért mi kérjünk bocsánatot az apáink meg a nagyapáink bűneiért, nekünk már semmi közünk nincs hozzá. Megalázónak érzik, hogy a szlovákok bocsánatot kérjenek a magyaroktól. Holott a Szlovák Nemzeti Tanács határozatai, amelyekkel a beneši dekrétumokat végrehajtották, meszsze túlléptek magukon a dekrétumokon is. Úgy gondolom, a bocsánatkérés éppenséggel egy nemzet nagyságáról, gondolkodásának nemességéről tanúskodik.
